Eger - hetente kétszer, 1912
1912-11-02 / 88. szám
Előfizetési árak: Egész évre ___10 korona. F él évre.......... 5 » N egyed évre ~ 2'60 » Egyes szám ára 10 fillér. Szerkesztőség : Lyceum, 26-ik szám, hová a lap szellemi részét illető közlemények = intézendök. ---- — K iadóhivatal: Lyceumi nyomda, hová az előfizetések és hirdetések küldendők HETENKINT SZERDÁN ÉS SZOMBATON MEGJELENŐ POLITIKAI ÉS TÁRSADALMI LAP. 1912. — 88. szám. XXXV. ÉVFOLYAM. Szombat, november 2. A helyzet, Eger, 1911. okt. 31. Valójában úgy van a dolog, hogy a legtöbb ember beleunt már a politikába. Ott tartunk, hogy a magyar nemzet, — amely pedig egész múltja folyamán mindig szerette a politikai küzdelmeket és körömszakadtáig csinálta is az országos és helyi politikát, — mintha megcsömörlött volna ettől a mesterségtől, mely úgy részleteiben, mint egészében, csúnya, Ízléstelen. Van ezen kivül a magyar politikának egy nagyon sajátos és nagyon jellemző vonása; az, hogy immár hosszú idő óta holtponton van. Se ki, se be: se előre, se hátra. Az ellentétes irányba ható erők lekötik, megsemmisítik egymást s igy a kormány nem tud boldogulni az ellenzék miatt, az ellenzék működését pedig a kormány teszi lehetetlenné. Amazt a síp, trombita, kereplő stb. akadályozza, emezt pedig a „pav- likozás,“ mint a képviselőknek rendőrökkel való kihurcoltatását találóan nevezte el Zichy János gróf. Most is az a helyzet, éppen úgy, mint hetekkel, hónapokkal ezelőtt; akár ezt a címet is írhattuk volna tehát: holtponton. A legszomorúbb pedig a dologban j az, hogy — ha tovább is úgy folynak i a dolgok, mint eddig s ugyanazok a j rugók mozgatják a magyar politikai eseményeket, mint az utóbbi években, — ennek a megkötött helyzetnek, ennek a mozdulatlanságnak egyáltalán nem remélhetjük a végét. Hogyan is állunk most? A kormány és pártja azt mondja: én békülni akarok; jöjjetek és tanácskozzunk arról, hogy miképen segítsünk a bajon. A házszabály-módosítást beszéljük meg együtt, az uj választójogról meg tanácskozzék majd egy kiküldendő bizottság. Iparkodjunk megegyezni, hogy végre- valahára becsületes, komoly munkához kezdhessünk az ország érdekében. Azt azonban ne kívánjátok, hogy két vezetőnknek fejét odaadjuk; ez nagy gyengeség lenne részünkről, akik pedig mégis csak erősebbek vagyunk. Az egyesült ellenzéki vezetőség erre semmit sem felelt közvetetlen utón, mert a másik párt levelét felbontatlanul küldi vissza. A nyílt színen azonban állandóan hirdeti, hogy mig Lukács és Tisza helyükön vannak, addig nem tárgyal a munkapárttal, harci módján pedig nem változtat, legfeljebb annyit, hogy még elkeseredettebb, még kérlelhetetlenebb lesz, mint eddig. Az együt- ! tesen kiadott manifesztum, melyet Ap- \ ponyi Albert gróf szövegezett, mindezeket világosan kifejti. Egyszóval: e részről a lehető legridegebb visszautasításra talál minden közeledés. Ezek után szinte jól esett olvasnunk azt az egyetlen egy parlamenti beszédet, mely hosszú idő óta először hangzott el a képviselőház ellenzéki padsoraiból. Andrássy Gyula gróf kétségtelenül igen nagy szolgálatot tett a magyar parlamentárizmusnak a szerdai felszólalásával, mert bebizonyította, hogy komolyan lehet beszélni a magyar képviselőházban. . . Mivel azonban beszédjének végeztével kiment s igy a válaszokat