Eger - hetente kétszer, 1911

1911-12-09 / 98. szám

2 EGER. (98 sz.) 1911. december 9. A jogügyi szakosztály uj elnöke. Egerváros képviselőtestületének jogügyi szakosztálya szer­dán ülést tartott, amikor is a magas életkorára való tekintetből elnöki székéből távozó Kósa Kálmán nyug. kir. Ítélőtáblái biró helyett, a jogügyi szakosztály elnökévé Csutorás László dr. jogtanárt választották meg. A munkásházak ügye. Az Egerben építendő muokásházak ügyében szerdán ülést tartott az ügyek előkészítésével megbízott bizottság és az építkezésre nézve beérkezett ajánlatokat felbontotta. Összesen öt vállalkozó pályázott: Pavlik Ágoston, Kerekes István, Fügedi János, Reiner Soma és a Speciális Építkezések Rész­vénytársasága, Budapestről. A legolcsóbb aján­latot (2004 kor.) Pavlik Ágoston, a legdrágáb­ban (2610 kor.) a budapesti építő-cég tette az egyes munkásházak fölépítésére. A bizottság az ajánlatokat a városi mérnökkel és a szám­vevőséggel átszámíttatja és csak azután veszi tárgyalás alá a versenytárgyalás eredményét. Itt jegyezzük meg, hogy eddig 72 gazdasági munkás jelentkezett a munkásházakért. A bí­zói tság még azt is megfontolja, vájjon a mun­ka házakat szétszórtan építtesse-e, avagy egy, legföllebb két helyen csoportosítsa. A munkás­házak ügyében a végső szót természetesen a város képviselőtestülete fogja kimondani. Az „egyke“-. (*<§£) Sokan a megélhetés problémájának megoldására vezetik vissza az „egyke“ fogal­mát, ami, sajnos, nem is fogalom már nálunk, a fajmagyarság közepette sem, hanem valósá­gos járvány. — Sokan vagyunk! Nem tudunk élűi egy­mástól ! — mondják, és ajtót nyitnak a vesze­delmes járványnak, amely éppen azért vesze­delmes, mert nem azok soraiban pusztít, akik vannak, hanem azoknak teszi lehetetlenné az életet, akik még nincsenek, de lennének, ha má­sok is úgy akarnák. Pedig a megélhetés nehéz problémáját nem az egyke-rendszer fogja megoldani, még akkor sem, ha a felére apasztja is a népsűrűséget. Mert a gazdagság, — amiként eddig, úgy ez­után is, mindig, minden körülmények között, — csak kivételes állapot marad; és a szegény ember sorsa szegény akkor is, ha egymaga küzködik, de akkor sem szegényebb, ha nagy a családja. Egyszerűen azért, mert a több száj elméletét ellensúlyozza a több kéz elmélete. A szegény embernek ugyanis kereset kell, hogy élhessen; már pedig minél nagyobb a család, annál több a kereső kéz és több a kereset, ami megszerzi a mindennapi kenyeret, ruházza a mezítelenséget, melengeti a tél fagya ellen a családi otthont és ráadásul az elvégzett kö­telesség jóleső érzésével közelebb hozza egy­máshoz az együvé tartozó sziveket. Avagy nem igy van? A szegényebb iparos gyermeke 12 éves korában már a műhelyben dolgozik és megkeresi a reája eső kenyérszeletet; a föld­műves még korábban kezdi: a libapásztorko- dás, hernyószedés, gyomirtás, mi más egyéb, már meghozza az egy-két fillér kenyérre valót és igényeinek növekedésével, növekedik az ereje, a kereset-képessége is. Kérdjük: minek kell ide az „egyke“, a- hogyan az egygyermek-rendszert ma már köz­nyelven nevezik? Hát nem is a megélhetés, a szociális ér­dek az istápolója ennek az őrlő féregnek, mely a magyar nép életfáján rágódik, hanem a láb- rakapott önzés, az „én" kultuszának