Eger - hetente kétszer, 1912

1912-03-09 / 20. szám

2 EGER. (20. sz.) 1912. március 9. A keresztény világ harca van kü­szöbön az antikrisztianus felfogással: világharc a társadalmi, a szociális, a közgazdasági, a tudományos és az er­kölcsi téren is. Vájjon kit érdekelne ilyenkor egy kis — politikai személy­változás? Senkit, vagy legalább is nagyon kevés embert, de azokat sem tartalmánál fogva, hanem inkább csak személyi okokból. A közigazgatási bizottság ülése. Hevesvár­megye közigazgatási bizottsága hétfőn, március 11-én, a vármegyeház kistermében rendes havi ülést tart. A középponti választmány ülése. Hevesvár­megye középponti választmánya hétfőn, március hó 11-én, délelőtt 1/2!0 órakor az alispán hi­vatalos helyiségében ülést tart, mely alkalom­mal az országgyűlési képviselőválasztók 1913. évi névjegyzékének kiigazítására nézve intéz­kedik. Vasúti mizériák. •— Tarthatatlan állapotok az egri vasúti állomáson. — Minél nagyobb a fény, annál feketébb az árnyéka. Ezt írván, nem csupán az egri vas­úti állomásra gondolunk, hanem a Magyar Ál- lamvasutakra is. Mert az egri vasúti állomás­ról a legjobb akarattal sem mondhatunk egye­bet, mint hogy ez a Magyar Államvasutak fénykévéjének legsötétebb árnyékoldalán — szé­gyenkezik. Nem játék ez a szavakkal, hanem rideg valóság. A magyar közgazdasági életnek úgy­szólván egyetlen éltető-ereje a vasút. Az állam­nak ma már majdnem három milliárdnyi vagyona van az Államvasutakban, és a magyar állam évi összes bevételeinek kereken 20%-át a Máv. adja; tehát az államvasutakból való bevételei igen messze túlhaladják az egyenes adókból, a fogyasztási és italadókból, a dohány, só és egyéb jövedékekből befolyó jövedelmeit. Jogosan tekinthetjük tehát az államnak ezt a legna­gyobb vállalatát olyan fényforrásnak, melytől — ha gondosan ápoljuk és fejlesztjük, — gaz­dasági életünk fényre derül; avagy együtt pusztulunk vele, ha hiányait és fogyatékossá­gait közönyös nemtörődömséggel — leküzdhetet­len akadályokká hagyjuk izmosodni. Mert ne feledjük, hogy az államvasutak üzem-képessége nem csupán a magyar állam pénzügyeinek ér­deke. Érdeke ez mindnyájunknak ; mert ha a Máv. jövedelmei bármi okból csökkennek, kény­telenek vagyunk azt akár adókkal, akár tarifa- emeléssel, szóval a közönségnek valami újabb megterhelte!ésével pótolni. Ezért van napirenden nálunk, Magyaror­szágon, csaknem állandóan a vasut-kérdés, és innét magyarázható az is, hogy a magyar köz­vélemény igen gyakran igazságtalan az állam­vasutak iránt, mert mindig csak azt vizsgálja, hogy mit nem teljesít a hozzá fűzött remények­ből, arról a nagy munkáról ellenben csak rit­kán elmélkedik, amelyet az Államvasut elégte­len közlekedési-eszközeivel és elégtelen számú személyzetével a magyar közgazdasági élet szolgálatában valóban végez. Persze, ennek a sűrűén nyilvánuló türelmetlenségnek az oka a mi sajátos viszonyainkban és életkörülménye­inkben rejlik. Más államoknak önálló gazdasági élete van, — mondja idevonatkozóan egyik tisztán látó, kiváló nemzetgazdászunk, — tehát vámpolitikájukban találják meg igényeiknek kielégítését. A magyar államnak a gazdasági élet táplálására és kifejlesztésére a Magyar Államvasut az egyetlen hatalmi eszköz, amely felett teljesen önállóan rendelkezik. Ha a Ma­gyar Államvasutak