Eger - hetente kétszer, 1911
1911-04-05 / 27. szám
2 EGER. (27. sz.) 1911. április 5. Ha igaz, hogy minden nemzetnek olyan parlamentje van, aminőt megérdemel : az is igaz, hogy minden városnak, községnek olyan a képviselőtestülete, amilyen ő maga, mert hiszen a saját képére és hasonlatosságára választja. Egerváros képviselőtestületének alakuló- gyűlése api\ 4-én (kedden) délelőtt V2I2 órakor volt. Erre az alkalomra mintegy 60 képviselő jött össze. Majzik Viktor alispán rövid, lendületes beszédben mutatott reá a most lezárt három éves ciklus hasznos munkálkodására, mely méltó folytatása volt a másfél-évtizeddel ezelőtt megindult rohamos fejlődésnek. Azután mig egyrészől a lelkes és önzetlen munkálkodás szükségét hangsúlyozta, figyelmébe ajánlotta a képviselőtestületnek a további fejlesztő munkát úgy azonban, hogy a város közönségének anyagi jólétét a közterhek na- gyobbítása nélkül emeljék. Végre, midőn kifejezést adott abbeli reményének, hogy a képviselőtestület jövőben is feladatának magaslatán áll majd, Isten áldását kérve kifejtendő munkájára s a képviselőtestületet 1911—14-re megalak ultnak jelentette ki. Az alispánt, ki most ötödször vezette a képviselőtestület alakulását, lelkesen éljenezték. Rendkívüli megyegyülés. Hevesvármegye törvényhatósági bizottsága hétfőn, április hó 10-én, d. e. s/410 órakor Egerben, a vármegyeház nagytermében rendkívüli közgyűlést tart a következő napirenddel: A tiszafüredi járási székház építésének céljaira megszerzett ingatlan adásvételi szerződése, és az építés biztosítására megtartott versenytárgyalás eredményéről jelentés. Tófalu község h. jegyzőjének fölebbezése a község pótköltségvetése ügyében. A füzesabonyi gazdasági munkásházakra vonatkozóan a gazdasági munkásokkal kötött adásvételi szerződések bemutatása. És végül: A verpeléti gazdasági munkásházak telepére vonatkozó telekmegosztási terv bemutatása. A közigazgatási bizottság ülése. Hevesvármegye közigazgatási bizottsága hétfőn, április hó 10-én, délelőtt 10 órakor a megye székházának kistermében rendes havi ülést tart. A nemek küzdelme. — A feminizmus. — Harcban áll a társadalom. A demokrácia és szociálizmus jegyében valóságos csatákat vívnak egymással a társadalmat alkotó néposztályok és ezek elemei, az egymásra utalt néprétegek. Még most vértelen ez a küzdelem, de annál elkeseredettebb. Romlás és pusztulás jár a nyomában; anyagi és erkölcsi dekadencia burjáuzik a jólét helyéu. És ebbe a lehetetlen kavarodásba, a legújabb időben, belé- vegyül a nemek háborúja is, amelyet a feministák szítanak az egész vonalon, csak azért, hogy a nőket — a szerintük — elnyomó és rab- szolgaságban tartó férfitársadalom hatalma alól kiszabadítsák. De hát csakugyan annyira „elnyomott“ és „rabszolgaságban sínylődő“ a magyar nő, bogy jogainak megvédéséért, a feministák riadójára, háborúba kell keverednie a férfitársadalommal? Annyi bizonyos, hogy a mostani társadalmi rend és a tulteugő kultur-civilizáció az ő nagy kényelmeit és élvezeteit nálunk is az asszony, a nő boldogságának fölemésztésével fizeti meg. Ámde ennek nem csupán a férfi-társadalom az oka. Nagy szerepe van benne a nőknek is. Talán több is, mint a férfiaknak. Hiszen ahol kényelemről, élvezetről, szerepetjátszásról, vagyonokat fölemésztő divatról és a kultur-civi- lizációval együttjáró más egyéb költséges kedvtelésekről van szó: ott nem mindig és okve- tetlenül a férfi jár elül. Ott van a nő is. És a végzetes hiba éppen abban rejlik, hogy mindakettő ott van, ahol egyiköknek sem kellene ott lennie. A kényelem és élvezet drága passzió. Egy embernek is sok pénzébe kerül; ha kettő lép I frigyre és kivánja fenékig élvezni az élet örömeit, még nagyobb az ára. Csak az egyszerű, az együtt és egymásért dolgozó, megelégedett és boldog családi élet az olcsó. De hát a mai modern kultur-ember csak nem mondhat le a kényelemről és élvezetekről a családi élet kedvéért? És ez a helyzet ütközője. A modern kívánalmakhoz uj életszabályt kellett felállítani, azt, hogy a férfinak biztos anyagi alap nélkül nősülni, családot alapítani nem szabad. Jól jövedelmező állás, vagy számottevő hozomány kell tehát a mai modern házassághoz, mert ezek adják azt a „biztos anyagi alapot,“ amely nélkül a művelt embernek családi élete el sem képzelhető. így azután a férfi 30 éves koráig is hányódik az élet forgatagában, mig az a bizonyos jól jövedelmező állás megnyílik előtte és megnősülhet; mert bizony a másik alternativa, a hozomány se igen terem ám minden bokorban. Hány édes leány-álom foszlik szét eddig a rengeteg hosszú ideig; hány szív törik össze és mennyi női boldogságot emészt föl a modern kultur-moloch, amelynek közönségesen csak kényelemszeretet és élvezet a neve! Nagy ár ez a civilizált igényekért. Talán meg sem éri. Lám, a proletár, az iparos, a földmives nem a „biztos anyagi alapok“-ra, hanem csak a kezemunkájára támaszkodik és