Eger - hetente kétszer, 1912
1912-03-09 / 20. szám
Előfizetési árak: Egész évre.. _ 10 korona. Fél évre ____ 5 » N egyed évre - 260 » Egyes szám ára 10 fillér. Szerkesztőség: Lyceum, 26-ik szám, hová a lap szellemi részét illető közlemények - intézendők. —— Kiadóhivatal: Lyceumi nyomda, hová az előfizetések és hirdetések küldendők HETENKINT SZERDÁN ÉS SZOMBATON MEGJELENŐ POLITIKAI ÉS TÁRSADALMI LAP. 1912. — 20. szám. XXXV. ÉVFOLYAM. Szombat, március 9. Egy kis válság. Eger, 1912. márc. 8. Azt mondják, hogy politikai válság van: megy a Khuen-Héderváry-kor- mány és jön helyette egy másik. Talán Lukács László; talán más. Eli tudná azt most még egész bizonyosan! A dolog úgy van, hogy azt se tudja senki: mit hoz, mit hozhat; hogyan tudnák tehát azt, hogy ki hozza. Itt ugyanis az a fontosabb, hogy mit hoz az uj kormány, illetve a homo regius. A politikai levelibékák már napok óta jósolgatnak, vagyis a politikai borulás óta; a politikai jósok pedig folyton találgatják (talán számítgatják még a mellénygombjaikon is), hogy ki jön és mit hoz. r Ámde — és ez nagyon fontos — csak a politikai jósolgatókat érdekli mindez; a nagyközönség, a nemzet közömbös az egész válság iránt. Legnagyobbrészt azt se tudja, hogy miről van szó, aki pedig tudná, unottan fordít egyet az újságján, mikor a „Válság“ című három-négy hasábos fejezethez ér. Nagyon jellemző ez nálunk, Magyarországon, ahol pedig minden ember született és vérbeli politikus; ahol a Az „EGER“ tárcája. A dühmérö. Hát ez meg mi a csoda? Szeszmérőről (Alkoholometer), cukormérőről (Saccharimeter), sómérőről, tejmérőről (Galaktometer), sűrűségmérőről (Densimeter) hallott ugyan valamit harangozni az ember, de dühmérőről soha. Pedig ilyen instrumentum is van ám! Az út. A kátyus, ragadós, marasztaló dűlőút. Ennek minden egyes zakkanója a mérték egy-egy foka. Ha olvasóim nem takarékos- kodnak valami nagyon az idővel, az alábbiakból megismerhetik a dühmérő csodás mivoltát. * Előrebocsátom, hogy szelíd, béketürő ember vagyok. A vigécek azt mondják rólam: galambepéjü vagyok, mert nem mindjárt lököm ki őket; a vadászok nyúlszivűnek neveznek; a párbajhősök birkatürelműnek; a leányos mamák bárányszelídnek; a tejfeles kofák vaj- szívűnek; a lányok pedig némi megvetéssel azzal a záradékkal ismerteinek a társaságokban: a légynek sem vét. Végül a katonatisztek előtt „anyámasszony katonája“ a titulusom. politika volt minden és ahol minden más semmivé törpült; ahol pár évtizeddel ezelőtt az egész országot izgalomba hozta egy-egy kis válsághír. Most azonban minden csöndes. Igen kevés embert érdekel az, hogy ki lesz az uj kormány elnök és kik lesznek a miniszterek; de még kevesebbet érdekel az, hogy a mostani kormány részben, vagy egészben megy. A most folyó politikai válság három okból hagyja közömbösen a nemzetet. Először azért, mert nem jár a nyomában politikai rendszerváltozás. Nálunk nincs váltógazdaság a politikai pártok között. Egyszer lett volna, de akkor is bebizonyosodott, hogy nem volt az. A második ok, amiért alig törődnek vele az emberek az, hogy megszokták. Az utolsó 10 —15 év alatt minden évre jutott egy-két válság; néha meg olyan is volt, hogy újév napjától december végéig tartott. Ami pedig megszokott, az sohasem érdekes, mert nem újság. Legfontosabb azonban a harmadik ok : sokkal nagyobb válság előtt áll most a magyar nemzet, sőt az egész emberiség, mintsem hogy ez a kis politikai személyváltozás