Eger - hetente kétszer, 1912
1912-03-09 / 20. szám
2 EGER. (20. sz.) 1912. március 9. A keresztény világ harca van küszöbön az antikrisztianus felfogással: világharc a társadalmi, a szociális, a közgazdasági, a tudományos és az erkölcsi téren is. Vájjon kit érdekelne ilyenkor egy kis — politikai személyváltozás? Senkit, vagy legalább is nagyon kevés embert, de azokat sem tartalmánál fogva, hanem inkább csak személyi okokból. A közigazgatási bizottság ülése. Hevesvármegye közigazgatási bizottsága hétfőn, március 11-én, a vármegyeház kistermében rendes havi ülést tart. A középponti választmány ülése. Hevesvármegye középponti választmánya hétfőn, március hó 11-én, délelőtt 1/2!0 órakor az alispán hivatalos helyiségében ülést tart, mely alkalommal az országgyűlési képviselőválasztók 1913. évi névjegyzékének kiigazítására nézve intézkedik. Vasúti mizériák. •— Tarthatatlan állapotok az egri vasúti állomáson. — Minél nagyobb a fény, annál feketébb az árnyéka. Ezt írván, nem csupán az egri vasúti állomásra gondolunk, hanem a Magyar Ál- lamvasutakra is. Mert az egri vasúti állomásról a legjobb akarattal sem mondhatunk egyebet, mint hogy ez a Magyar Államvasutak fénykévéjének legsötétebb árnyékoldalán — szégyenkezik. Nem játék ez a szavakkal, hanem rideg valóság. A magyar közgazdasági életnek úgyszólván egyetlen éltető-ereje a vasút. Az államnak ma már majdnem három milliárdnyi vagyona van az Államvasutakban, és a magyar állam évi összes bevételeinek kereken 20%-át a Máv. adja; tehát az államvasutakból való bevételei igen messze túlhaladják az egyenes adókból, a fogyasztási és italadókból, a dohány, só és egyéb jövedékekből befolyó jövedelmeit. Jogosan tekinthetjük tehát az államnak ezt a legnagyobb vállalatát olyan fényforrásnak, melytől — ha gondosan ápoljuk és fejlesztjük, — gazdasági életünk fényre derül; avagy együtt pusztulunk vele, ha hiányait és fogyatékosságait közönyös nemtörődömséggel — leküzdhetetlen akadályokká hagyjuk izmosodni. Mert ne feledjük, hogy az államvasutak üzem-képessége nem csupán a magyar állam pénzügyeinek érdeke. Érdeke ez mindnyájunknak ; mert ha a Máv. jövedelmei bármi okból csökkennek, kénytelenek vagyunk azt akár adókkal, akár tarifa- emeléssel, szóval a közönségnek valami újabb megterhelte!ésével pótolni. Ezért van napirenden nálunk, Magyarországon, csaknem állandóan a vasut-kérdés, és innét magyarázható az is, hogy a magyar közvélemény igen gyakran igazságtalan az államvasutak iránt, mert mindig csak azt vizsgálja, hogy mit nem teljesít a hozzá fűzött reményekből, arról a nagy munkáról ellenben csak ritkán elmélkedik, amelyet az Államvasut elégtelen közlekedési-eszközeivel és elégtelen számú személyzetével a magyar közgazdasági élet szolgálatában valóban végez. Persze, ennek a sűrűén nyilvánuló türelmetlenségnek az oka a mi sajátos viszonyainkban és életkörülményeinkben rejlik. Más államoknak önálló gazdasági élete van, — mondja idevonatkozóan egyik tisztán látó, kiváló nemzetgazdászunk, — tehát vámpolitikájukban találják meg igényeiknek kielégítését. A magyar államnak a gazdasági élet táplálására és kifejlesztésére a Magyar Államvasut az egyetlen hatalmi eszköz, amely felett teljesen önállóan rendelkezik. Ha a Magyar Államvasutak