Eger - hetente kétszer, 1912
1912-01-10 / 3. szám
Előfizetési árak: Egész évre----10 korona. F él évre .......... 5 » N egyed évre .. 2'60 » Egyes szám ára 10 fillér. Szerkesztőség: Lyceum, 26-ik szám, hová a lap szellemi részét illető közlemények - ■ = intézendők. ===== Kiadóhivatal: Lyceumi nyomda, hová az előfizetések és hirdetések küldendők HETENKINT SZERDÁN ÉS SZOMBATON MEGJELENŐ POLITIKAI ÉS TÁRSADALMI LAP. 1912. — 3. szám. XXXV. ÉVFOLYAM. Szerda, január 10. A bibornok-érsek újévi körlevele. (Latin eredetiből.) Örömmel vettem és jóleső érzéssel olvastam újévi üdvözléseiteket. Rám halmozott üdvkivánataitokat, valamint az irántam való kegyeletnek és odaadó ragaszkodástoknak e kedves bizonyítékait úgy fogadtam, hogy nem csupán vigaszt, de bízó reményt is merítettem belőlök. Mert hiszen érettem az Úrhoz buzgón esengő imáitokba fog- lalvák azok s nem nyomtalanúl eltűnő érzelmek, minélfogva, érzem, hathatós erősítői az én könyörgéseimnek, melyekkel megannyi fájdalmas megpróbáltatást szenvedő egyházunk diadaláért imádkozom. Mert annál súlyosabb idők következnek egyházunkra, tekintélyének ostromlása minél vakmerőbb, s a katolikus egység megbontására törő ellenséges támadások minél ádázabbak. Ámde ha okosabbak is a világ fiai a világosság fiainál, még sem láthatnák cselszövéseiknek és erőszakosságuknak annyi sikerét, ha azt maguk a katholikusok is nagy számban elő nem mozdítanák. Mennyien vannak, kik az egyház iránt való engedelmes ragaszkodás és a védelmében serénykedő buzgalom látszatával, az egyház igaz tanát s annak valódi értelmét tulajdonkép kiforgatni törekszenek s az álszabadság tévtanaival kacérkodva, ingatag emberi hajlamoknak hízelegnek, abban a hiszemben, hogy egyedül ez szüntetheti meg az áldatlan viszályokat, ez egyezteti össze az evangéliumot és a rohamos haladást, ez hozhatja meg az óhajtott rendet és nyugalmat. r Am az ilyenek még sokkalta veszélyesebbek és vészthozóbbak a nyíltan színtvalló ellenségnél, részint mivel alattomban, vagy akárhányszor jóhisze- műleg járnak az ellenség kezére, részint mivel a téveszmékben mégis bizonyos határokat tartva, a jámborság és jóhiszeműség színében jelennek meg, amivel nemcsak a kíbékítésre könnyelműen törekvőket sikerűi megnyerniük, hanem tőrbe csalják még a jókat is, kik pedig a nyílt tévelyt elitéinek, s ekként meghasonlást szítanak, feldúlva az összetartást, szétforgácsolva az egységes szembeszállásra hivatott erőt. Benső érzelmekkel köszönöm egyébként irántam nyilvánított kegyeletes jó- ságtokat, minek viszonzásául esengve kérem a minden jók kegyes adományozóját: gazdagon árassza reátok áldásait s adja meg nektek főkép azt a törhetlen szilárd erőt, mellyel a feltornyosult akadályok közt még tevékenyebb buzgalommal tölthessétek be hivatásokat, esüggedetlenűl küzdve Isten és az egyház szent ügyéért, éberen viselve gondját híveitek üdvének, féltő aggodalommal óva, védve őket megannyi ellenséges cselfogás, tévely és ártó szándék veszélyétől. Az lesz a ti lelkipásztori buzgólkodástok legnemesebb gyümölcse, ha mint eddig, ezután még eredményesebben vezérlitek híveiteket az istenfélő élet s a jótékony szeretet szorgos tevékenységére. Erre törekvő nemes fáradozásaitok közt mindenkor számíthattok együttérző bensőséges szeretetemre, amit ez alkalommal is jól esik megvallanom. Kelt Egerben, 1912. évi Vízkereszt ünnepén. József s. k. bíbornok-érsek. A vármegyei ipartanács. Az