megtagadják a szolgálatot, ennek visszahatása a termelés minden ágában, de különösen a magyar iparban érezhető. A magyar ipar pedig olyan dolog, amely most keletkezik, fejlődik és támogatást kér. Vissza­adja a támogatással hozott áldozatokat száz­szorosán az államnak. De ez az ipar minden esetre sokkal nagyobb gondozást kíván, mint hatalmas, önálló vámterülettel biró országok ipara. Éppen ezért, mert ezt látjuk, és mert a magyar ipar még csak fejlődésben van, aggo­dalommal tekintünk a jövőbe: vájjon a fejlődő igényeknek megfelelően, lesz-e a Államvasut abban a helyzetben, hogy azokat az igényeket kielégítse ? És mivel nem látjuk eddig azokat az intézkedéseket, amelyek e célt biztosítanák, innen van az általános aggodalom és nyugta­lanság, különösen az iparoskörökben. A magyar Államvasutak mizériái főként ebben a három pontban összegezhetők : a szük­séges beruházások elégtelensége; a szükségte­lenül szövevényes szervezet, amely fórumainak külöubözőségénél fogva a jelentkező bajokat sem észrevenni, sem orvosolni és igy meg­előzni sem tudja; végül pedig a szolgálattevő személyzet kevés száma. Vegyük például az egri vasúti állomást. Nem tekintve azt, hogy termelő közönsé­günk, kereskedőink és a szállításra dolgozó iparvállalatok állandóan, sőt évről-évre foko­zottabb vaggou-hiányról panaszkodnak, a fő hiba itt is az, ami a legtöbb állomáson, hogy t. i. a szükséges berendezkedés hiányában az ide érkezett teherszállító kocsikat nem tudják eléggé gyorsan kiüríteni és a forgalomnak visszaadni. Így persze kocsi-torlódás áll be, ami azért káros, mert egyrészt az innét szállítandó portékát nem lehet kellő időben elindítani, más­részt pedig mi nem juthatunk hozzá idejekorán a megrendelt áruinkhoz. Tetézi a bajt még az is, hogy a Máv. — figyelmen kívül hagyva a saját tehetetlenségét — a rakodási és „fekbér- mentességi“ időt önkényüen leszállítja, ami a szállítóknak érzékeny anyagi károsodást okoz. És mi ennek az oka? Elsősorban az, hogy Egerben a nagy kocsi­forgalmat lebonyolító eger-putnoki vonal meg­nyitása óta sem történt semmi lényeges bőví­tés a vasúti állomáson. A forgalom megtíz­szereződött, az állomás azonban még most is olyan kicsiny és abban a szegyenletes állapot­ban van, amilyenné 40 évvel ezelőtt, a meg­nyitás alkalmával építették. „A raktárhelyiségek elégtelen voltát nem­csak az erősebb őszi forgalom idejében érez­zük, hanem egész éven át,M — panaszolja egyik virágzó ipartelepünk vezetője. — „Kora nyártól, amidőn az itteni nagyobb arányú gyü­mölcs-szállítás kezdődik — miután e célra kü­lön raktár, illetve kezelő-hely nincsen, — a gyümölcs felvételének és elszállításának befeje­zéséig, vagyis naponként d. e. 10—11 óráig, fehérárukat föl nem vesznek, de föl sem vehetnek, ami az iparra és kereskedelemre nézve nagy anyagi hátrányokkal jár és naponta 2—3 fuvar­veszteséget okoz, amelyet sem a Máv., sem senki más nekünk meg nem térít. Ezeken az állapo­tokon pedig mindaddig gyökeresen segítve nem lesz, mig a jelenlegi fej-állomás helyett, ame­lyet helyi viszonyainál fogva sem fejleszteni, megereszkedett az idő. Csurogtak a házereszek ; a föld fagya engedett, s alig egy fél óra múlva tengelymarasztaló lett a sár. Dédesdhez Málnás két óra járás. Kocsin egy óra. Csakhogy kocsit oda-vissza 15 koro­nán