Eger - hetente kétszer, 1913
1913-05-03 / 36. szám
2 EGER. (36. sz.) 1913. május 3. Ez így tovább nem maradhat. Elvégre Eger is helyt foglal a kultúra sáncaiban. Egernek is joga van a tisztességhez, a polgár-erények tiszteletben tartásához; jóízlésének, szemérem-érzetének megóvásához. És hogy ezeken a jogokon az éretlen siheder kártevők büntetlenül keresztül ne gázoljanak: a rendőrségnek elsőrendű kötelessége. Nem sokat kérek, csak azt: ha a rendőrőrszem falatpiszkoló alakot lát, tartóztassa le és a kapitány ur büntesse meg. Ha pedig magánember tesz följelentést ilyen ripők ellen, nyomoztassa ki, idézze be és járjon el ellene ugyanilyen szigorúsággal. A büntetőtörvénykönyv 418. §-a alapján idegen vagyon rongálása miatt el lehet verni rajtuk a port. Hiszen a szennyes falmocskolás még rosszabb, mint az újonnan épült vagy javított házakon a friss vakolat leverése (mert ez is divatban van ám nálunk!) Amellett hogy a reparálásra és fal- tisztításra fordított pénzt pocsékká teszi, még durva merénylet is a közerkölcsök ellen Kapitány ur! Ön tudja legjobban, hogy a közszemérembe ütköző dolgok napirenden vannak nálunk. Uton- utfélen mosdatlan szavakat, istentelen káromkodásokat, fajtalan megjegyzéseket hall az ember és mert közhelyeken történnek, még csak el sem menekülhet előlük a jóizlésü közönség. Esténkint, vagy vasárnap délután a városnak legélénkebb pontjain úri nőkkel végig-menni szinte lehetetlen. Az úttesten és a kapualjakban valósággal orgiát ül a komiszkodás, amit pedig a rendőrség erélyes, következetes és határozott föllépéssel megakadályozhatna. Ennek a lazult közrendészeti állapotnak tudható be az a szomorú jelenség, hogy nem fogynak, hanem egyre szaporodnak az erkölcstelenség arcátlan férgei. A bátortalanabbja is vérszemet kap a többieknek büntetlen és megtorlás nélkül hagyott alávalóságain. És ennek az indokolatlan elnézésnek egyik förtelmes kinövése a falak berondítása is. Kapitány ur! A gavallér ember nem tűri a foltot semmiféle formában, mert hiszen az a lélekben is csúnya, másütt sem szép. Ne tűrje hát a házak falain sem és szabadítsa meg ezt a telefirkált várost a bemocskolóitól. Erre kéri: í*l A hét. A legvitézebb huszár temetése. Vitézvári Simonyi József báró, óbester földi maradványait a napokban temették el a fővárosi temető egyik díszsírjába. Ugyancsak abba a sírba temették fiának, Simonyi Lajos bárónak, az 1875. évi fúzió után Magyarország földművelés-, ipar- és kereskedelmi miniszterének, hamvait is. A vitéz óbester, aki a francia háborúkban szerezte legendás hírét, 1832-ban halt meg mint az aradi vár foglya. Fia, a volt miniszter, pedig 1894-ben, tehát még 20 éve sincs. Bizonyára több barátja, hivatali társa és ismerőse él még a balközép egykori vezető férfiának és a mostani kettős temetésen két, mondd két rokon vett részt, senki más. Nemhogy hivatalból ment volna oda valaki, hanem még a kíváncsiság sem vitt oda senkit. . . Sic transit gloria mundi.. . * Egy kulturegylet botránya. Pár hónappal ezelőtt a Dunántúli Közm. Egyesület számadásaival foglalkoztak a lapok s kimutatták, hogy minden gyűjtött koronából valami 15 fillér ment a valódi kulturális célra, mert a többit fölemésztette az — adminisztráció. A most említett egyesület nincs már egyedül ezen a téren. Párja akadt a Délmagyarországi Közm. Egyesület budapesti osztályában, melyet — alapos vizsgálat és még alaposabb kifogások után — most eltiltott működésétől a belügyminiszter. A hivatalos vizsgálat alapján kelt betiltó rendeletből csak két pontot közlünk a következőkben: . . . Súlyos kifogás az is, hogy az utalványozást a tisztviselők teljesen ellenőrzés nélkül teljesítették. A budapesti osztály bevételeit különben is a személyi járandóságok és az irodai költségek teljesen kimerítették. Az osztály jövedelme 1911-ben 17.219 korona 20 fillér volt, és ebből tulajdonképeni kulturális kiadásokra 455 korona, 1912-ben pedig 240 korona fordíttatott. ... Végül a vizsgálat megállapította, hogy Gallovieh Jenő főtitkár a középpontból élvezett 4000 korona fizetésén, 1600 kor. lakáspénzén, 1000 korona házgondnoki diján, összesen tehát 6600 korona jövedelmén kívül a budapesti osztály főtitkárságáért 2400 korona, a cirkvenicai üdülőház titkári teendőinek ellátásáért 1200 korona fizetést szavaztatott meg magának, végül a Magyar Gazdák Hitelintézetével kötött szerződése értelmében igazgatói minőségben évi 3600 korona díjazást kapott. E két pontból világos, hogy: a) 17 ezer koronából 450, illetve másik évben csak 240 korona jutott a tulajdonképeni kulturális célra. Ez más szóval annyit jelent, hogy csak minden harminchetedik