Eger - hetente kétszer, 1911
1911-04-12 / 29. szám
Előfizetési árak: Egész évre ___10 korona. F él évre.......... 5 » N egyed évre .. 2 60 » Egyes szám ára 10 fillér. Szerkesztőség: Lyceum, 26-ik szám, hová a lap szellemi részét illető közlemények - intézendők. = Kiadóhivatal: Lyceumi nyomda, hová az előfizetések és hirdetések küldendők. HETENKINT SZERDÁN ÉS SZOMBATON MEGJELENŐ POLITIKAI ÉS TÁRSADALMI LAP. 1911. — 29. szám. XXXIV. ÉVFOLYAM. Szerda, április 12. Nagy László. Eger, 1911. április 11. A magyar nemzetnek sajátos fogalma van a „császár katonái“-ról. A cs. és kir. közös hadsereg a miénk is lenne ugyan, de a nemzet nem vallja a magáénak. Idegennek tartja nemcsak a közös hadsereg hivatalos nyelve miatt, hanem még inkább azért, mert az a szellem idegen reá nézve, amely a kaszárnyákban otthonos. Innét magyarázható, hogy katonai és polgári társadalmunk húzódozik egymástól. Nem akarják elismerni egymás erényeit, a hibákat pedig nagyító üvegen nézik, még pedig kölcsönösen. Ilyen rendszer mellett azután a közös hadsereg állam lett az államban. Csak kevés helyen sikerült a kasztokat elválasztó falakat ledönteni és még kevesebb helyen szerves kapcsolatot teremteni a katonaság és polgárság között. Sajnos azonban, ez a kapocs is mindenütt rögtön meglazul, mihelyt valahol az országban egy-egy kardaffér zaklatja föl a kedélyek nyugalmát. A magyar származású tiszt igy távolodik el lassankint övéitől, az idegenből beházasodott tiszt pedig igy vonul vissza családja és társai körébe. Szinte kijegecesedett ennélfogva, hogy aki jó tisztje a hadseregnek, az nem lehet hasznavehető, sőt éppen nem lehet kedvelt tagja a magyar társadalomnak. Nagy László ezredes élő cáfolata ennek az aksziómaszerű felfogásnak. Kitűnő katona és kitűnő magyar polgár volt mindig, aki a legtökéletesebb harmóniában egyesítette a katonai és polgári erényeket. Tudott jó katona lenni anélkül, hogy úrrá lett volna rajta a kaszárnya-szellem és mindig kiváló polgár volt katonai voltának megtagadása nélkül. Még harmonikusabbá tette lelkét a vallásosság, melyet mindenkor nyiltan kifejezett szóban úgy, mint tettben. Végül pedig széppé, sőt mintaszerűvé tette életét a tiszta erkölcsi felfogás és az annak megfelelő élet, a boldog családi kör. Természetes ennélfogva, hogy most, midőn királyunk Nagy Lászlót, házi- ezredünk ezredesét, nyugdíjazta s ebből az alkalomból a III. o. vaskorona- renddel tüntette ki: örömmel fogadjuk a Nagy László királyi kitüntetését, de egyúttal sajnálattal vesszük a tényleges szolgálatból való visszavonulását. Természetes nyilvánulása ez annak a | tiszteletnek, szeretetnek, bizalomnak és becsülésnek, amelynek az ezredes nemcsak Eger városában, hanem egész Hevesvármegyében örvend s amelyet hivatalos működésével és társadalmi szereplésével, katonai és polgári erényeivel egyaránt kivívott. * A Nagy László pályafutási, habár legnagyobb részben városunkhoz fűződik, eléggé változatos. Katonatiszti családból származik s Budapesten született 1857. mátciushó 8-án. A középiskolát kitűnő eredménnyel végezte a kegyesrendiek budapesti főgimnáziumban. Majd jogot tanult két éven át a budapesti egyetemen. A katonai pályára 1875-ben lépett mint egyéves önkéntes Budapesten, a cs. és kir. 65. gyalogezrednél. Önkéntesi évének letelte és a tiszti vizsgálat kitűnő sikerrel való letétele után előbb tartalékos, 1877. évben pedig hivatásos tiszt lett a cs. és kir. 60. gyalogezrednél. Ettől az időtől kezdve (vagyis most már 34 esztendőn át) háziezredünknek közkedvelt és szeretett tagja, mert hozzánk tartozónak tekintettük