meg sem hallgatta, egyelőre mit sem segített a helyzeten. Most is csak ott vagyunk, ahol voltunk: a holtponton; vagyis a helyzet változatlan és reménytelen is egyszersmind. Attól tartunk, hogy nem is változik majd meg, ha csak valami nagy katasztrófa nem jön reánk, ami azután figyelmeztet, sőt megtanít minden pártot és minden politikust arra, hogy: egyetértésben van az erő. Még egy miatt aggódunk: lehet, hogy olyankor jő meg a közeledési hajlandóság, amikor már késő lesz. Az „EGER46 tárcája. Halottak estéjén. A nagy természet kihalt, kopár színben; A temetőn meg mintha tündér keze Örök tavaszból rózsákat hintene: Virágtengerben, fényben úszik minden. A millió láng nem lidérc-tüz fénye, Amely mocsárba, kárhozatba vezet: Porló sziveknek gyujtá emlékezet S éleszti a viszontlátás reménye. Ott fonja fázva, könnybe lábbadt szemmel Anyja keresztjét virággal az árva. Maga nevelte. S a virágok kelyhe, Ki tudja: könnye mennyi gyöngyét zárja. Ott gyújtja szerelme lobogó mécsét Jegyesének a hűn szerető mátka. A boldogságot csak ölelni vágyott S mi lett belőle? Életének átka. Ott öntözi sírját kesergő anya Jövendő jobbja-, kidőlt gyámolának ; Már haja is ősz, oly régi a bánat, De bus könnyeit még mindig hullatja. — Kis faluvégen, messze, messze innen, Hová a madár is fáradva jutna, Dombja behorpadt, fejfája korhadva, Szomorkodik egy sír a temető-zugba’! Ha rágondolok, úgy fáj, amit érzek .. . Mennyei mécsek, hintsétek be fénnyel, S född be koszorúddal: hulló levéllel Jó anyám sírját, résztvevő természet! SzöHössy Alfréd. A halál ünnepén. Irta: Patak László dr. Az idén már a nyár megkezdette a novemberi hangulatot. A keserves idő, a rossz termés, a sok elemi csapás mind szomorú gondolatok keltője volt. Mint az ősz, miut a november. Azért, ha már lelkünk hozzá is hasonult ehhez a szomorú hangulathoz, a temető nagy ünnepe szomorúsághoz szokott lelkünket mégis fölmagasztosítja a halál gondolatában, az elhunytakra való visszaemlékezésben. Szinte ellentmondás talán, hogy felmagasztosulunk a temetőben, mikor a fájdalomról, a halálról úgy szól a köztudat, hogy lesújtja, összetöri, vagy legalább is megtöri a lelket. Igaz: igy van, ha friss az a fájdalom, ha épp* most hantolódik a sír, ha a halál-hir egyéni. De mikor a nemzetek nagy gyászünnepén, november elsején, a népek milliói lélekben eggyé- forrva borulnak le a szent kereszt előtt é-s megsiratják mindenki halottját; mikor a tömjénfüst az élő emberiség imáját viszi a Mindenható elé az elhunyt emberiségért: akkor felmagasztosul a lélek. Felmagasztosul attól a gondolattól, hogy a halál csak látszólagos elmúlás, mert mi tovább élünk azután is. Lelkünk — föltéve, hogy jól éltünk — egy más, egy szebb világba röppen, porhüvelyünk pedig a nagy természet anyaföldjébe vegyül. Ezzel a szemmel kell nézni halottak estéjét, azt a sok, sok millió mécsest a föld kerekén domboruló sírhantokon. S ahogy ily érzelmektől eltelten járjuk sorba a város temetőit, lehetetlen, hogy csak egyetlen ember is legyen, kinek lelkét el ne fogná a halottak estéjének hangulata. Egyikünk ezt, másikunk azt siratja. Mindenkinek van kire emlékeznie ezen az estén. Ezt az emlékezést elnyomni nem lehet; előtör az a lélekből, hová be vagyon Írva. Kegyelet a neve; kegyelet, amelyik nem birálgat, csak