korona jutott eredeti céljához, vagyis minden koronából 2-6 fillér, sőt 1911- ben még annyi sem, hanem csak mintegy másfél fillér, b) A főtitkár ur azonban annál jobban élt, amennyiben évenkint összesen 13.800 koronácskát szedett össze a jótékonyság és a magyar kultúra szent nevében. Szomorú dolog, hogy ilyen esetek megingatják a bizalmat más, nemes intézmények iránt is, amelyek pedig valóban a jótékonyság, a közművelődés ügyét szolgálnák. * Érdekes Jelmondatok az alkohol ellen. A Magyarországi független Good-templar Rend főtitkári hivatalának levélboritékján ez a jelige van: „Az alkohol méreg. Öl, butit, nyomorba dönt." Apró, piros betűs intőcédulatáinak pedig ez a szövege: „Az alkohol a lámpában, motorban, kályhában mint világitó-, hajtó- s fütöerö hasznosítható, az emberek mégis a gyomorukba töltik.'1 * Korcsmák vasárnapi zárvatartása. Poroskő ung- megyei község kimondotta, hogy a község területén levő korcsmák szombat este 6 órától hétfő reggeli 6 óráig, ünnepnapokon pedig az ünnepet megelőző nap esti 6 órájától a következő nap reggeli 6 órájáig zárva tartandók. A községi határozat felebbezések folytán a vármegye közönségéhez került, amely a határozatot közegészség, közrend és közbiztonság szempontjából helyesnek találván, a felebbezések elutasításával, jóváhagyta. * A szinház mozi-bérlete ellen mindig több és erélyesebb tiltakozás hangzik minden illetékes helyről. Legutóbb már a szinügyi bizottság is — bár magánbeszélgetés alakjában — egyértelműen odanyilatkozotr, hogy többé semmi Az „EGER“ tárcája. Üdvözlégy jYlária. Távoli harangszó mélabús akkordja Szellő-szárnyakon száll, száll felém csendesen Estébe eltűnő szürke alkonyat van . .. Egy édes sejtelem átrezg a telkemen. Olyan búsan kong-bong a távoli harang, Megrezdül szivemnek legerősebb húrja; Szememben felcsillan két ragyogó könnycsepp: Benne van lelkemnek öröme és búja. Távoli harangszó száll felém csendesen, Harmatot önt lelkem hit-virágaira S a folyton gyengülő harangszóval együtt Csendesen suttogom: ,,Üdvözlégy Mária!" Baum J/fária. Mellettünk haladt el a kaszájával... Heten ültünk együtt a szobában úgy tizenegy óra tájban este, a Dormauve Pál otthonában. Párisnak északi határán volt ez, túl az erődítvényeken, egy kastélyszerű házban. A kert a ház mögött terjedt el a folyóparton, de maga az ajtó és az ablakok egyenesen az utcára néztek, amely csaknem közvetetlenül a ház mellett négyfelé ágazott. A kereszteződésnél egy templom állott. Gyönyörű öreg templom volt ez nappal, de éjjel a holdfénybeu különös fantasztikus körvonalakat kapott. Harangja meg mintha csuklóit volna s a kis, zöld temető úgy terült el lábainál, mint valami szőnyeg. A halálról beszélgettünk. Az őszintébbek bevallották, bogy félnek tőle; mások megvetéssel szóltak felőle. Dormauve Pál következőket mondotta: — Én tudom, hogy negyven éves korom előtt nem halhatok meg. Egész biztosan érzem ezt. Még nagyon sok dolgot kell elvégeznem a földön. Mielőtt az órám ütött, véletlen szerencsétlenség nem érhet engemet. Oh, oh, — feleltem. . . És — ha a Halál akarná! Szokásom volt a természeti erőket mindig szinte megszemélyesítre képzelni el, igy az Időt, az Életet, a Szerencsét, a Véletlent. Azért feleltem most is igy: — Oh, ha a Halál akarnál De Dormauve mosolygott. A szoba tele volt himbálózó, szállingó kékes füsttel. Házigazdánk, ellensége lévén a dohánynak, főfájásról panaszkodott. — Nem nagy baj, tette hozzá, egy portól megszűnik az egész. Becsengette szolgáját, aki úgy kilenc óra tájban járt a patikában s két port hozott gazdájának. Előrelátó szolga volt, aki ismerte ura főfájásait és már előre elkészítette a poharat is. Ezalatt Dormauve folytatta: — A halál? Na hát, csak próbálja meg, majd meglátjátok, hogy eltévesztené a dolgát, íme fogadok veletek az egész örökségemre! És tovább mosolygott. A szolga odatartotta eléje a tálcát, a poharat és aszpirin-port. Ebben a pillanatban kopogtak az ajtón; azaz hogy valaki dühösen verte az ajtót az öklével, majd félőrülten rázta azt. Említettem már, hogy a szoba az utcára nyílt. Erős, hatalmas ökölcsapások következtek ezután. Valaki ordított: Az ég szerelmére, nyissák ki az ajtót! Csodálkoztunk ezen a hevességen. Dormauve a kezében tartva a port, éppen az ajkához akarta azt emelni, mikor a lárma megkezdődött. De most mérgesen leeresztette a karját, mialatt a szolga a vaskorlátot vette le. Szinte magán kívül az izgalomtól rohant a szobába egy ember: a gyógyszerész. — A porokat, uram! Az Istenért, csak nem vette még be azokat? De nem, . . . miután ön még él. Hiszen, ha a szájába teszi, rögtöni halált okozott volna. Laboránsom, a
