Eger - hetente kétszer, 1912
1912-07-03 / 53. szám
Előfizetési árak: Egész évre.. _ 10 korona. Fél évre .......... 5 » N egyed évre .. 2-60 » Egyes szám ára 10 fillér. Szerkesztőség: Lyceum, 26-ik szám, hová a lap szellemi részét illető közlemények ------- = intézendők. ===== K iadóhivatal: Lyceumi nyomda, hová az előfizetések és hirdetések küldendők HETENKINT SZERDÁN ÉS SZOMBATON MEGJELENŐ POLITIKAI ÉS TÁRSADALMI LAP. 1912. — 53. szám. —----- XXXV. ÉVFOLYAM. -------- Szerda, julius 3. T e Deum után. Igazán érdemes elővenni holmi régi értesítőt és végig nézni, hogy melyik jeles diák mire vitte. Az eredmény bizonyosan az, hogy nem minden kiváló diákból lett jeles orvos, mérnök, jogász, gazda, sőt a jeles emberek majdnem olyan arányszámban kerülnek ki a gyenge diákok közül is. A világért sem akarjuk kisebbíteni az iskolát. Ez igen érdemes intézmény, amely sokat fárad, sokat küzd, sokat dolgozik. De az a nagy baj, hogy munkájával igazán nagyon kevés köze van az életnek. Pedig mindig azt hangoztatják, arról dikeióznak, arról írnak, hogy non scholae, séd vitae discimus. Untig hallja minden diák, sőt még chriát is írtunk róla annak idején. Mikor azután kikerültünk az életbe, azt kellett tapasztalnunk, hogy az iskola — általában véve — nem az életnek nevel. Hiszen a jeles diákok gyakran megrekednek, nem bírnak előre menni; viszont gyakran az életben azok járnak elül, akik az iskolában hátul kullogtak... Ismételjük, hogy a világért sem akarjuk kisebbíteni az iskolát, mely becsülettel dolgozik. De meg kell állapítanunk, hogy tanítástervét olyan emberek csinálják, akik csak íróasztal mellett dolgoznak és onnét nézik az életet. Ennek az igazságnak megvilágítására legyen elég csak egy-két példa! A gimnázium és a reáliskola nyolc éven át tanítja német nyelvre a tanulót és ha azt akarja a szülő, hogy a gyermek csakugyan beszéljen is németül, akkor külön nyelvmestert fogadhat melléje. Az iskolában elköltjük a pénzt a legújabb módszerű nyelvtanokra, a Goethékre, a Lessingekre, a Schillerekre, de végeredményében sem a klasszikus német irodalomról, sem a német nyelvről nem lesz igazi fogalma a gyermeknek. Az bizonyos, hogy nyolc év alatt, heti 4—5 órában, meg nem tanul németül még annyit sem, hogy a Német birodalomban vasúti jegyet tudjon váltani valamely állomásra. Nem beszélünk most itt a latinról, sem a franciáról, amelyeknek öt-hat órai tanulásával a sillabizálásig jut el a gyermek, hanem reámutatunk a történelemre. Alig van diák, aki nem ismerné a három szamnit és pláne a három pún háborút. Ezeknek minden mozzanatát meg kell tanulnia, de a magyar szabadságharcról annyit sem tanul, mint akármelyik szamnit, vagy pun háborúról. A köztársasági Róma szociális küzdelmeiről hónapokon át elmélkedik, tanúi a gyermek, de a mai kor társadalmi harcairól úgyszólván mit sem tud. Pedig az angol dokk-munkások sztrájkja és bérharca is van olyan, mint a római plebejusok küzdelme a létért és Manning bíborost legalább is kell olyan embernek tartanunk, mint Menenius Agrippát... / Es — hogy a tanítási anyagot mellőzzük — a jellemek nevelésével még úgy sem vagyunk. Tanítunk eredmény nélkül és nevelnénk még kevesebb eredmény nélkül. Ha a tanárember nem tudja függetleníteni magát a tanításterv béklyóitól, akkor ugyan semmire sem megy a nevelés terén, mert kezét megköti a betű, a