Eger - hetente kétszer, 1911
1911-09-02 / 70. szám
2 EGER. (70 sz.) 1911. szeptember 2. Eger város közgyűlése. Eger város képviselőtestülete szombaton, hő 2-án, délelőtt 11 órakor és folytatóan d. u. 3 órakor rendes közgyűlést tart, melynek napirendjéből kiemeljük a következő fontosabb ügyeket: Kállay Zoltán dr. v. b. t. t., főispán köszönő levele. Kecskemét város polgármesterének köszönő irata Egerváros részvétéért és segélyadományáért. Maczki Valér dr. lemondása folytán ■a Meiszner Imre kérelmének megvitatására kiküldött bizottság elnöki tisztének betöltése. A városi tanács jelentése a Tihamér-állomáson szedendő vám ügyében. A belügyminiszter véghatározata a második húsbiztosi állás betöltése tárgyában. Az alispán rendelete a szervezkedési szabályrendelet módosítása iránt. A törvényhatósági bizottság határozata a rendőrlegénység fizetésének rendezése tárgyában. A közig, és pénzügyi szakosztály javaslata a köztereken állandóan árusítók helypénzének megállapítása tárgyában. A rendőrségi ügyek megvizsgálására kiküldött bizottság üléséről fölvett jegyzőkönyv. A városi díjnokok kérelme drágasági pótlékért és az államsegélyben való részesedésért. A polgármester előterjesztése a katonai gyakorlóterek után fizetendő bér ügyében a kir. kincstárral a tárgyalások megindítása iránt. A vakokat gyámolító országos egyesület kérelme segélyezés iránt. Eger város 1912. évi községi közmunka költségvetési előirányzata. Egerváros szőlőterületeinek újból való osztályozásához 2 bizalmi férfiú kiküldése. Eger város villamos telepének telepengedélye. Az egri alapítványi női kórház alatt elvonuló közcsatorna újra építése tárgyában a közigazgatási bizottság határozata. Sank, homok, agyag és kőbányákra vonatkozó átdolgozott szabályrendelet. Álapostolok. — A hamis jelszavak és nehéz megélhetés. — ($*3) Közgazdaságunk hanyatlik és a sok álapostol nem a baj forrására mutat, nem a helyzet javításán fáradozik, hanem hamis jelszavakkal fokozza a dolgozó munkásnép elégedetlenségét, szítja az elkeseredést és napról- napra nekezebbé teszi a megélhetést. Az országos statisztikai hivatal nem régen közölte azokat az adatokat, amelyekből — sajnos — iparunk és kereskedelmünk hanyatlására lehet következtetni. A behozatal ugyanis a tavalyi félévi 853'5 millió K.-ról az idén 919'7 millió K.-ra emelkedett, míg a kivitel 707'3 millióról csak 734-9 millióra nőtt. A behozatal nagyobbodása tehát 38-6 millió koronával haladta meg a kivitel emelkedését. És ezt a szomorú mérleget világosabbá teszi, ha a nevén nevezzük meg a tételeket. A fő kiviteli cikk Magyarországon a gabona és a liszt, a behozatal pedig az ipari termék. A visszafejlődés tehát nyilvánvaló és a mai nehéz megélhetési viszonyok között valósággal életkérdés, hogy közgazdaságunk hanyatlását megakadályozzuk. Ezt pedig nem csupán azáltal érjük el, hogy a gazdálkodást szakszerűbb, tehát jövedelmezőbb irányba tereljük, hanem el kell követnünk mindent, hogy iparunk fejlődése elé semminemű akadály ne gördüljön. Főként ez utóbbi a fontos. Mert mig a mezőgazdaság terén, kedvezőbb földrajzi viszonyaink következtében, Ausztria sohasem léphet a nyomunkba, addig mi, Isten segítségével, kellő szorgalommal és erőkifejtéssel az ipar terén fölvehetjük a versenyt a most még aránytalanul nagy előnyben levő szomszédunkkal. De hát mi akadályozza nálunk az ipar fejlődését? Földolgozást váró nyers-anyagunk bőven van; közlekedésünk eléggé kifejlesztett; az állam is segíti tőle telhetőén az iparvállalatokat, és a hazai és külföldi pénzemberek is szívesen fektetnék tőkéiket uj vállalatokba, ha ... . nem tartanának a mi kiszámíthatatlan — munkásviszonyainktól. Ez a főbaj. Ez az akadálya a magyar ipar fejlődésének. Olyan, mint a Sphinx, bajos kiismerni. És éppen ezért nem lehet megoldani, mert a magyar munkásviszonyok kérdésének megoldása nem az érdekelt munkásoktól függ, hanem azoktól a ál apostoloktól, akik — a szocializmus örve alatt — hamis jelszavakkal, a dolgozó munkásnép következetes és állandó izgatásából élnek. Ezek az álapostolok magát a szocializmust is kiforgatták eredeti valóságából. Nálunk a szocializmus nem szocializmus, vagyis nem a társadalom — tehát az összesség — érdekeinek elöbb- revitelére irányuló törekvés, hanem a demagógok kezében izgatásra alkalmas eszköz, amellyel csupán a munkások ügyét hánytorgatják. Ismételjük: csupán a munkások ügyét, és nem a munka tisztességét és becsűlését is egyszer- smint, mert ezt teljesen elhanyagolják. Persze a munka becsületének emelése nem alkalmas anyag az izgatásra és így, bár a munkások helyzetét lényegesen javítaná, a „jelszavakban“ utazó álapostolok konyhájára nem hozna zsíros falatokat. A magyar munkás, kora inas éveitől kezdve egyebet sem hall, mint: „Le al: urakkal!