alispán elnöklete alatt működő vármegyei ipartanács már erre az évre is megalakult. A közigazgatási bizottság — mint annak idején jelentettük — a maga részéről Gröber Ferencet és Horánszky Istvánt választotta meg az ipartanács rendes tagjaivá, mig póttagok Strausz Sándor és Müller Ferenc lettek. A miskolci kereskedelmi és Az „EGER“ tárcája. Honnan jönnek, hová mennek a varjak? Régen történt. Még elemi iskolába jártam, de azért oly jól esik a múltra való visszaemlékezés 1 Akkor még olyan gond nélkül, ártatlan kedéllyel Űztük Lajossal a színes pillangókat; akkor még oly meghitten társalogtunk a kis virágokkal, a kedves rezedával, a szende ibolyával. Ki hitte volna, hogy e virágok rövid idő múlva Lajos sírján díszelegnek? . . . . . . Egy októberi délután hazafelé tartottunk Lajossal az iskolából. Fejünk fölött tömérdek varjú röpködött ezer meg ezerféle károgással. — Te, Béla, — szólt Lajos — mit gondolsz, honnan jön ez a tenger-sok varjú? Meglepett a kérdés. Egy ideig gondolkoztam rajta, de sehogy sem tudtam kitalálni. — Messziről — feleltem bizonytalanul. — Messziről 1 — türelmetlenkedett Lajos — de valahol csak laknak 1 Én az hiszem várakban tanyáznak! — Ah, dehogy — válaszoltam — ez csak mese! — Hát akkor hol nőnek fel ? — makacskodott a fiú. Ide csak télre jönnek: de hol vannak tavasszal, meg nyáron ? — Én úgy gondolom, feleltem, hogy ezek a varjak egész máskép élnek, mint a többi madár! — Meglehet — vélte ő is. Nem lehetnek ezek jő madarak, hisz’ milyen fekete a tollúk is. — Gonosz, rossz madarak — mondtam erős nyomatékkai. Másnap ismét találkoztunk. Elujságoltam Lajosnak, hogy apámtól megkérdeztem: hol van ez a sok varjú tavasszal, meg nyáron? Azt mondta, hogy mikor tavaszzal elolvad a hó, az erdőbe repülnek, ott fészket raknak a fákra s onnan járnak élelmiszerért a szántóföldekre, meg a tanyákra és a pusztákra. — Ez sem igaz, — mondta Lajos. Annak a városnak a szélén, ahonnan mi ide költöztünk, van egy nagy erdő. Hányszor kimentem én oda tavasszal hóvirágért, nyáron meg hü- sölni a fák alá! És még sem láttam soha egyetlen egy varjút sem. Pedig ősszel meg télen az a város is mindig tele volt varjúval. — Hát akkor édes apám sem tudja, — válaszoltam. Elgondolkozva, szótlanúl mentünk hazafelé s ettől kezdve legfontosabb kérdés volt előttünk: honnan jönnek ide a varjak télre. * Mikor a virágok lehullottak; mikor a csalogány sem zengett már; midőn az egész természet olyan csöndes, néma megadással haladt az enyészetnek, mint a halálra Ítélt a vesztőhely felé: akkor Lajoséknál is nagy változás állott be. Az én kis Lajos barátom kimaradt az iskolából. Beteg lett, nagyon beteg. Eleinte megmeglátogattam párszor, de később azt mondták, jobb, ha nem megyek, mert nyugalomra van szüksége. Múlt az idő. Március eleje volt már, mikor egyszer átküldték hozzánk Lajos szülei, hogy menjek át, mert Lajos nagyon szeretne már lámi. Mindjárt ebédután átmentem. Alig ismertem rá szegény pajtásomra. Nyugodtan feküdt ágyában. Halvány, áttetsző volt az arca; keble, mintha kímélni akarná lehelletét, oly lassan, olyan kimérten hullámzott. Nagyon megörültünk, hogy ismét láthattuk egymást. Alig győztük mondanivalónkat. Egyszer, mintha csak eszébe jutott volna valami, elborult az arca. Elvesztette nyugodtságát, melle gyorsabban emelkedett és szomorúan mondta: — Te. Béla, mondok neked valamit. De csak úgy, ha megígéred,hogy nem mondod el senkinek.
