Eger - hetente kétszer, 1911
1911-04-01 / 26. szám
1911. április 1. EGER. (26. sz.) 3 zsongó, beszédes erdőre ráborul a némaság, a nagy, méla csönd. A vadász figyelme ekkor kezdődik. Az erdő mélyéből néha-néha csörtetés ha1- latszik. Egy-egy szarvas, vagy karcsú őzike surran tova. Szomjasok; a forráshoz, vagy a patakszélhez mennek. Kinyújtott farkkal, leeresztett orral a róka is megjelenik; zsákmányt keres. Olykor egy-egy erdei nyúl is kibukkan a sűrűből. A félénk tapsifűles lépten-nyomon két lábra áll és jobbra-balra hegyezi a füleit. De eltűnik ez is és újra beáll a csönd. Még csak bogár zümmögése sem zavarja a hangtalan némaságot, mert a bogarak még alusszák érzéstelen téli álmukat; még nincsen „levél a fákon, virág az ágon“, s a fűben is csak itt-ott virít a hóvirág, a kökörcsin és a korai ibolya, tehát nincs miért — fölébreduiök. Egyszerre csak sajátságos hang tör keresztül az erdő nesztelen csöndességén: Krok, krok ; psz, psz... Ez az a hang, amiért oly soká várakozik a vadász. A szalonka szólalt meg: a párját keresi. A vadászokat meg standjaikon elfogja a vadász-szenvedély kéjes láza és feszült figyelemmel lesik, keresik az est szürke homályában azt a pillanatot, mely a szerelmes szalonkát puskacső elé hozza. Az persze ritka dolog, de mégis megesik, hogy a szalonka-pár éppen a vadász stand-ja fölött találkozik a levegőben és a szerencsés vadász a szerelmes flörtölőket egy lövésre, egyszerre teríti le. Ezt a mester-lövést a vadászok műnyelvén „cvikkelés“-nek hívják. Ha a húzás ideje alatt holdvilág is van, ez csak fokozza a szalonka-vadászat gyönyörűségét. A csillaghimes égről leszürődő ezüstös holdsugarak világosabbá teszik az erdő homályos alkonyatát, és megvilágítják a vadász útját is, amit legtöbbször eredmény nélkül, a sötét, járatlan bozótok között kénytelen megtenni, hogy haza jusson. Hanem a szalonka-vadászatnak szinte nélkülözhetetlen kelléke a jó — vizsla. Enélkül a szerencsés siker is csak félsiker. A sötétségben ugyanis elvész a lelőtt szalonka. A vizsla is sokszor hiába keresi. . . . Kár, hogy az ébredő tavasznak ez a gyönyörűsége nem sokáig tart. Van ugyan ősszel is szalonka-szezon, de ez még rövidebb a tavaszinál és nem is olyan érdekes. Hiányzik belőle valami: a tavasz köliészete. * Utóírat nélkül akartam elküldeni ezt a levelet, de nem teszem. Nyolc év óta most tettem az első lövést — szalonkára. Ezt nem is illenék elhallgatni. Örömem határtalan volt. De csak volt! A sötétes szürkületben lelőtt zsákmányomat a kutyám megtalálta ugyan, de a szalonka, csodálatos módon, átváltozott — varjúvá. Sz. Géza. A hét. A magyarországi szabadkőművesek e héten jubiláltak. A Symbolikus Nagypáholy t. i. 1886. márciusában alakult két más páholyból. 25 éve osztja tehát az „áldást“, mint a szabadkőművesek félhivatalos lapja írja. Elmondják, hogy hány porció ingyenkenyeret és ingyentejet osztottak ki, hány melegedő szobájuk volt használatban. De azt nem mondják el, hogy. . . hány lelket mérgeztek meg, hány ember szivéből ölték ki a hitet. Pedig ez is érdekes volna ám, ha ugyan egyáltalán lehetne statisztikát csinálni róla. * Ad vocem: szabadkőművesség. Á „Világfák egy kedves és nagy írója, Szász Géza, elment Győrbe, hogy előadást tartson a szerelemről. Gondoljuk, hogy a „Fidibusz“, no meg a „Világ“ szellemében. De nem akadt hallga- gatója. .. egy se. Mit tesz ilyenkor a szabadgondolkozó? Igen egyszerű: minden kényszertől függetlenül kijelenti, hogy beteg lett és ezért nem tarthatja meg az előadást. * A divat legújabb hóbortja: a jupe culotte (szoknyanadrág) nem talált kedvező fogadtatásra nálunk, Magyarországon, sem. De nem azért, mert Ízléstelen, célszerűtlen, alkalmatlan és még ezerféle más kifogásolni valóban bővelkedik; hanem mert nem tetszik a — neve. Maga a ruhadarab „bércig“ kis portéka, hanem a nevét tökéletesen diszkreditálták az újságok, még mielőtt maga a lekritizált szoknyanadrág diadalmasan bemutatkozhatott volna a társaság valamelyik előkelő hölgyén. Ezért a divat irányítói, — érezve vereségüket, — levették a napirendről a jupe culotte — nevét, és a kellemetlen szoknyanadrág elnevezés helyett valami más, tetszetős, és ami a fő, szalonképes szót keresnek a megjelölésére. Egyik budapesti divatáruház pályázatot írt ki a szoknyanadrág uj elnevezésére. Ötven korona a jutalom. Akinek ötlete van és rajong a szoknyanadrágért: tessék pályázni! . . . * Itt a tavasz, . . visszavonhatatlanul. Nemcsak a tavaszi napéjegyen elmúlta (tehát a kalendárium) mutatja, hanem a hőmérőnek fölfelé törekvő kénesőoszlopa is. Meleg van, kellemes tavaszi meleg, mely száműzte a téli kabátokat. Gyümölcsoltó Boldogasszony áldástosztó, szép