Eger - hetente kétszer, 1913
1913-08-16 / 66. szám
2 EGER. (66. sz.) 1913. augusztus 16. tárainkon belül az árvizek, jégesők, pusztító viharok rongálják anyagi erőinket, veszélyeztetik gazdasági boldogulásunkat. Veritékes munkánk gyümölcse van veszendőben. Nyomor, szenvedés, sanyarú szegénység fenyeget. És mint régen, mint évszázadok óta minden évben, most is bizalommal zendült meg az ének a templomokban Nagy Boldogasszony napján: „Magyarországról, romlott hazánkról, Ne feledkezzél meg szegény magyarokról!“ Erős a hitünk, hogy bizodalmunk- ban most sem csalatkozunk. Begovcsevich Róbert jubileuma Az egri főegyházmeyye érseki helynöke és az egri főkáptalan nagyprépostja, Begovcsevich Róbert scutarii választott püspök, jelentős határpontjához érkezett életének. Ma, augusztus 14-én, töltötte be áldozópapságának 60. esztendejét az egri főegyházmegye papságának nesztora, kit most egy éve elhunyt, bibornok-érsekünk is benső barátságával tüntetett ki és akit 1911. február 11-én, mikor Begovcsevich Róbert 80. életévét betöltötte, meleg szeretettel üdvözölt Eger bibornok-érseke. Begovcsevich Róbert egyedüli gyémánsmisése az egri főegyházmegyének s jóllehet elmúlt 82 éves, ezt az igazán kivételes életkort ép testi és szellemi erőben érte meg annyira, hogy munkakedve mit sem csökkent és ma sem engedi, hogy terhein bármit is könnyítsenek. A gyémántmisés főpap, ki 1831-ben, február 11-én született, nagy és tekintélyes pályát futott be. Az a hat évtized, amelyet immár maga mögött hagyott, nemcsak terjedelménél fogva nagy (mert hiszen majdnem két emberöltő), hanem valóban nagy az értékeit tekintve is. Nehéz és fontos feladatok példás teljesítése jellemzi papságának ezt a 60 évét. Az egyházmegyei és főkáptalani levéltár a bizonyság reá, mennyit és miként dolgozott Barta- kovics érsek egykori kedves titkára, majd Sa- [ mássá József irodaigazgatója, később, mikor | gatói állását. Mint nevelőnek, a tanári katedrán jelszava volt : jellemes, vallásos, becsületes tanítónemzedéket nevelni az egyház és a haza javára. E jelszava keresztülviteléért soha semmi fáradságtól, avagy áldozattól nem riadt vissza. Egy, bizony már őszbevegyűlt hajú tanítványa a következőképen jellemezte előttem tanári működését: Amikor az egyik kezében ostort tartott, hogy megkorbácsolja a bűnt, ugyanakkor a másik karját ölelésre tárta ki, hogy kebléhez szorítsa az erényt. Jogosan Írja másfélezer tanítványáról üdvözlő levelében az egri rk. érseki tanítóképző tanári kara: „Olyan tanító, aki — hisz példájával tanította reá — pontos és lelkiismeretes, munkás és fegyelmezett erkölcsi életű; olyan tanító, akinek lelkében első az Isten és haza s aki — követve mesterét — maga is példájával tanít az istenfélelemre és vallásosságra, hazaszeretetre és becsületességre, munkásságra és tekintélytiszteletre“. Ezért rajongják körűi ma is épp oly szeretettel tanítványai, mint körülövezték 45 évvel ezelőtt, s ezért törekszenek hálás sze- retetük lerovására azzal is, hogy nevét a tanítóképző-intézet növendékei javára letett Vin- cze-alapítvánnyal is megörökítsék. Valóban boldogsággal tölthet el egy embert az a tudat, 1873-ban tagja lett az egri főkáptalannak, ez érdemes testületnek évtizedeken át szorgalmas jegyzője, s most nem