Eger - hetente kétszer, 1911

1911-04-08 / 28. szám

2 EGER.. <28. sz.) 1911. április 8. értékesebb része immár a kisüzemeké, ami szociális szempontból kívánatos állapot, egyéb­ként azonban azt jelenti, hogy az ország igen nagy területén hátramaradt, analfabéta gaz­dálkodást folytatnak. Ily körülmények között, a gazdasági intelligencia emelése az alsó ka­tegóriákhoz tartozó gazdák között, beláthatatlan fontosságú és elemi föltétele minden komolyabb sikernek. Nálunk a nép gazdasági oktatásának ügyét nemzeti feladatnak kellene tekinteni. Ezt a feladatot, nagy eszközökkel és egész lélekkel kell szolgálni, különben a mezőgazda­ság intenzitása érdekében kiadott milliók jó­része egyszerűen kárbavész. A szakértelemre azonban nemcsak a pa­rasztgazdaságok éheznek. Óriási birtoktestek vannak Magyarországon, melyeket szakmabeli hozzáértés nélkül kormányoznak. Már magá­ban véve az ország mezőgazdaságának kor­mányzó szervezete, a közigazgatás, is a jogász­intelligencia kezén van. A középponti közigaz­gatásban csak újabban vivőit ki vezető állást néhány szakképzett gazda. Ezt az egy-két kivételes karriért nem tekintve, a földművelés­ügyi minisztérium lényegében éppen úgy jo- gászmiuisztérium, mint az igazságügyi, vairy a belünyi. A helyi közigazgatás pedig tisztán jogász-szervezet. Ebben a szervezetben szak­képzett gazdák még csak véletlenségből sem kaphatnak helyet, noha a mezőgazdasági tör­vényeket a közigazgatási tisztviselők, a szolga- birák, hajtják végre, kiknek emellett mintegy hét millió katasztrális holdat kitevő községi és közbirtokossági birtok kezelésénél ellen­őrző és irányító hivatásuk van. Óriási kiter­jedésű városi birtoktestek fölött ismét a vá­rosi tanácsok intézkednek, melyeknek tagjai között szakavatott gazda csak véletlenül akad. Szinte elképzelhetetlen, hogy a minősítési törvény a gazdasági szakképzettséget meg ne követelje olyan tisztviselőkre nézve, kik tisz­tán földművelési ügyekkel foglalkoznak és mezőgazdasági kérdésekben döntenek. Ha a kis- és törpegazdák analfabétaságát a haladás kerékkötőjének tartjuk, annál inkább meg kell követelnünk, hogy a gazdasági szakképzettség a mezőgazdasági közigazgatás egész területén érvényesüljön. Minden körülmények között helytelennek és tökéletlennek tartjuk a közigazgatási bir­tokkezelést. Örömmel fogadtuk ezért a földmű­velésügyi miniszternek a pénzügyi bizottságban tett azt a kijelentését, hogy a városok rezsiben való gazdálkodását nem helyesli. Nézetünk rég­től fogva az, hogy úgy a városi, mint a köz­ségi, s egyéb erre alkalmas kötött birtokokat lehetőleg közép- és kisbérietek utján kell ér­tékesítenünk. A hasznosításnak ezt a módját különösen földbérlö szövetkezetek létesítése és tá­mogatása teszi lehe övé. Egyáltalán rendkívül kívánatos az egészsé­ges bérlőosztályok kialakítása nálunk úgy gazda­sági, mint szocális szempontból. É^ Darányi bir­tokpolitikai törvényjavaslatának a középbér­letek létesülésére célzó intézkedései a legér­tékesebb részét tették. Ezt a szándékot nem szabad elejteni. A magyar középosztály fiai a földbérletekben hajlamaikhoz közeleső foglal­kozási teret találha'nak és a kisgazdák fiai is, némi tőkével támogatva, megtalálha'ják a boldogulásnak és a vagyonszerzésnek azt a módját, mely mindenesetre egészségesebb a hitelbe való földvásárlásnál. További birtok-szétforgácsolasokkal aligha fokozhatjuk a