Eger - hetente kétszer, 1912
1912-08-10 / 64. szám
2 EGER. (64 sz.) 1912. augusztus 10. A közigazgatási bizottság ülése. Hevesvármegye közigazgatási bizottsága, hétfőn, augusztus hó 12-én, délelőtt 10 órakor a megye székháza kistermében rendes havi ülést tart. A magyar föld. i. Változnak az idők, változnak a viszonyok. Nem is olyan régen, a magyar földnek egyik legpoetikusabb vonása a dalolva dolgozó munkásnép volt. Kora tavasztól késő őszig hangos volt a mező. Nófaszó mellett folyt a szántás-vetés, a porhanyítás, ültetés, kapálás, töltögetés és a többi mezei munka. Mikor pedig elérkezett az aratás ideje és a ringó aranykalászos táblákon megvillant a kasza, az volt a virtus, hogy: „Vagyok olyan legény, mint te; Vágok olyan rendet, mint te ...“ És fölcsendült az ének; szinte ritmusra dőlt a rend, szedődött a marok, gyűltek a kévék és szaporodtak a keresztek. Hajnaltól napestig ki nem fogyott a nóta. Sőt akkor is tartott, mikor már a munka elfogyott. Aratás után ugyanis vidám énekszó mellett vonultak be az aratók a gazda udvarába és kezdődött az — áldomás. Örült a gazda, örült a munkás a letakarított Istenáldásának és akár bőséges, akár szűkös volt ez az áldás: a jól elvégzett becsületes munkát ünnepelték. Az Isten „ajándékában“ pedig megnyugodtak. Nem is olyan régen volt ez így ; még élénken emlékezünk reá. Hanem hát nagyot fordult a világ és sok minden megváltozott. Köztük ez is. Ma már nem zavarja a nóta a kakuk- szót; szántáskor-vetéskor csak a pacsirta énekel és aratáskor is néma a mező. Arató-ünnepekről sem hallunk. Mintha csak kiapadt volna a dal forrása a munkásnép kebeléből, fagyos hangtalansággal, fásult kedéllyel, borongós lélekkel folyik a munka a barázdákban és kalászok közt egyaránt. És mintha a munka is lanyhább lenne a réginél: olyan tessék-lássék, minden-mindegy igyekezet; fáradságosnak csak olyan, mint a régi volt, de az eredménye nem — „kiadós“. Mi az oka ennek ? Miért e változás ? A társadalom bajain rágódó szociológusok azt mondják : kevés a kereset; a korgó gyomor ölte meg a munkakedvet, a dalt, az élet örömeit, a megnyugvást... Hát ez aligha igaz. A munkának sohasem volt jobb bére, a munkásnak nagyobb fizetése, mint most. Ha régente a kevés is elegendő volt a megelégedésre és a jóalig van gyakrabban alkalmazott és hatásosabb, mint, a szónoki kérdés, amikor tudniillik a fel- hevült lélek kérdő alakba öltöztetve hirdeti legszentebb meggyőződéseit. így például Samassa József egyik beszédében kikel a vád ellen, amely szerint a katolikus egyház nem indul meg a szegények sorsán, — s jogos felháborodásának így ad kifejezést : „Hát vájjon ki gyújtotta lángra erőslelkü n8k, vallásos ifjak szívében az önfeláldozó szeretet tüzét ? Ki alapított és tart fenn annyi jótékony intézményt ? Ki nyitott valaha a szegények számára annyi menhelyet ? És ki gondoskodik testök ápolása mellett arról is, hogy szív és lélek újra bizalmat nyerjenek az élethez ? Ki öntött erőt a gyenge szüzek leikébe, hogy hivatásuk elszántságával a szegények ápolására naponkint feláldozzák életöket.