féktelen megnövekedése, amelyben még a divatnak is nagy része van. — Nem akarok korán megöregedni! — Ifjúságomat csak nem kötöm le állan­dóan a bölcső mellé!... — Szépségemet nem áldozom föl a gyer­mekekért ! — X-nek is egy van, Y-nak sincs több; miért bajlódjak éppen én a sok gyerekkel ? — Ki nem állhatom a gyermek-zajt és a rendetlenséget!.. . — Nem divat a sok gyerek! Igv beszél a legtöbb mai fiatal mama. És igy is érez. Ámde a modern papák sem különbek. — Elég egy sütetből egy lepény! . .. — Az asszonynak is sok kell; a gyerek sem él semmiből: — hát én ne élvezzek semmit ? — Egy kis vagyonkám van; miért forgá­csoljam azt sok felé? — Minek a sok gyerek, mikor nélkülük kellemesebb az élet?! . . . Satöbbi. Satöbbi. Ne szaporítsuk a szót. Ilyen ma a világ­nézet; így beszélnek és gondolkoznak az em­berek. És ha ez nem önzés, nem az ,,én" elő­térbe tolása, akkor semmi sem az. Az egyke pedig ebből a talajból fakad. A szalonok asz- szonyainak azért nem kell gyerek, vagy legalább egynél több : mert szépek akarnak maradni, mert ez akadályozná őket a zsúrokban, a korzózásban, az élvezetekben, és divat szerint sem öltözköd­hetnének — mindig. (Ez pedig csak fontosabb az anyaságnál?!) A „felvilágosodott“, modorn fér­fiaknak pedig azért nem kell, mert előrelátó családapához nem illő dolog, az adósságokon kívül, osztozkodó örökösökről is gondoskodni a vagyona romjaihoz. A nép, a társadalom zö­mét alkotó Istenadta tömeg, látja, hallja ezeket; mert látnia és hallania kell (hiszen szeme előtt és füle hallatára történnek a rafinált „óvó­intézkedések), — azután ő is fölszívja ezeket az ártalmas eszméket, és az egyke futótűzként harapódzik tovább az ő nemzetpusztító munkájá­ban, amelyet még csak meg sem kíséreltünk megakadályozni. Négy-öt évvel ezelőtt Széchenyi Imre gróf próbált nyíltan föllépni e ragadós nyavalya ellen. Egy munkát irt, amelyben ráterelte a közfigyelmet a terjedő nemzeti veszedelemre, de nagyobb érdeklődést nem tudott elérni. Kí­vüle néhány szociálpolitikus tett még kísér­letet,, hogy majd egy-két hírlapi cikkel meg­törje az általános nemzeti közönyt a nemzeti betegséggel szemben, de hiába. A körülbelül huszonöt éve dúló népirtó veszedelmet ma is összetett kezekkel nézi a magyar társadalom. Pedig nagyon is itt volna az ideje, hogy — a kivándorlás és tüdővész által anélkül is erősen megtámadott — magyar fajunkat legalább az egyke évről-évre terjedő és igy egyre irtóbb pusztításaitól megmentsük. Mert terjed ez a népirtó nyavalya. Kez­detben még csak a Dunántúlt, meg Erdélyt fertőzte; míg ma már az egész Nagy Magyar-Al­földön és a felvidék egy részén is korlátozza a gyermekáldást. Heves vármegyében Mező- tárkány és Átány községekbe fészkelte be magát az egyke. Az alispán jelentése szerint, az előbbi községben 2'3%-kal, az utóbbiban 5'8%-kal fogyott a lakosság az utolsó 10 év alatt. íme, az egykézés eredménye — szá­mokban ! Szomorú jelenség az is, hogy az egygyer- mekrendszer nyavalyája társadalmunk felsőbb tehenektől körülvéve; kolompolásuk hangula­tosan simul az esti tájképhez. Herkules tekintete végigsiklik a tömörülő jószágokon, és im, kiderül, hogy híja van a nyájnak: négy megtermett bika. Ugyan ki merészelte az óriási Herkules barmait elhajtani? Vájjon