nemzeti jövedelmet s ezen az utón több beteg egzisztencia keletkezik, mint reményt keltó. De a haszonbérlői vállalkozások számára még óriási területünk van, melyen keletkezhetnek uj, egészséges és produktiv eg­zisztenciák a létezők sérelme nélkül, sőt a többi­nek javára értéktermelésnek és a vagyonszer­zésnek biztató munkája indulhat meg. Méltán sorozhatjuk a mezőgazdasági életet termékenyítő és irányító erők közé a társadalmi köztevékenység szerveit: a gazdasági egyesü­leteket is. Ma a gazdasági egyesületek egyéb hivatásuk mellett a mezőgazdasági érdekkép­viseletnek egyetlen orgánumai. Sajnos, legtöbb­jük a kettős feladat teljesítéséhez fél eszköz­zel is alig rendelkezik. Ezért kétségtelenül az volt a földművelésügyi miniszter egyik legro­konszenvesebb biztatása, hogy a gazdasági egyesületeknek legalább normális költségveté­sük biztosításával fogja megadni az eddiginél szilárdabb lábvetőpontot. Kár, hogy ennek a szép szándéknak idáig nem volt folytatása. A gazdasági egyesületekre nézve körű belül mindmáig az a helyzet, hogy megadóztatják a felsőbb kategóriájú birtoko­sokat azért, hogy lefelé közvetítők lehessenek és munkásai a nép gazdasági kultúrájának. A gazdasági egyesületek, amennyire anyagi esz­közeik megengedik, a legfontosabb és mond­hatnánk a legönzetlenebb kulturális hivatást végzik ebben az országban. Ók maguk minden­képpen megérdemlik, a közérdek pedig egye­nesen megköveteli, hogy hivatásuk teljesítésé­ben a legmesszebbmenő támogatást élvezzék. Szerénytelenség és önzés kélkül sürgethetjük a földművelésügyi minisztert, hogy a gazda­sági egyesületek talpraállítása céljából mindent és minél előbb megtegyen. Minden idefordított áldozat bizonyára éppen úgy hozzátartozik a földművelés színvonalának emeléséhez, miut a jó terméshez a tavaszi eső. Kimutatás Egerváros országgy. kévpviselö- választóiról. Egerváros központi választmánya által, az országgyűlési képviselőválasztók név­jegyzékének kiigazítása céljából kiküldött bi­zottság munkálatát befejezvén, Rátvay Géza dr. küldöttségi elnök a központi választmányhoz már beterjesztette az összeírás eredményét, mely a következő: A választók száma Az 1912. évben Városrész az 1911. az 1912. több keve­évben évben sebb Város I. . 196 200 4 — „ II. . 266 270 4 — „ III. . 103 113 10 — „ ív. . 121 119 — 2 Hatvan I. . 240 268 28 — „ II. . 227 243 16 — „ III. . 255 253 — 2 „ ív. . 176 200 24 — Felnémeti n. 131 172 41 — Czifrasánc n. 123 151 28 — Makiári I. . 138 165 27 — Makiári II. . 136 155 19 — Összesen 2112 2309 201 4 A 201 főre rugó szaporodásból levonva a fogyást (4), végső eredményképen az 1912. évre 197-tel lesz több választója Egernek, mint az idén. ad kifejezést. Ugató, harapós, hitvány ebek­nek nevezi kritikusait és elmondja nekik, hogy nem bottal verték ő belé tanítói a költészetet, nem korlátozzák őt iskolai szabályok. „A kor- láttalan természet vadvirága vagyok én!“ kiált fel, mely nem virít finnyás emberek számára. Néha-néha azon a ponton van, hogy eldobja a tollat, felhagy a versírással, — de azután ba­rátainak elismerő, békítő szavai lecsillapítják lelke háborgását. Elmondja gondolatait a szent költészetről, amelynek méltóságát éppen azok tiporják lábbal, akik fel akarják emelni, mi­kor azt hirdetik, hogy nagyúri, díszes, tün­döklő terem az, hova csak fénymázas cipők­ben lehet bejutni illedelmesen. Akik igy be­szélnek, azok szerinte álpróféták. A költészet olyan épület, „Mely nyitva van boldog-boldogtalannak, Mindenkinek, ki imádkozni vágy; Szóval szentegyház, ahova belépni Boeskorban, sőt mezítláb is szabad.