Eger - hetente kétszer, 1912

1912-07-20 / 58. szám

1912. Julius 20. EGER. (58. sz.) 3 tudja gyümölcscsel ellátni és behozatalra sző­rűi. Újabban nagy igyekezettel iparkodunk ba­romfi állományunkat nagytestű baromfi egyedek kicserélése, illetve becserélése által nemesíteni. Őszintén megvallva azonban, a baromfitenyész­tés nagyban való üzesére talán még legkevésbbé alkalmasak legtöbb helyen a viszonyok. Kopár, szűk udvaron, zsákból etetve, baromfit tenyész­teni nem lehet jövedelmező. Kertekbe, szántó­földekre szabadulva pedig kárt tesz. Tanyák, puszták, gyepes, térés legelői felelnek meg erre a célra. A baromfitenyésztők egyesülete minden tavaszon olcsón juttat a nép vezetői­nek keltető gépeket, melyeknek segélyével az év minden szakában keltethetünk csirkéket és kora tavasszal nagy áron értékesíthetjük. De ennek meg alkalmas helyiségre és gondos fel­ügyeletre van szüksége. Ha azonban eltaláljuk is a község viszo­nyainak legmegfelelőbb termelési és értékesí­tési ágat, még mindig kérdés marad, hogy lehet-e ezt a fogyasztási szövetkezettel kom­binálni? A boltost legtöbbször lefoglalja maga az üzlet. Sokszor hiányzik a megfelelő helyi­ség is. Ha azonban csak egy évben egyszer kell ezen terményt összegyűjteni a tagoktól és eladni, akkor ezt az igazgatóság inkább megteheti. Farkas Ágoston. A hót. A napszám szőlőhegyeinken hallatlan magas volt a héten. A permetező munkások 7 koro­nát kaptak átlagosan, a kötésnél foglalatoskodó fiatal, úgyszólván gyermekleányok 2 kor. 60 fillért kerestek, sőt a dohánygyárból d. u. 4 órakor szabaduló asszonyok is kapnak 70—80 fillért napnyugtáig. Az aratásnál pedig átlag 8—10 koronát keres naponkint egy-egy férfi. Ebből az következik, hogy az olyan csa­lád, ahol az apa is dolgozik, meg esetleg 3—4 felnőttebb gyermek jár napszámba, egy hét alatt 140—150 koronát szépen megkereshet. És még azt mondják, hogy nálunk nem le­het megélni a mezőgazdasági munkásnak! Dehogy nem; csak tessék dolgozni mindig, amikor az időjárás megengedi; azután a kedvezőtlen időt is tessék hasznosan értékesíteni; végre pedig a keresményt ne pocsékolják el a korcsmában. Végső következtetések: aki dolgozni akar, talál munkát Magyárországon is; aki meg akar élni, nem kell okvetetlenűl Amerikába mennie. A bicskázás, amely a földművesek között, sajnos, annyira divatos, már a gyermekek so­raiban is toborozza a híveket és szedi az áldo­zatait. A kis Elek Miklóst, aki most végezte az elemi iskola IV. osztályát, vízért küldték nagy­szülei a főreáliskola előtt levő kúthoz. Légrádi János, 10—12 éves utca-gyermek vizet kért tőle és mivel a kis fiú nem engedte meg, hogy korsójába beleigyék a maszatos fiú, Légrádi János a combjába szúrt Elek Miklósnak. A rendőrségen avval védekezett a fiatal bűnös, hogy Elek Miklós — akin egy könnyű nadrágon és trikóingen kívül pedig más ruha nem volt — ólmosbottal támadta meg, amelyet „a kabátja alól“ húzott elő. íme, a szépreményű ifjú, aki szurkál, úgy hazudik, mint a parancsolat. Légrádi János különben azt is kijelentette, mikor a rendőrségről elbocsájtották, hogy még két bicskája van otthon, de azt is — kipróbálja minél hamarébb. * A nyaralás lett ismét a jelszó pár hét óta. Aki csak kimozdúlhat rendes, megszokott élet­módjából, falujából, városából, lakásából: az mind szökik, menekül más vidékre. Hát az nem volna baj, ha csak azok szök­nének, akiknek szükségük van a pihenésre, az erőgyűjtésre az idegek rendbehozatalára. Elvégre is az egészség olyan tőke, amelyet biztosítani, erősíteni kötelesség; kötelesség még áldozatok árán is. Az sem baj, ha azok mennek, akiknek nincs ugyan valami nagy szükségük a nyara­lásra, de mennek, mert — tehetik. Ha valaki­nek van fölöslege, még mindig jobb, ha igy költi el, mintha elkártyázza, vagy valami más úton pocsékolja el. Annyi haszna mindenesetre lesz a pénze árán, hogy még jobb egészségnek örvendhet. A nyaralók e második csoportjánál legfeljebb az a baj, ha ok nélkül mennek kül­földre és nem hazai fürdőinket, nyaralótelepein­ket segítik, gyarapítják elköltött pénzükkel. A nyaralók harmadik — valószínűen leg­nagyobb — csoportjába azok tartoznak, akik csak azért mennek nyaralni, mert úgy kívánja a divat, a nagyzolás. Ezek valóban szerencsétle­nek, mert először váltóikkal járják végig a kálváriát, azután pedig a törlesztés, meg a kamat eszik velők egy tálból hosszú időn át. Pedig nagyon gyakran olyan kevés van abban a j tálban, hogy a família is alig tud belőle jóllakni. | Avval a pénzzel, amit külföldi fürdőkön, nyaralóhelyeken ok nélkül elszórunk, nagyon sok hazai fürdőt, nyaralótelepet föl lehetne vi- rágoztatni. És abból a pénzből, amit váltóra vesznek föl az oktalan emberek, csak azért, hogy nyaralni mehessenek, minden évben egy horribilis alaptőkéjű bankot lehelne alapítani, mondjuk, — nyaralóknak adandó kölcsö­nök céljaira. * A családi pótlék. Szerdán fizette ki az adó­hivatal a pénzügyi tisztviselőknek a kiutalt családi pótlékot. A csengő-bongó 100, 200, 300 koronák között — úgy látszik — fogékonyabb a szív az örömre és az — őszinteségre is. A múlt héten a családi pótlékról írváo, ezt a kér­dést vetettük föl a ,;Hét“-ben: azoknak a fix- fizetéses embereknek helyzetén, akik nem tar­toznak a boldog „családi pótlékosok“ közé, ki segít majd? A mai posta meghozta erre a vá- lsszt. Csak egy szó az egész. Ez van ráírva a levelezőlapra: — A feleség!... Lakonikus válasz. Ha a fiatal emberek valamennyien ilyen lakonikusan cselekednének is, a családi pótlék csakhamar megoldaná a társadalom másik égető kérdését: a — femi­nizmust is. * Eger ismertetése — részletekben. Föltétlenül hálásak vagyunk, ha bárki is reánk gondol és az országos sajtóban Eger nevét hangoztatja. Ránk fér, hogy emlegessenek bennünket. A jóakarat azonban furcsa eredményeket teremt. Mint „Utazás a Liceum körül“ c. cikkünk és az arra adott válasz is felvilágosította ol­vasóinkat, egy budapesti újságíró a Magyarország máj. 26-diki számában terjedelmes cikket írt az egri Líceumról. Ehhez a cikkhez, bár an­nak kísérői gyanánt készültek, most julius 14-én jelentek meg a képek a Vasárnapi Újságban. Per­sze egyetlen szó magyarázat sem volt mellet­tük, mert az már 7—8 héttel előbb mejelent egy másik lapban. Milyen jó lett volna, ha a Magyaror­szág máj. 26-diki cikke (csak kivovatosan is!) a Vasárnapi Újság mostani szép képeit ma­gyarázza ! Hogy is mondja csak a magyar ember ? — Egernek még az ilyesmiben is — pechje van. — Jöjjön, nézze meg ezt az arcképet, — szólt, s kézen fogva vezetett a kis oltárfülké­hez, elvonta a stirü gyászfátyolt a