megnősül. Fiatalon keresi a családi élet boldogságát és megtalálja. Ha az asszonya is dolgozik, még boldogul is a kis család és — vagyont gyűjt. Az úri rend, a honorácior-osztály is követhetné a jó példát. Csak egy kicsit a kényelemről és az élvezetekről kellene lemondania. És elvégre miért ne keressen szórakozást a munkában az úri asszony is, főkép ha ezzel a maga és családja boldogulását biztosíthatja ? A munka is élvezet — és emellett hasznot- hajtó is, — ha megszokja az ember. Amerikában, a szabadságok hazájában, a legtöbb nő keres és talál magának foglalkozást, ha akar. Ez arra is jó, hogy a leány jobban mehessen férjhez, ha kedve van hozzá, de másrészt a biztosított kenyér lehetővé teszi a leánynak, hogy leány maradhasson, ha éppen ez volna a vágyódása. A munka, a foglalkozás tehát nem akadálya, hanem segítője a házasságnak; vagy ha már férjnél van a nő, a munka révén lesz tőink maguk is onnan kezdik számítani irodalmi pályafutásukat, mikor első művük napvilágot látott az Athenaeumban. A költő-avató nagy triumvirátus elismerését, 1842. május hó 22-én, egy eladdig ismeretlen pápai diák, Petrovics Sándor érdemelte ki, akinek Borozó című költeménye megjelent az Athenaeumban. Gondolatokban nem szegény, választékos nyelven írt, könnyen gördülő költemény ez, és pedig egészen abban a modorban, amely akkoriban a magyar költészetben otthonos volt úgy, hogy teljesen beleillett az Athenaeum költőinek: Bajzának, Vachott Sándornak, Kerényi Frigyesnek, Sárosy Gyulának, Szemere Miklósnak, meg a többieknek művei közé. Aki írta, akkor 19 éves fiatalember volt, de már obsitos katona, aki a diák-élet meg a vándorszínész élet között ingadozott és az iskolai önképzőkörben fiatal társainak elismerését már több költeményével kiérdemelte. 1842. november hó 3-ikán, tehát nem egészen hat hónap múlva, Hazámban címen jelenik meg egy költeménye, amely alatt azonban már ez a név van: Petőfi Sándor, Nemcsak a neve változott meg. Uj és újító szellem nyomai kezdenek mutatkozni a „aranykalásszal ékes rónaságot“ aposztrofáló költeményben, mely az igazi mélységes érzés nyilvánulásai- val egy élő, érző ember egyéniségét a költői mesterkedés, a finomuló művészet, lelkiismeretes csiszolgatás minden jelei nélkül, közvetetlenül hozza elénk, és az akkori költészet termékei között éppen olyan, mint az üvegházban nevelt, vagy csinált virágok között a szabad természet ölén kinyílt vadrózsa. 19 éves és már keserű tapasztalatokról beszél! Elmondja, hogy mennyire megviselte az élet, amig há- nyódott-vetődött. Megjegyezzük, hogy keserű tapasztalatai lesznek legdrágább kincsei, mert ezek gyümölcsöznek majd költészetében. És csakugyan el is kezdi, átönti költészetébe mindezt, amiszivét-lelkét betölti—közvetetlenséggel, teljes őszinteséggel, ügy fejlődik költővé, hogy lényének, költészetének minden vonása nagyobbrészt tagadása lesz mindama fogalmaknak, amelyeket addig kritikában és a köztudatban a költő és a költészet nevek foglaltak össze. Mit jelentett Petőfi előtt a költő név, amikor való értelme szerint, komolyan vették? Gondoljunk most csak Kisfaludy Sándorra, Kölcsey re, Berzsenyire, Vörösmartyra, Kisfaludy Károlyra, — akikre teljes fényét árasztotta akkoriban ez a kitüntető elnevezés. A költő — aki — mint Vörösmarty énekli . .. dalba önti búját, örömét Melyet hazája s élte nyújtanak; Ki félve érez minden örömöt És százszorozva minden bú nyilát, (Árpád ébredése.) felmagasztosult lelkű ember, olyan próféta-féle, akinek — legalább mikor ír — az ihlet perceiben, semmi köze a föld porával. Magasan a mindennapiság fölé emelkedve, ünnepélyes hangon, magasztos kifejezésekkel ad hangot annak, amit milliók éreznek, vagy ha a saját egyéni érzéseinek ad hangot, akkor is válogat. És ha énekli hitét, hazaszeretetét, szerelmét, barátságát: érzelmei épen olyan formában nyilvánulnak meg, mint ahogyan minden érezni tudó lélekben életre kelhetnek, tehát amint minden nemesen gondolkodó, széplelkű emberrel közösek. így a költő nem különbözik tőlünk másban, mint hogy érzéseit megfelelő szép formában kifejezésre is tudja juttatni. Magánviszonyait, hétköznapi életének mozzanatait, azokat az igazi emberi mivoltából fakadó apróságokat, amelyek épen azért a legjellemzőbbek, őszintén, leplezetlenül napvilágra hozni, keresetlenül, egyszerű, szívből fakadó szavakkal elmondani: ezt nem merte megtenni, de nem is tehette, aki a költő név díszére komolyan számot tartott. Mintha a magánember és a költő különálló két lény lett volna, s amannak hétköznapi ruháját minden aprólékos gyarlóságaival, gondjaival együtt legalább is ünneplő ruhával, hogy ne mondjuk, sujtásos atillával — sőt talán (mint Berzsenyinél) római tógával — kellene fölcserélnie és bizonyos komoly, ünnepies pózba helyezkedve, a nyelvnek közhasználatban nem koptatott szépségeit kellene előkeresnie, mikor tollat fog kezébe. (Befejezése következik.)