kevesebb munkásságú nagyprépostja, kit Szmrecsányi Lajos érsek hely- nökévé tett mindjárt érseki trónjának elfoglalása után. Begovcsevich Róbert három főpásztor oldalán vett részt az egyházmegye kormányzatában, még pedig évtizedek során át; évek óta feje a főkáptalannak, melyet soha el nem múló hálára kötelezett fiatalos hévvel, kitartó energiával teljesített munkájával. Egyszerű, zajtalan volt egész életfolyása-, olyan, mint a nyugodt folyó, mely nem beszéltet magáról; olyan, mint a csendes nyári eső, mely hosszasan permetezik, de áldás a termő talajra. Az ő dolgos élete kiváltképen két fontos szempontból különbözik az átlagos életpályáktól. Egyik, hogy szinte állandó megszemélyesítője annak az evangéliumi alapelvnek: „Tanuljatok tőlem, mert szelíd vagyok és alázatos szivű“. Aki valaha találkozott, beszélt Begovcsevich Róberttól, az mindenkor hálásan gondol vissza az ő szelíd, nyájas, segíteni kész szívj óságára. A másik meg az, hogy ez a magas lélek, magas állásában, a kevéssel való megelégedés páratlan művészetével, igazán az első keresztények puritán egyszerűségű életét éli, hogy amit megtakarít, az egykor a közjóé lehessen. Nincs az a falusi pap, aki igénytelenebből élne, mint ő, a püspök, a nagyprépost. A minden tiszteletre méltó ősz papot, ki a legteljesebb csöndben óhajtott átsuhanni életének e nevezetes napján, szerda délután személyesen kereste föl Szmrecsányi Lajos érsek, hogy üdvözölje és jókivánatait tolmácsolja. Az egri főkáptalan pedig ma délelőtt tisztelgett nála testületileg, amidőn legteljesebb tiszteletével és szeretetével környékezte őt. A szívből fakadó üdvözlő beszédet Debreczeni János apátkanouok mondotta, melyre a püspök meleg közvetetlenséggel válaszolt. Természetes, hogy e nevezetes napon igen sokan keresték fel üdvözletükkel Begovcsevich Róbert püspököt, kinek minden ismerője szívből kívánja, hogy sokáig lehessen még egyszerűségben, szivjóságban és munkaszeretetben az egyházmegyei papság példája. hogy az a mag, amelyet 30 éven át hintett, dús kalászokat termett, s e kalászok ismét bő aratást hoztak a néplélek gazdagon termő talajában. így lett az ő élete hasonlóvá „az olyan nyugodt folyású, hatalmas folyóhoz, amely száz és száz ágra szakadva, beszivárog a sivatag homokjába és abból — bár maga lassan elfogy — dús tenyészetet fakaszt“. Aranyáldozata alkalmával azonban Vincze Alajos alakja nemcsak a kitűnő tollú iró, a lánglelkü szónok s a páratlan szorgalmú tanár képében áll előttünk, hanem mint Krisztus szive szerinti pap és mint buzgó lelkipásztor is követésre hív bennünket. Szeplőtelen papi jellemének szimbólumai mindenkor a töviskorona, a Golgotha útja s a szent kereszt voltak. Gyönyörűen fejtegette eszmékben gazdag ünnepi szónoklatában Sikorszky József esperes- plébános, hogy a Kálvária nehéz utján, a Mestert követve, tövises utakon haladt, hogy a reája bízott nyájat a pásztorok Pásztorához vezesse. Nehéz, sok gonddal és fáradsággal telt papi pályáján, mint igen sokaknak, neki is inkább kijutott a szenvedésből, de az aggodalom és kétségbeesés kínjain felülemelkedve, a keresztben mindenkor feltalálta vigaszát, lelkének egyensúlyát. Reája illenek szent Gerti hét. A lábbelikészitök árucsarnokát vasárnap szentelték föl s másnap már