kinek volt bátorsága megkárosítani a borzasztó félistent, aki már bölcsőjében két viperából szorította ki a párát ? Ki akar mindenáron belekötni Alkména fiába? Herkules föltette, hogy végére jár a do­lognak. A sáppadt holdvilágnál át-, meg átvizs­gálta a puha erdei talajt. Hasztalan! A nyo­mok mind egyirányúak voltak. Bosszúsan és és kedvetlenül tért vissza nyugvóhelyére. Hej, ha sejtette volna, hogy mily közel vau hozzá a bikák tolvaja! Mert talán mindenki gyanítja, hogy a tettes Cacus volt. És milyen furfanggal járt el! „ ... Hogy ki ne tetszhetnék egyenes nyomuk, utat akarván Veszteni, mindeniket farkánál fogva vezette Barlangjába, holott titkon tartotta magánál“. (Aeneis VIII. Baróti Szabó D. fordítása.) Alig pörcenl még a hajnal, Herkules már is útnak indította a gulyát. „ ...................tanyájok S ajnálván a szép marhák otthagyni: felette Nagy b8gést indítottak ; zengettek az erd8k, Partok, hegyek, dombok, völgyek zengettek utánnok. ..“ (U. ott. VIII.) Ezernyi-ezer barom dörgő kardala üdvözlő az első hajnalpirkadást: E pillanatban távoli, tompa bőgés ütötte meg a Herkules fülét. Mintha földalatti sír­üregből szólna, olyan kísérteties! Hiszen ezek az eltűnt bikák! Alkména szülöttét egyszerre elfogta a düh. Megragadta görcsös buzogányát és felrohant a hegyre. Cacus meghökkent. A Herkules föllépésé­ben volt valami rettenetes, valami borzasztó! Azok a vérbe borult szemek, azok a vonagló izmok! Bátorsága tüstént elpárolgott. Szélse­besen futott a tolvajüregbe, „ott bezárta ma­gát“ és hatalmas kőtuskóval torlaszolta el a bejárást. Herkules neki veté araszos vállát a roppant sziklakoloncnak, hogy csak úgy ropog­tak a csontok; „ám hasztalan izzadt utána“. A láncok és a kőtömegek nem engednek. Cacus szíve ott benn az üregben szinte repes örömében. No, de nem sokáig örülhetett! Herkules több sikertelen kísérlet után felkapaszkodott a berkes Aventinus tetejére, — hátha sikere­sebb lenne munkája! Nem csalódott! Volt a barlang tetején „egy vékonyhegyű, likacsos derekú, csak az éjjeli baglyok szállására való kőszál“. Tirintius (Herkules) most átfűzte iszo­nyú karjaival a szikladarabot, s ereje végső megfeszítésével megcsavarta. Sikerült! A szik­latömeg a következő pillanatban siketítő ropo­gással, csattogással és zúgással omolt alá. Még: „..........iszonyú zúgással az ég is M egrendült, leszakadt a part; reszketve megállóit Árka között a víz s kútjához visszaözönlött. Akkor Oacusnak szörnyű barlangja kitetszók; Meglátszott a homályos üreg...“ Ami ezután következett, páratlan a maga nemében. A rabló óriás, látván, hogy rejteke fölfedeztetett, felordított, mint a síró oroszlán; s a bezúdított kövek, fatönkök zápora elől a barlang egyik homályos zugába menekült. Rőt üstöké szálanként meredt az ég felé. Szemei iszonyatosan kidülledtek; széles torkából fojtó füstöt fújt ki, mely koromsötétséget támasztott az üregben. Koronkint szikrazápor cikázott át a sárga kéngőzzel elegyes fekete füstfelhőn. Ám Herkules sem rest. A kavargó gőztömegek és a pattogó szikrák ellenére beugrik az üregbe. A szurokfekete éjben vérvörös szempár izzik: egyenesen arra veszi hát útját. Meg aztán a lángokádó mellkas sípolását is hallja. Cacusnak ott kell lennie!

Next

/
Oldalképek
Tartalom