megtagadják a szolgálatot, ennek visszahatása a termelés minden ágában, de különösen a magyar iparban érezhető. A magyar ipar pedig olyan dolog, amely most keletkezik, fejlődik és támogatást kér. Visszaadja a támogatással hozott áldozatokat százszorosán az államnak. De ez az ipar minden esetre sokkal nagyobb gondozást kíván, mint hatalmas, önálló vámterülettel biró országok ipara. Éppen ezért, mert ezt látjuk, és mert a magyar ipar még csak fejlődésben van, aggodalommal tekintünk a jövőbe: vájjon a fejlődő igényeknek megfelelően, lesz-e a Államvasut abban a helyzetben, hogy azokat az igényeket kielégítse ? És mivel nem látjuk eddig azokat az intézkedéseket, amelyek e célt biztosítanák, innen van az általános aggodalom és nyugtalanság, különösen az iparoskörökben. A magyar Államvasutak mizériái főként ebben a három pontban összegezhetők : a szükséges beruházások elégtelensége; a szükségtelenül szövevényes szervezet, amely fórumainak külöubözőségénél fogva a jelentkező bajokat sem észrevenni, sem orvosolni és igy megelőzni sem tudja; végül pedig a szolgálattevő személyzet kevés száma. Vegyük például az egri vasúti állomást. Nem tekintve azt, hogy termelő közönségünk, kereskedőink és a szállításra dolgozó iparvállalatok állandóan, sőt évről-évre fokozottabb vaggou-hiányról panaszkodnak, a fő hiba itt is az, ami a legtöbb állomáson, hogy t. i. a szükséges berendezkedés hiányában az ide érkezett teherszállító kocsikat nem tudják eléggé gyorsan kiüríteni és a forgalomnak visszaadni. Így persze kocsi-torlódás áll be, ami azért káros, mert egyrészt az innét szállítandó portékát nem lehet kellő időben elindítani, másrészt pedig mi nem juthatunk hozzá idejekorán a megrendelt áruinkhoz. Tetézi a bajt még az is, hogy a Máv. — figyelmen kívül hagyva a saját tehetetlenségét — a rakodási és „fekbér- mentességi“ időt önkényüen leszállítja, ami a szállítóknak érzékeny anyagi károsodást okoz. És mi ennek az oka? Elsősorban az, hogy Egerben a nagy kocsiforgalmat lebonyolító eger-putnoki vonal megnyitása óta sem történt semmi lényeges bővítés a vasúti állomáson. A forgalom megtízszereződött, az állomás azonban még most is olyan kicsiny és abban a szegyenletes állapotban van, amilyenné 40 évvel ezelőtt, a megnyitás alkalmával építették. „A raktárhelyiségek elégtelen voltát nemcsak az erősebb őszi forgalom idejében érezzük, hanem egész éven át,M — panaszolja egyik virágzó ipartelepünk vezetője. — „Kora nyártól, amidőn az itteni nagyobb arányú gyümölcs-szállítás kezdődik — miután e célra külön raktár, illetve kezelő-hely nincsen, — a gyümölcs felvételének és elszállításának befejezéséig, vagyis naponként d. e. 10—11 óráig, fehérárukat föl nem vesznek, de föl sem vehetnek, ami az iparra és kereskedelemre nézve nagy anyagi hátrányokkal jár és naponta 2—3 fuvarveszteséget okoz, amelyet sem a Máv., sem senki más nekünk meg nem térít. Ezeken az állapotokon pedig mindaddig gyökeresen segítve nem lesz, mig a jelenlegi fej-állomás helyett, amelyet helyi viszonyainál fogva sem fejleszteni, megereszkedett az idő. Csurogtak a házereszek ; a föld fagya engedett, s alig egy fél óra múlva tengelymarasztaló lett a sár. Dédesdhez Málnás két óra járás. Kocsin egy óra. Csakhogy kocsit oda-vissza 