képről, s előttem pompázott egy életerős, fiatal férfi tel­jes szépségében. Mintha az a megfakult kép hirtelen megelevenedett volna: s én láttam da­liásán, ifjan kilépni egy díszmagyar ruhás, tö­kéletes férfiszépséget. Az alakja olyan sudár és délceg volt, mint a királyi pálmáé; a sötét­kék szemcsillagok ábrándozók és tiszta, mély tekintetüek; hamvas, ifjú rózsáktól viruló or­cái nemes vonalúak ; homloka domború és ma­gas, melyre göndörödő csigákban hullanak le hullámos, sötét fürtéi. — Negyven esztendő előtt így léptünk az oltár elé, — suttogott fülembe egy reszkető hang, s én megrezzenve ocsúdtam föl önkény­telen kábultságomból. Rátekintettem a kedves, öreg hölgyre, akinek szemében fájó, nehéz könycseppek ragyogtak. — Húsz éves voltam akkor! Húsz, mint most ön, édes gyermekem. Telve álmokkal, édes, gyönyörűséges ábrándokkal a rózsás jövő iránt. Olyan kimondhatatlanul boldog voltam, mint egy gondtalan kicsi madár, mint az ifjú rózsa­bimbó, mely május hajnalán mosolygó életre nyitja föl álmodó szemecskéit. Szóval el sem mondható az a gyönyörűséges érzés, mely be­töltötte egész valómat. Menyasszonya voltam a nemes Bükkváry grófok legifjabb fiának: test- ben-lélekben egyaránt méltó hajtása a dicsősé­ges ősöknek. Egyként gyönyörű testben és lé­lekben, a szemnek és szíveknek! Úgy szerettem a szép, nemes vágyaktól, eszméktől dúsgazdag lelkét, s úgy vágyódtam én is elérni azt a lelki magaslatot, hogy mindenben tökéletes társa lehessek, kiegészítője, segítője az ő ra­gyogó, tiszta szivének. — Boldog, kimondhatatlan boldog voltam, mikor negyven esztendő előtt ezen a napon, remegö-dobogó szívvel, karom karjába öltve jöttem vissza a virágoktól elborított oltártól, mikor Istenem színe előtt is elmondtam han­gosan, ujjongó lélekkel, hogy szeretem, — sze­retem őt lelkem minden hevével, szívem min­den dobbanásával az egész hosszú, boldog­küzdelmes életen át változatlan, örök-hűséggel! A termek hullámzottak vidám emberek jókedvű tömegétől; hosszú asztalok roskadoz­tak fényes nászlakoma ízes terhétől; vidáman, repeső szívvel haladtunk a két trónszerfi, bí­boros szék felé, — s ím egyszerre a ragyogó boldogság a legfeketébb gyászszá komorult el. Ott, a bíboros emelvény előtt egyetlen hang, egyetlen jajszó nélkül roskadt össze az én sze­relmesem, az én szívem ifjú, bálványozott ki­rálya; s mikor én dermedten a rémülettől, fél­őrülten a rettenetes fájdalomtól odarogytam mejé a drága ünnepi szőnyegre: két szeme lezá­rult örökre, daliás, hősi alakja holttá merevűlt. Szíve, az a drága, nagy szíve nem dobo­gott többé, lüktető forró vére fagyossá hűlt a rettenetes halálnak jeges érintésétől. — Meg­halt, meghalt az én édes boldogságom, s én özvegy lettem! Özvegy, ki egy pillanattal előbb a legboldogabb ara voltam! Szörnyű önkívületben estem össze holt vő­legényem mellett és hónapokig feküdtem a leg­nagyobb fokú ideglázban. Istenem! hogy mi lettem én azután, mikor hosszú, önfeláldozó ápolás után visszaadtak az életnek! Egy roncs, egy szomorú hajótörött, kinek minden boldogságát, vágyát, örömét, re­ményét elnyelte az élet irigy, haragos tengere.. Éltem szomorúan, csüggedten; lassankint itt­hagytak mind, akik kedvesek voltak nekem s én egyedül maradtam szomorú, beteg szívemmel. » r

Next

/
Oldalképek
Tartalom