átadták rendeltetésének. Amilyen örömmel fogadtuk ezt az ügyes gondolatot, illetve annak megtestesítését, any- nyira csodálkozunk azon, hogy eddigelé csak a lábbelikészítőknek jutott eszébe árucsarnok építése. Hiszen a piacon, hetivásárok alkalmával más iparosok is árulnak szélben, fagyban, esőben, forróságban! Az időjárás viszontagságai pedig nemcsak az eladóknak és vevőknek okoznak kellemetlenséget, hanem az áruknak sem válnak hasznára. Vájjon miért nem állanak össze a magyar- és szűr szabók, kötelesek, szitások stb., hogy ők is építenének árúcsarnokot ?! A város közönsége — mivel a piac úgy is hova-tovább szűkebb a város lakosságának növekedtével — nemcsak örömmel fogadná ezt a tervet, hanem bizonyára támogatná is a megvalósításban. * „Saját tudósítás“ az egri árvízről. Az „Esti Újságé c. bulvár lap tisztes hangjánál és komolyságánál fogva mindenesetre legértékesebb e nemben. Értesülései hitelesek és hírszolgálata gyors, biztos. Annál meglepőbb volt a keddi számának egy hasábos értesítése az egri árvízről, melyben a „Saját tudósítónk“ a következőket Írja: „Halottja egy van Egerben az árvíznek. Ez az egy halott sem a vízbe fűlt, hanem mentő-hivatása Ölte meg. Mikor az ár szinte villámcsapás gyanánt elöntötte a helvárost, a tűzoltóság abban a pillanatban talpraállott és megfeszített munkával dolgozott a mentésben. Előhozták az összes szivattyúkat és ember- fölötti munkával igyekeztek a veszedelmet a legjobbau megtámadott részek felől elterelni. Egy tűzoltó olyan vehemens erővel dolgozott a szivattyúnál, hogy szivszéihiidést kapott, összeesett és nyomban meghalt.“ Az sem mindennapi, amit az egri árvízről ír, de Tófaluról és Szarvaskőről a következőkben: „Egy másik halott tragikomikus körülmények között lett áldozata Tófalu hevesmegyei községben az árvíznek. Jóvérű duhaj parasztlegény volt ez. Hire-hamva sem volt még a veszedelemnek, mikor több társával betért a tófalusi korcsmába. Itt mulatozás közben fogadott egy barátjával, hogy átussza (?!) a Tárnát. A fogadás megtörtént és a legény rögtön föl gely pápának szavai: „A szenvedésekben béketűréssel, alázatossággal, engedelmességgel és szeretettel, ezen négy gyémánttal ékesítette a keresztet, melynek felső részén a szeretet, jobbján az engedelmesség, balján a béketűrés, alján pedig az erények gyökere, az alázatosság tündöklik“. Mint jó lelkipásztor, szivének egész melegével szerette mindenkor híveit; együtt örült velük a boldogságban, velük zokogott a fájdalomban s a vigasz enyhítő balzsamát csöpögtette a szivekbe a szomorúság nehéz napjaiban. Szerette őket úgy, hogy ha a körülmények úgy kívánták volna, életét is szívesen áldozta volna övéiért. Érezték is ezt hívei mindig, de érezték különösen aranymiséje alkalmával, amikor a zsúfolásig megtelt templomban, könnyes szemekkel imádkoztak a jó pásztorért. S mig a hívők ezrei ég felé emelt szemekkel imádkoztak, az Urnák 50 éve felszentelt szolgája kitárta karjait s áldó kezéből a Szentlélek malasztjának harmata, a dúsan felvirágozott oltár kedves illatjával hullott a szerető nyájra. Valóban, miként manuduktora, a hevesi kerület közszeretetben álló föesperese, elbájoló ékes köszöntőjében kifejezte, miként az ősz Simeon: „reszkető kezekkel bár, de ajkán a boldogság