időt hozott. * A tavasszal berukkaltak a kerékpárosok is. És ugyancsak csilingelnek már az utcákon és ugráltatják a járókelőket. Ennek természetes következménye lesz egy erős rendelet, mely korlátozza majd a kerékpárosok menetsebességét és megszabja majd az útvonalakat, melyeken nem lehet, illetve nem szabad majd karikázni. Ez a rendelet helyes is lesz, jó is lesz. Csak arra vagyunk kiváncsiak: mikor jön határozott és szigorú rendelet az őrülten, céltalanul vágtató, embert, állatot veszélyeztető motorosok ellen. Ez kellene már, mert bizony fogytán van a közönség türelme! * Józsika érdeklődött az esperanto-előadás- sal kapcsolatban: — Apuskám, mi ez az esperanto? — Az, fiam, világnyelv. — És mi az a világnyelv, — érdeklődik tovább a kis múzsafi ? Malmos Márton. A felvidék egyik eldugott falujában valami kis birtokon tengődött népes családjával. De milyen különbség volt a kivasalt Bódog és a nehézkes Márton köztt! ? Ég és föld! Bódog bácsi olyan gyengéd, sima, udvarias hangon beszélt; mig Márton bizony nem igen válogatta a szavakat. Bódog bácsi hangtalanul lépegetett finom sárga cipőjében, Márton bácsinak pedig ugyancsak kopogós volt a csizmája. Szinte idegessé tette vele az embert. A művelt nagyvilág és az elmaradt falu volt szembeállítva a két testvérben. A temetés után mégis mintha meglágyult volna Márton bácsi, mert torzonborz bajuszának csókja alatt megölelte az árva kis Mirát, és tőle szokatlan gyengéd hangon hívta magához : — Gyere velünk, kis lányom. Veled is többen leszünk. De majd csak megélünk Isten segítségével! Hanem Mirácska elhárította a meghivást. Nem akarta megsérteni Bódog bácsit, mert bizonyos volt benne, hogy ő viszi el magával, habár erre sohasem célzott. De hiszen boldogult atyjával már úgy határozták el a dolgot; nem is lehetne másképen történnie. Kissé meglepődött Mira, mikor a Márton bácsiék távozta után utazó Bódogék — ottfeledték. . . De ez csakugyan csupán szórakozottságból történhetett. Mindenkit meghat testvérének halála. Ilyen elfogult az ember; nem u d mindenre gondolni. A hű, öreg cseléddel otthon maradt Mira. A fájdalom könyeinek fogytával írt Bódog bácsinak, bejelentette jövetelét, s a kitűzött időben, válasz hiányában is elindult. így került ő most Bódogékhoz, második otthonába. És lám, mily szívesen fogadták a szerencsétlen árvát! Hogy ölelték, csókolták! Nem tud eléggé hálás lenni irányukban. Ezek forogtak a kis Mira elméjében, mikor összecsukható ágyán pihent. Már-már az ábrándok világából álomra hajló szendergés tapasztotta le bájos kék szemének pilláit, mikor felrezzent, mint ahogy szokatlan helyen, ismeretlen zajra fel szoktunk ébredni. A zaj a vékony pesti válaszfal túlsó oldaláról hallatszott. Nem kellett sokáig figyelnie, hogy a beszédet is fölismerje. Az éjjeli csendben, néha-néha tisztán kivehető szavakat hallott. Bódog bácsi és Eliz néni beszélgettek hálószobájukban. A kis Mira nem volt kiváncsi, de füleit nem dughatta be, s igy, sajnos, olyat hallott, ami meglepő volt. — Mit csináljunk a kis libával ? Ezt Eliz néni mondta; de nem a fogadtatás alkalmával használt nyájas hangon. Azután erősebb és gyorsabb hangok hallatszottak ; de értelmük, a gyors hadarás miatt, nem volt kivehető. Annyit a hanghordozás elárult, hogy nem szeretetteljes szavak, hanem inkább az ingerültség szavai voltak. — ... Hívta az ördög, nem én! Ez már világosan érthető volt és Bódog bácsi mondta. Bizonyosan ezzel fejezte be védőbeszédjét Eliz néni vádaskodásaira. Mirácska az éj sötétjében is úgy pirult, hogy arca szinte világított. Szerencsére, megindult könyeinek patakja és zokogását a párnák közé lehelte. Másnap levelet írt, még mielőtt a méltó- ságos pesti család fölébredt volna. „Kedves Márton bácsi! Fogadjon el. Vigyen magához, áldja meg az árvák Isteue!“ Mindössze ennyit írt a bárdolatlan falusi bácsihoz. . . Nem kellett sokáig várnia. Márton bácsi f személyesen hozta meg a választ. Es kopogós csizmájának durva nyomát megérezte a viasz- szal beeresztett pesti parkett. A méltóságos család a látszat kedvéért, ellenkezett. Tartóztatták Mirát, mert bizonyosan tudták, hogy úgy se marad. Mira pedig hálás köszönet kíséretében kikunyorálta magát. A méltóságos asszony, hogy örömét elpalástolja, haragot színlelt. — Makacs kis lány vagy, Mira, —- fakadt ki Eliz néni. Minket igen megszomorítasz hálátlanságoddal. De magad lásd a következését! Óh, milyen jól ütött ki, gondolta a méltóságos család. Most jogosan neheztelhetünk és igy . . . leráztuk a nyakunkról örökre! Mira zokogott. De vájjon a szakítás miatti fájdalom, vagy a megszabaduláson érzett öröm könyei voltak-e ezek:... azt kitálhatja az olvasó. Szokolay János. •