“, „Le a kiuzsorázó tőkével“, „Éljen a kevés munka-idő és az érte járó sok bér!“ . . . Olvasni valója is alig akad egyéb; mert az úgynevezett munkás-szaklapoknak csak a címük szaklap, a tartalmuk azonban csupa politika és béremelés. Ilyen körülmények között nem csoda, ha a magyar munkás lelkének és képességeinek javát, — különösen ifjabb, tehát fogékonyabb éveiben —■ nem a műhelyekben folyó munka ezer fortélyának elsajátítására fordítja (amely alapul szolgálna a munka tökéletesítésére is!) hanem vakon, minden kritika nélkül oda dobja az agitátorok lábai elé és ezek, tág lelkiismerettel, fel is használják önző céljaik elérésében — staőázsnak. Nem azt mondjuk — és ezt hangsúlyozzuk, — hogy a munkások jólétének előmozdítására irányuló törekvések kárhozatosak; sőt ellenkezően, azt tartjuk, hogy a boldog, megelégedett és ami a fő, szakmájában járatos munkás emeli csak igazán a munka becsét és értékét, ezért tehát anyagi helyzetét és megélhetési viszonyait a szükséghez képest javítani kell. Ámde azt csak nem gondolja senki, hogy az örökös béremelés és a sokszor megismétlődő sztrájk (legtöbbször csupán politikai és hatalmi háttérrel) hasznára van az ország közgazdaságának, a magyar iparnak és igy a magyar munkásság anyagi érdekeinek? Számokkal bizonyítható, hogy minden úgynevezett „sztrájk-esztendő“ milliós veszteséget jelent és nem mondható, hogy a legkisebb vesztett fél a munkás, akit az álapostolok agitá- ciója, vagy a szervezeti fegyelem sztrájkba kényszerit. A kereskedelmi minisztérium sztrájkstatisztikájából tudjuk, hogy pl. 1907-ben a bérveszteség abszolút összege 1*13 millió koronára rúgott. Ugyan hány falat kenyeret jelent ez a rengeteg pénz és hány gyermek éhezett aznap, amikor a szervezett munkások elrúgták maguktól a szervezetlen apákat és mentek a sztrájktanyára, hogy legyűrjék a „tőkét“, ami nincs, mert hiszen éppen az a baja a mi iparunknak, hogy kevés a tőke-befektetés. Uj vállalatok, főként idegen tőkével, nem igen keletkeznek, mert félnek a sztrájkoktól, amelyek A színpadon harcizaj. Az ellentől szorított, életéért remegő III. Richárd a színpadra jő s vitézeihez fordulva, igy kiált: — Lovat! lovat! egy lóért országomat! Erre, hű emberének, Catesbynek kellett volna felelnie: — Vonuljon vissza; én szerzek lovat! Ámde Catesby nem jutott szóhoz, mert III. Richárd szavai után, egy végtelen nyugodt karzatlátogató ily kérdéssel fordult a szerencsétlen királyhoz: — Uram! Egy szamár nem volna jó? Sullivant nem lepte meg ez a váratlan fordulat; a tragikai hatás már oda, — gondolhatta, — de veszett fejszének legalább nyele legyen és igy szólt a közbekiáltóhoz: — Oh igen, méltóztassék csak lefáradni! Hanem szó, ami szó: nagyszerű visszavágás volt. . . Természetes, hogy a tragédiánák hátralevő néhány színét már csak lemorzsolták, hiszen hatásra már úgyse számíthattak. . . Ugyancsak III. Richárdban történt az alábbi épületes eset. . . A királyt, az idősebb Kean adta, a legjobb Shakespere-alakítóknak egyike. Megjegyzem, hogy itt már Kean és egyik szinésztársa, egymás között intézték el a tragikumnak komikummá való változtatását, minden idegen beavatkozástól függetlenül. .. Az ötödik felvonásnak a harmadik színében, rendes menettel, igy folyik a darab: Ratcliff: Mylord! Richárd:-------Ki van itt ? R atcliff: A falu éber kakasa. Két ízben üdvözlé már a napot. Talpon van a sereg s fegyvert csatol. Richárd: Oh, Ratcliff! szörnyű álmot ál- modám! Mit vélsz ? barátaink mind hívek maradnak ? Ámde, a rendes menet, Ratcliff ügyetlenségéből elmaradt, mert midőn a király kérdé, hogy ki van itt ? — ő igy felelt: — Én vagyok a kakas, a kakas én vagyok! Kean, rettentő haragra, gyúlt e nem várt ügyetlenségen. . . — Ha kakas vagy, miért nem kukorékolsz tehát ? — kiáltott a szerencsétlen Ratcliffra. . . A darab hátralevő részének ugyanaz lett a sorsa, mint az előbbi esetben volt, tudniillik : lemorzsolták. . . Nem tudom, hogy kivel, hol és mikor történt, elég az hozzá, hogy egy shakesperei darabban, agyon kellett volna szúrni a hőst. . . Ámde akinek ez a feladata osztályrészéül jutott, hasztalan próbálgatta, a kard nem jött ki hüvelyéből. . . Berozsdásodott. . . A halálra szánt hős, látva a karddal verejtékezve kínlódó meg- ölőjét, végtelen nyugalommal végigfeküdt a földön. — Mit erőlködsz, bajtárs? — szólt hozzá.— Nem látod, hogy már az aggodalom is megöl ? S menten meg is halt. Persze, csak úgy látszatra. . . Nem érdektelen, bár szokatlanabb az olyan komikus hatás, amelyet csak egyesek éreznek. Kitűnő példa erre annak a magyar embernek esete, aki a prágai Nemzeti Színházban nézte meg Hamletet. Helyesebben: csak nézte volna, mert már a darab elején kénytelen volt otthagyni a színházat. Az történt ugyanis, hogy mikor az I. felvonás negyedik színében, Hamletet hívja aty-