“ Ám a harc után következett a legtelje­sebb diadal, melynek dicsősége soha el nem homályosuló fényben ragyog előttünk, igaza volt Yahot Imrének, aki mint a Pesti Divatlap szerkesztője, először adott Petőfinek biztos ke­nyeret. „Hiába akarják Petőfi gyorsan kivívott babérkoszorújának örökzöld leveleit lerágni az apró hernyók; haszontalan erőlködésük közt le fognak ők hullani az élet fájáról a feledés sírjába, míg az általuk üldözőbe vett költő sértetlenül és diadalmi dicsőséggel álland a halhatatlanság csarnokában.“ A jövő elismeré­sébe vetett hite Petőfit sem hagyta el soha. A lángelme jól sejtő ösztönével járta a saját útját, meg lévén győződve arról, hogy bármi­lyen ellenségesek legyenek is körülményei, az vezeti diadalra. „Mikor még nyomtatva sem láttam nevemet, csak magamnak firkáltam — írja Úti rajzaiban — mikor még statiszta vol­tam a pesti Nemzeti Színháznál és hordtam a színpadra a székeket és pamlagokat s a szí­nészek parancsára korcsmába szaladtam sörért, tormás kolbászért; mikor még strázsáltam, vagy főztem kukorica-gombócot közlegény társaim számára és mosogattam a vasedényt oly téli hidegben, hogy a mosogató ruha újjairahoz fa­gyott, s mikor a káplár „menjen kend“ paran­csával lehajtott a havat kihordani a kaszár­nyaudvarból: mindekkor már világos sejtéseim voltak arról, ami velem egykor történni fog és ami meg is történt. Megálmodtam az őr­szoba meztelen faágyán, hol az egyik oldala­mat alám tettem derekaljnak, a másikkal be­takaróztam; megálmodtam itt, hogy nevet szer­zek két országban, melyet az egész világ kri­tikusainak ordító csordája sem lesz képes megsemmisíteni. És álmom teljesül lassan- kiut... És én csak azt mondom nemzetemnek, mely figyelmére méltatott, hogy figyelme nem lesz eltékozolva.“ — A prófétalelkü költőnek, aki előre látta halálát, mikor holttestén át fújó paripák száguldanak át és aki megérezte, hogy felesége egykor el fogja dobni az özve­gyi fátyolt, — ezúttal is igaza volt. És hadd jöjjön most záradékul a tanul­ság, amelyet bevezető soraimban Ígértem. Petőfi, mikor szakítva a hagyományos fel­fogással, megvetve a költészetről alkotott is­kolás elméleteket, uj csapásra tért és szemben találta magával az ósdi vaskalaposságot: tu­lajdonképen nem tett mást, mint a költészetet uj tárgyakkal, uj érzelmekkel, uj hangokkal, uj színekkel, a magyaros észjárás uj fordula­taival, szólásmódjaival gazdagította, tehát né­pies-nemzeti irányban fejlesztette tovább. Sza­kított a felfogással, amely szerint a költészet csak a választottaknak, a műveltebb társadalmi osztályoknak való gyönyörűség. Mint igazi népköltő, mint magyar fajunk sajátságainak, erényeinek, gyöngeségeinek igazi megtestesí­tője : az egész nemzetnek, tehát már a népet is magába foglaló nemzetnek lett énekese. Azon­ban azt, ami a szó igazi, esztétikai értelmé­ben vett költészetnek, mint a szépet nyelv ál­tal kifejezni törekvő művészetnek lényegét te­szi : a minden anyagiasságtól ment, tiszta, föl­emelő gyönyörködtetést, az eszményiség kul­tuszát, nemhogy lábbal tapoduá, hanem in­kább magasabbra emeli, mint bárki más előtte meg utána. Elmondhatja a legköznapibb dől-

Next

/
Oldalképek
Tartalom