alul nem lehetett kapni. A sok gyehen­nára való kocsis, látván- szorult helyzetemet, rajtam akart meggazdagodni. Denikve, meg kellett magamot adni a fá- tumnak. Egy Kossuth-szakállú magyar szeke­rét választottam ki. Egyéb ülés nem lévén, a kocsis mellé kuporodtam, aztán útra keltünk. De milyen ut volt! Az ördögök országutja nem lehet komiszabb. Hegynek fel, völgynek le. Irtóztató kátyúk, töltések, hátahoporjás bak­hátak, csámcsogó sár. A lovakról dől a veríték. Én a lőcsbe kapaszkodom, hogy a veszekedett rázás folytán le ne forduljak. A kocsis nyög, morog, kapálódzik. Még a makráját is kiverte a szájából. És üti-veri a lovakat, nehogy elüljünk. — Ejh, hogy fordulna fel, valahol egy fiskális van! — lármázik mérgesen. — Ki a sistergés istennyilának jutna eszébe elindulni ? Csak azért, mert a szegény ember nem tud fizetni!... De hát honnan a veszekedett fenéből fizessen, ha nincs egy huncut garasa se! He? ... Azt a kari­kás rézangyalát a sok tűzre való fiskálisának ! No, ekképen elnyájaskodott! Én persze la­pítottam, és iparkodtam helyeslőén bólintani, minek az lett a következménye, hogy egy zak- kanónál a lőcs felütötte az — államat. Károm­kodni akartam, miié a kapálódzó lovak ékte­len sárdarabot rúgtak a számba. A kocsisom bekecse meg kettérepedt. Az ecettel itatott gorilla ábrázatja nem lehet savanyúbb a mi képünknél! A kocsis úgy fintorgatta az orrát, mintha szúnyogok ok- vetet-lenkednének vele. De engem is elhagyott a birkatürelem. Most már úgy tűnt fel előttem a bakafántos ember, mint aki szánszándékkal szenvedtet meg. A lelkem majd kiszakadt; dühöm 2000 koronáig emelkedett. Aztán ismét rétek, irtások, jeges tocso­gók következtek. Sár frecskelte össze a ru­hámat. A kalapomról csurgott az iszapos víz, a lábaim meg kegyetlenül fáztak. 2200 ko­ronára taksáltam a boszúságomat. Aztán a gyomrom is megmozdult. Követe- lődzni kezdett. Reggel óta nem ettem semmit. A kocsisom torka is okvetetlenkedett. Ezen a madár-nemjárta vidéken még csárda sem akadt, hol inni lehetett volna. 2500 korona! gondoltam magamban. A „Hajlás“ nevű völgyben két nyúlgát szeli keresztben a dűlőt. A rossz utak ördögei itt tették fejünkre a sarak koronáját! Az egyik gáton nagykeservesen átvergődtünk úgy ahogy, a másodiknál azonban mindketten kirepültünk a kocsiból, bele a hig latyak közepébe. A ka­bátom egyszerre végigpettyezett lett, mint a foltos párduc bőre. Dühömben felordítottam. A kocsisom, sárial és törekszalmával ékesen, zivataros jégesőt, keménymagos istennyilát és fűzfán fütyülő hetvenhetedik dédapát em­legetett. A nyúlgát egyszerre 2800 koronára szök­kentette fel a ház árát. Szerencsére, a dombtetőn már látszott a cigányváros. Éppen ideje volt, hogy bevergőd­jünk a faluba. A piszkos rajkók ujjal muto­gattak rám, amint a lovak elléptettek előttük. A község-házán már nagy zenebonát csapott az összecsődült falusi nép. A kifent bajúszú végrehajtó hivatalos tekintélylyel szedte elő és rakta el a végzéseket. A segédjegyző pennát tisztogatott. Kint az utcán a kisbíró irgalmat­lanéi püfölte a jobb sorsra érdemes kutyabőrt. Ahogy belépek a szobába, mindenki el­mosolyodik. A segédjegyző siet üdvözölni. A végrehajtó a fejét csóválja. A keménynyakú Kerekes Kristóf meg kárörvendve néz rám.

Next

/
Oldalképek
Tartalom