érdekelhetné! Ha mégis Egyszer mégis kijöttem a sodromból. Epés, kötekedő lettem. Mintha írósvajjal kenegettek volna, olyan jól esett másnak a keserítése. Volt az én principálisomnak egy bakafán- tos, konokfejű, kuructermészetű kliense. Kerekes Kristóf volt a neve. Miután az örökségi pert szerencsésen elveszítette, fizetni sehogy- sem akart. Pedig gazdag ember volt. Falujában háza, földje, tehene, lova. A málnási emberek azt beszélték róla, hogy ha kedve szoty- tyau, százakat is elver néha a városban. Tömérdek felszólító levelet küldöttünk neki, de a füle bojtját sem mozgatta. Megkértük ellene a kielégítési végrehajtást. A konokfejű ember azt mondta; szeretném látni, ki mer engem ekszekválni!? Nyolc nap múlva még egy — mennydörgő, villámló, végrehajtót, dobost, fiskálist kilátásba helyező — levelet irtunk a szeretetreméltó kliensnek, mire ő kurtán igy válaszolt: „Tudnék ugyan fizetni, de most már azért sem fizetek. Hadd jöjjön, aminek jönnie kell.“ A principálisomat elfogta a pulykaméreg. Egy sommás keresetet a földhöz vert; három felszólító levelet meg széttépett. (Mily végtelen szerencse az adósokra!) Utoljára meghagyta nekem, hogy holnapután irgalmatlan szigorral csend van, ez csak annak a jele, hogy lesz vihar; hiszen a levegő telve van villamossággal . . . Avagy nem egy hatalmas rázkód- tatásnak előjelei-e azok, amelyeket minden téren látunk, hallunk, tapasztalunk ? A roppant nagy és még mindig fokozódó drágaság, mely csak növeli az amúgy is általános szegénységet, — köz- gazdasági ok; éppen úgy az, mint a belőle fejlődő és a társadalom egész vonalán észlelhető elégedetlenség. Ennek részleges sztrájkjai utó végre is csak egy általános sztrájkban végződhetnek éppen úgy, mint az állam is biztosan halad — a tömérdek fizetésrendezéssel — a nagy és elkerülhetetlen krach felé. És ezek mind csak anyagi dolgok; hátra vannak a szellemiek és erkölcsiek! Két világnézet áll egymással szemben: a keresztény és a nem-keresztény. És a tudomány komolyabb harcába élesen sivít bele a keresztényellenes modern erkölcsi felfogás bántó hangja. Belesivít mindenütt: az utcán, a családban, az iskolában, a színházban, a gyűléstermekben, a parlamentekben; egyszóval mindenütt, ahol csak újságot olvasnak, illetve ahol újságot olvasó emberek megfordulnak. járjak el a „pasas“-sal szemben. Jóllehet a háza 1600 koronára van felbecsülve, és az összes követelés mindössze 600 koronát tesz ki, verjem fel a ház árát 2500 koronái?. Hadd fizessen, ha megszegi a nyakát! Mert bizonyos, hogy Kerekes Kristóf nem engedi a házát. Ősi, megszokott kúria; a hetvenhetedik nagyapja is ebben a házban cseperedett föl. Én persze Ígértem fűt-fát: hogy lebunkó- zom a pasast; hogy nyersen eszem meg; hogy csillagot rúgatok vele. A principálisom oly égi gyönyörrel tekintett reám, mint a közönség a toreádorra. Igen, én most toreádor számba mentem, kinek szent kötelessége agyonverni az ellenszegülő bikát. Harmadnap csikorgó hidegre ébredtem. Az emberek az utcán idegesen kapkodták a lábukat. Még a fűtött vasúti kocsiban is majd lefagyott az orrom. Persze, az árverési düh ágaskodott bennem. Míg odahaza a jó meleg ágyban nyújtóztam, föltettem magamban, hogy, ha lehet, becsáron túl nem megyek. Elvégre nékem semmit sem ártott a szerencsétlen fló- tás! De most, hogy paprikavörös lett az orrom és pecsenyére pirult a kezem, 1800 koronán alul egyezkedni sem akartam. Hanem mikorra a dédesdi állomásra értem,