“ (1904. okt. 26.) Ugyanezen eszmekörbe tartozik a pátkosz- nak következő szép megnyilatkozása is : „Nem azon fáradozik-e (az Egyház) húsz évszázad óta, hogy biztosítsa és folyton növelje az emberiség boldogságát? Nem nyiltan hirdeti-e, hogy Isten akaratából, kedvre, most a többnek még megelégedettebbé és jobbkedvüvé kellene tennie a munkást. Az utóbbi években a termés sem volt annyira silány, hogy okot szolgáltatna az aggodalomra. És a gazda is, a munkás is két-három annyi áron adhat túl a neki jutott részen, mint tehették a régiek, amikor még sem piaca, sem ára nem volt a gabonának. A baj forrása egyebütt keresendő. Nem a kereset, a bér, hanem a gazda és a munkás között meglazult jó viszony az oka a változásnak. Azelőtt a gazda és munkás együtt érzett, egymás javán munkálkodott; most a munkás bizalmatlan, ellenséges szemmel nézi munkaadóját, aki neki a kenyerét, megélhetését biztosítja. Kiszipolyozóját, kiüzsorázóját látjabenne. A gazda pedig gyanúsan figyeli munkásainak minden mozdulatát, mert állandóan attól a veszedelemtől tart, hogy akkor hagyják cserben munkásai, amikor leginkább rájuk szorul. Ez a lehetetlen helyzet és állapot az oka minden bajnak. Ez nehezíti meg az életet. Ez keseríti el a kedélyeket. Ez bénítja meg a munkás kezét és ez hiteti el a gazdával, hogy a munkás nem más, mint fizetett kártévője. Ez a helyzet és állapot tarthatatlan. Nem magától fejlődött ilyenné, hanem a társadalmi rend ellenségei hideg számítással, évek hosszú során át, apránkint lopták be az egymásra utalt társadalmi rétegek közé a baj csiráit és gondjuk volt rá, hogy egyre szélesedjék, egyre táguljon a tátongó űr a munkás és munkaadó szive között — a magyar mezőgazdaság kiszámíthatatlan kárára. Hogy csak példát hozzunk föl: az idén is arató-sztrájkra bujtogatták a munkásokat. Szerencsére nem ültek föl a felelőtlen és éppen ezért lelketlen izgatóknak. Talán az is ellensúlyozta a mételyhintést, hogy a gazdaságok idejekorán ellátták magukat aratógépekkel. Mi történnék akkor, ha a gazdaközönség ráunva az örökös izgalmakra, egyszer arra szánná rá magát, hogy az aratást sem végezteti szerződött munkásokkal, hanem — aratógépekkel? Persze ez a kilátásba helyezett védekezés, ismét csak a gyülölséget táplálja, a haragot szítja a munkás-táborban. Pedig nincsen ok a gyülölségre, sem a haragra. A munkaadó ma jobban ellátja munkásait, a törvény kiterjedtebb módon védi a munkás-érdekeket, mint régen. Igaz, hogy megváltoztak az életviszonyok is. Drágább lett minden; nehezebb a megélhetés. Ámde nem szabad megfeledkezni arról, hogy az élet terhei csak úgy sújtják a gazdát is, amiként a természet szerint minden ember testvér és egyenlő ? Állított-e fel valaha tiltó korlátot, melyen a szegény át nem léphetett ? Nem egyformán buzdít-e minden embert szorgalmas, előrelátó munkára, józan, takarékos életre és egyéb polgári erényekre, melyek által egyedül könnyebbülhet meg és fordulhat jobbra az emberiség állapota? (1904. okt. 26.) Egy másik beszédében küzdelemre hívja fel papjait korunk tudatlansága ellen. Hogy már magában véve is meglepő kijelentésének hatását fokozza s ezt a paradoxon mezébe öltöztetve, a későbbi igazoló fejtegetésekre nagyobb mértékben felhívja a figyelmet, igy halmozza kérdéseit: „Hogyan, tudatlansága e kornak, mely a tudományok művelésében valamennyi korszakot túlszárnyal? Hát a század nem a tudományos felvilágosultság százada ? Hát nem pezseg mindenütt a tudományos törekvések versenye ? Hát nem látjuk a közoktatásra fordított roppant pénzáldozatokat? Nem látjuk a nevelés-tudomány ezermüvü ügyességeit, hogy a leglomhább elmékben is felébredjen a tanulási