15 koronán alul nem lehetett kapni. A sok gyehennára való kocsis, látván- szorult helyzetemet, rajtam akart meggazdagodni. Denikve, meg kellett magamot adni a fá- tumnak. Egy Kossuth-szakállú magyar szekerét választottam ki. Egyéb ülés nem lévén, a kocsis mellé kuporodtam, aztán útra keltünk. De milyen ut volt! Az ördögök országutja nem lehet komiszabb. Hegynek fel, völgynek le. Irtóztató kátyúk, töltések, hátahoporjás bakhátak, csámcsogó sár. A lovakról dől a veríték. Én a lőcsbe kapaszkodom, hogy a veszekedett rázás folytán le ne forduljak. A kocsis nyög, morog, kapálódzik. Még a makráját is kiverte a szájából. És üti-veri a lovakat, nehogy elüljünk. — Ejh, hogy fordulna fel, valahol egy fiskális van! — lármázik mérgesen. — Ki a sistergés istennyilának jutna eszébe elindulni ? Csak azért, mert a szegény ember nem tud fizetni!... De hát honnan a veszekedett fenéből fizessen, ha nincs egy huncut garasa se! He? ... Azt a karikás rézangyalát a sok tűzre való fiskálisának ! No, ekképen elnyájaskodott! Én persze lapítottam, és iparkodtam helyeslőén bólintani, minek az lett a következménye, hogy egy zak- kanónál a lőcs felütötte az — államat. Káromkodni akartam, miié a kapálódzó lovak éktelen sárdarabot rúgtak a számba. A kocsisom bekecse meg kettérepedt. Az ecettel itatott gorilla ábrázatja nem lehet savanyúbb a mi képünknél! A kocsis úgy fintorgatta az orrát, mintha szúnyogok ok- vetet-lenkednének vele. De engem is elhagyott a birkatürelem. Most már úgy tűnt fel előttem a bakafántos ember, mint aki szánszándékkal szenvedtet meg. A lelkem majd kiszakadt; dühöm 2000 koronáig emelkedett. Aztán ismét rétek, irtások, jeges tocsogók következtek. Sár frecskelte össze a ruhámat. A kalapomról csurgott az iszapos víz, a lábaim meg kegyetlenül fáztak. 2200 koronára taksáltam a boszúságomat. Aztán a gyomrom is megmozdult. Követe- lődzni kezdett. Reggel óta nem ettem semmit. A kocsisom torka is okvetetlenkedett. Ezen a madár-nemjárta vidéken még csárda sem akadt, hol inni lehetett volna. 2500 korona! gondoltam magamban. A „Hajlás“ nevű völgyben két nyúlgát szeli keresztben a dűlőt. A rossz utak ördögei itt tették fejünkre a sarak koronáját! Az egyik gáton nagykeservesen átvergődtünk úgy ahogy, a másodiknál azonban mindketten kirepültünk a kocsiból, bele a hig latyak közepébe. A kabátom egyszerre végigpettyezett lett, mint a foltos párduc bőre. Dühömben felordítottam. A kocsisom, sárial és törekszalmával ékesen, zivataros jégesőt, keménymagos istennyilát és fűzfán fütyülő hetvenhetedik dédapát emlegetett. A nyúlgát egyszerre 2800 koronára szökkentette fel a ház árát. Szerencsére, a dombtetőn már látszott a cigányváros. Éppen ideje volt, hogy bevergődjünk a faluba. A piszkos rajkók ujjal mutogattak rám, amint a lovak elléptettek előttük. A község-házán már nagy zenebonát csapott az összecsődült falusi nép. A kifent bajúszú végrehajtó hivatalos tekintélylyel szedte elő és rakta el a végzéseket. A segédjegyző pennát tisztogatott. Kint az utcán a kisbíró irgalmatlanéi püfölte a jobb sorsra érdemes kutyabőrt. Ahogy belépek a szobába, mindenki elmosolyodik. A segédjegyző siet üdvözölni. A végrehajtó a fejét csóválja. A keménynyakú Kerekes Kristóf meg kárörvendve néz rám.