paragrafus. Éppen azért nem tud ma jellemeket nevelni az iskola. Tudott régente s — bár kevesebbet tanított — képes volt reá. Igen, mert vallotta azt az elvet: non scholae, séd vitae discimus... Kereskedelmi és Iparkamarát Egernek! — Ä kereskedők és iparosok mozgalma. — Év.8jkk§l, helyesebben évtizedekkel ezelőtt élénkymoz^alöüi volt Egerben aziránt, hogy Hevesvármegj&nek akkor még Budapest érdekköréhez tartozó iparát és kereskedelmét önállósítsuk. A mozgalom eredménye az lett, hogy 1885-ben Hevesvármegyét kiszakították Budapest érdekköréből és Borsod és Gömör vármegyékkel együtt egy kamarai területté egyesítve : a miskolczi Kereskedelmi és Iparkamara kötelékéhez kapcsolták. Kénytelen-kelletlen bele kellett nyugodnunk a változhatatlanba; a mozgalom elült és Hevesvármegye ipara és kereskedelme föllendülés helyett ismét csak ott volt, ahová a magyar közmondás a mádi demokrata polgártársunkat helyezi, vagyis, ahol a — part szakad. 1885 előtt a főváros asszimiláló ereje sorvasztotta ipari és kereskedelmi életünket; 1885-től kezdve Miskolcz emésztette föl életerőnket, szívta föl vérünket, hogy hatalmassá, erőssé, gazdaggá izmosodjék — a mi rovásunkra. És Miskolcz meg is erősödött a lefolyt 27 év alatt. A magyar felvidéknek ipari, kereskedelmi és vasúti gócpontja lett; magához ragadott minden erőforrást, amihez talán más városnak is jussa lett volna, mert hiszen a mindenkori magyar kormányok arra szánták ezeket az erőforrásokat, hogy ezekkel nem egyes élelmes városokat, hanem az egész vidékeket istápolják és megedzzék a magyarság gazdasági világküzdelmére. Miskolcz ipara és kereskedelme tehát föl- virágzott. Megyéjének, Borsodnak is juttatott valamit az előnyökből. Hevesnek azonban semmit! A mi iparunk pang. Kereskedelmünk any- nyira vérszegény, hogy alapos kúra nélkül inkább a pusztulásától, helyrehozhatatlan leromlásától kell tartanunk, nemhogy helyzetének javulásában bizakodhatnánk. Pénzpiacunk forgalma, gazdasági terményeink értékesítése sem áll azon a színvonalon, amelyiken állania kellene. Szóval azok a bizonyos mankók, amelyeket a mi kamarai viszonyaink — irgalomból — a hónunk alá raknak, csak arra jók, hogy fejlődésében ne érhessük utói azt a várost, amely évtizedekkel ezelőtt még lélekszámban is messze mögöttünk volt. Nem vádoljuk mi a miskolczi Kereskedelmi és Iparkamarát, hiszen csak természetes, hogy elsősorban székhelyének, másodsorban pedig vármegyéjének igyekezett megszerezni és fölhasználni mindazokat az előnyöket, amelyek megszerezhetők és megtarthatók voltak. És csak harmadsorban következtünk mi, a morzsákra, amelyeken társ-törvényhatóságunkkal, Gömörvármegyével együtt osztoznunk kellett. Ámde hogyha természetesnek találjuk — és nem irigyeljük — Kamaránk jól kamatozó atyáskodását, amit székvárosa és vármegyéje iparának és kereskedelmének fejlesztése érdekében kifejt, ez csak egy okkal több arra, hogy önmagunk is boldogulni akarjunk és önmagunkat is önállósítsuk azáltal, hogy önálló kereskedelmi és iparkamarát kérjünk Hevesvármegye számára is, és pedig Eger székhellyel ! . . . De hát van-e jogunk a boldoguláshoz ? Megvan-e bennünk az életképesség előfeltétele: van-e fejlődésre érdemes iparunk és kereskedelmünk? És tudunk-e eléggé élelmesek lenni, hogy fentartsuk és fejlesszük ezeket a felállítandó kamarával együtt? Egy szóval felelünk: igen! . . .