kedv? Nem lep meg napról- napra újabb csodás vívmányaival a tudományok haladása ? Nem kell-e elismeréssel adóznunk ama vezérférmunkást. A múltban a gazda és a munkás közötti jóviszony jólétet, megelégedést teremtett. Most is meg lehet ezt a jólétet és megelégedést teremteni, csak éppen a félben maradt jó viszonyt, barátságos egyetértést kell megújítani. Hiába minden beszéd; hiába minden Ígéret, jelszó, izgatás: a magyar nép boldogulásának alapja a szántóföld és nem a hangzatos jelszavak. Az „általános titkos“, meg egyéb kiszélesített népjogok, csak jogokat adnak: a kenyeret a szántóföld adja. És ha ezen a szán- tóföldöu becsületes munka helyett örökös torzsalkodás folyik, akkor ne csodálkozzunk azon, hogy közgazdasági viszonyaink egyre rosszabbodnak. A földnek termőerejét, üzemképességét nem a jog, hanem a munka szabályozza. Legyen az a föld bárkié, csak akkor hajt több jövedelmet, ha szorgalmatos kezek okszerűen munkálják. A gazda vagyonának növekedésével — növekedik a munkások jövedelme és jóléte is. Ez az igazság. Mert az, hogy a gazda minden fillérjét a munkásoknak adja, csak üres tervezgetés, megvalósulhatatlan álom. Még akkor sem lehetne megvalósítani, ha azok hoznák a törvényeket, akik most a munkásnépet a törvényes rend ellen izgatják. A földnek akkor is csak gazda kell; és akárki legyen a gazda, a föld az övé. A terhe is, a haszna is az övé; a munkás csak a munka arányában részesülhet a föld termett javaiból. Azért hát félre a gyűlölködéssel és bizalmatlansággal! Álljon helyre a régi jó viszony a gazda és munkás között. A magyar föld jó kezekben és becsületes munkával — gazdagon jutalmazza a reá fordított fáradságot. A hét. A „Nap“ sötétedése. A jóirányu sajtónak minden igaz barátja örömmel olvasta a napokban, ho^y a Nap-hirlapvállalat r. t.— fizetésképtelen lett. És minden józan ember azt mondotta reá: régen kellett volna. Sajnos, a szerkesztők összeállottak és a lap továbbra is rontja a jóizlést meg az erkölcsöket. Nem szüntetik meg az újságot, de reméljük, hogy lassankint majd megszűnik az — magától is. * Betiltott mozi-darabok. Zaleszki Imre, a hatvani járás főszolgabírája, egyik hatvani mozinál igen helyes cenzúrát csinált. Midőn a műsorból azt látta, hogy a Regula Ede rablógyilkosságát akarfiaknak, kik a tudományosság igazi hasznának és javának tudatától áthatva, oly hőn buzgólkodnak az oktatás fejlesztésén ? És mégis nem volt korszak — zárja le a szónok kérdésének nagy perspektívát feltáró sorozatát — melyben a legmagasabb eszmék, az emberiség legfenségesebb eszményei körül oly tudatlanság uralkodott volna, mint ma“. (1888. okt. 23.). A nemes szónoki hévnek külső megnyilatkozásai, tehát a beszédnek érzést kifejező és érzést keltő fordulatai a kérdéseken kívül a felkiáltások, ismétlések, felsorolások; a megengedés és elhallgatás; a gúny egész skálája a szelíd iróniától a keserű szárkázmusig; a túlzás és ellentétes túlzás, meg a többi, amelyet a maguk helyén sohasem téveszthetik hatásukat. Samassa József nemes ízlését dicséri, hogy ezeknek alkalmazásában sem bőkezű. A beszéd ilynemű fordulatainak halmozására az igazi páthosz nem szorul: ez rendszerint az álpát- hosz ismertető jele szokott lenni. Beszédének hatását, szónoki lendületét azonban, ha szükségét érzi, ezekkel is tudja fokozni. Túlságosan erős érzelmi kitörésektől — mint amelyek a