őt még akkor is, amikor két ízben, bár rövid időre, áthelyezték a 85. gyalogezredhez. Háziezredünkb^n haladt fölfelé a katonai rangsorban; igy : 1882. évben lett főhadnagy, 1889-ben kapitány, 1901-ben őrnagy, 1906-ban alezredes, 1909-ben pMig ezredes. Amig e ranglétrán végigment, a legkülönbözőbb megbízatásokban, feljebbvalóinak teljes elismerését érdemelte ki. Részt vett a boszniai hadjáratban s Btöka ostrománál, valamint Az „EGER46 tárcája. Nagypéntek. Kereszten a Krisztus öt sebe vérzik. Töviskoszorujan rózsa terem: Termi a vérrózsák csokorát. Ajka epedve a hűs vizet kéri, Alig hallani már sóhaját. Óh! mit tevéi Te értem, Istenem?! . . . Sóhajára a düh keze tolja Póznahegyén fel a gúny italát. . . . Ajka vonaglik láz-tüzesen; Körötte a bősz harag árja sikoltja: „Isten fia vagy ?! Nosza, szállj le tehát!“ ... Oh! mit szenvedtél értem, Istenem?!. .. Lehajlik a fő, elszunnyad a szív; A lándz-a hideg, gyilkos hegye járja. Villám hasogatja a fellegeket. Könypatakot síi most, aki hiv; Riadozva rohan gyilkos sereg árja. . . Meghala . . . meg. . . — Beteljesedett! A csend hona elszállt messze vidékre, Rándul dübörögve a föld kebele, Feltámad a sírból ezernyi tetem. . . És sírva tekintek az Ur tetemére. Érzem, a szív hite veszne vele, Hogyha maradnál — hűlt — hidegen!... Lorán J. Türk Frigyes. (1854-1911.) Volt, és már nincs ő sem. Megtért oda, ahová a megtérést egész élete folyamán mélyen érző lelkének, szerető szivének, virágos nyelvének nagy rábeszélő erejével hirdette: az őstermészet minden keserűséget megenyhítő ölébe. . . Türk Frigyes meghalt! Tavasznyiláskor, virágfakadáskor, a megváltás ünnepének kü-zöbén: barkás virágvasárnapján szűnt meg dobogni az ő nagy szíve. A tavasz ébredő szellője, — melyet úgy szeretett, melyért úgy lelkesedett, — röpíti jóságos lelkét az egek Urához, akinek alkotó erejét, kifogyhatatlan teremtő-művészetét kereste, figyelte és csodálta minden egyszerű virágban. A természet barátja, a fűvek, fák és hi- mes virágok lelkes bámulója volt. Egy-egy madárdal, kakukfüves, nefelejcses rét, ibolyát rejtő berek, zöldkoszorus szálaserdő, égnek meredő köszirt, vagy szőlőgerezdes hegyoldal épp’ úgy megihlette gyöngéd, ábrándos, poétaleikét, mint a csillagfényes égboltozat, amelynek miriádnyi csillagképeiről oly édesen tudott regélni. Igazi belső életet élt. Nagy tudása, európai műveltsége, ritka ékesszólása az ország első katedrájára predesztinálták őt. és ő megmaradt — csöndes embernek. Elvonultan élt szerény vöröskut-utcai lakásában, de nem elzárkózva. Barátai, tisztelői sokszor fölkeresték ; ő is szívesen látogatta barátait, akik megbecsülték, tisztelték, szerették a galamblelkü, ártatlan humoru, derűs kedélyű tudóst. Ámde a szíve, a vágya, a vonzódása állandóan kifele, a szabad természetbe vonzotta, az Isten napsugaras ege alá, ahol a virág nyílott, a madár dalolt, és ahol zavartalanul elmélkedhetett a természetet alkotó Isten véghetetlen nagyságáról, és a m-gát teremtés urának vélő ember elenyésző kicsinységéről. Akkor volt boldog, ha a határt járhatta; és akkor megelégedett, ha amit látott és ére- zett, leírhatta. Annyi színt, meleget, életet, közvetetlenséget talán egyeileníró sem vitt be írásaiba, mint amennyit Türk F’rigyes varázsolt a néma sorokba. A lelke gyermekded, az elméje óriási volt. Ámde az ő erejét és fő jellemvonását sem az egyik, sem a másik, hanem az a tudás alkotja, amely a könyvekből meríthető bölcsesé- gektől függetlenül, az ő elméjének kohóján szűrődött á', és amelyet megfigyelése, látásának tisztasága, vizsgálódásának ereje, gondol-
