Eger - hetente kétszer, 1910
1910-11-02 / 36. szám
2 EoEti. I 3C. <i ' 1910. november 2. hét ezt a kérdést eirknlus viciózusnak tekinteni. Ne akarjuk azonban a gazdasági boldogulás útjában levő közjogi nehézségeket úgy oldani meg, hogy magáról a gazdasági boldogulásról lemondjunk, mert ez az elkerülhetetlen megsemmisülésben rezignált nemzet politikája. Az életerős, élni akaró magyar nemzetnek más politikát kell követnie! Tűzzük ki a végcélt, s válogassuk meg az annak eléréséhez juttató eszközöket, számot vetve erőnkkel, a körülményekkel, szóval a lehetőséggel. A végcél nem lehet más, mint kétségtelen jogigényünket valóra váltani, s Boszniát és Hercegovinát Magyar- országhoz visszacsatolni. (Ausztriának természetesen az általa befektetett ösz- szegekért anyagi kárpótlás adandó.) Ezt a műveletet azonban úgy kell végrehajtani, hogy ezáltal a magyarság pozíciója és vezető szerepe csorbulást ne szenvedjen. El lehet-e ezt érni, és mi módon? Bosznia és Herczegovina a társországokhoz csatolandó s a társországok utján a szt. Koronához. A Magyar- ország és társországai közti hatalmi arány fentartása céljából pedig a társországok területéből el kell venni a régi Dráván túli magyar megyéket (Szerém, Verőcze, Pozsega), s azokat a magyar szt. Koronával ismét közvetetten kapcsolatba hozni, visszaállítva evvel azt a régi állapotot, melyet — a történeti múlttal szakítva — az 1868: XXX. t. c. feladott. Ezen a területen ma is 200.000 | két a szenvedély mámorában, a felebaráti sze- retetet a gyűlölet perceiben, az igazság szavát alakoskodások idején. Az epikur-usi tanok kellenek nekünk, amelyek legyezgetik emberi gyöngéinket, hazug, hamis liberalizmus és nem az ideális kell nekünk. Azt szeretjük, ha az életben semmi zabolát se kell tűrnie bennünk az állatnak. Ilyen, lelki tekintetben alacsony, életet él a halandó. Sajnos, sokan oly későn ébrednek ennek a tudatára. Ha arra gondolnának néha, milyen is lesz az a perc, mikor merevült tagokkal, koporsóban fognak feküdni, gyertyáktól körülvéve és közéig a temetés órája, durva munkáskezek örökre leszögezik a koporsó tetejét: akkor. . . akkor, de máskép élne a legtöbb ember! Erre gondoljatok bűnben fogantatott, bűnökben élő emberek. Mert hátha váratlanul üt az a biztos bizonytalan utolsó óra és nem lesz idő elmondani: mea culpa, mea maxima culpa... Ha így élnétek, nem lenne oly rettenetes a halál, nem lenne oly ijesztő a halottak országa : a temető. Hisz’ itt, a világos sírok mélyén béke és nyugalom van: amiért minden élő küzd, amire vágyakozik egész életén át. Itt éri el mindenki az álmát: hogy nálánál ne legyen senkise hatalmasabb! Vagy nem azért törtet-e előre az ember, hogy minél jobban kiszabaduljon az egyenlőtlenségnek nyügképen reánk nehezedő bilincseiből ? A temetőben már elnyomott magyar él. Ezeket visszanyerve, területben és magyar népességben gyarapodnánk, s állami intézményeink struktúrája változatlan maradhatna. Kétségtelen, hogy Bosznia-Hercegovinának Horvátországhoz csatolásával ez területben és népben többet nyerne, mint amit Szlavóniával elveszítene. De ezt a nyereséget paralizálná az a körülmény, hogy a nagyobb terület termékenység és gazdagság szempontjából alatta áll a visszaadott gazdag Szlavóniának, a népesség szaporodásában pedig Horvátország nem nyerne túlságos nagyhatalmi bázist, mert a fajok harca a társországokat ezután még jobban lekötné, mint ma a szer- bek és horvátok közötti ellentét. íme a végcél! Ha ennek megvalósításához ma nincs erőnk, legalább ne rontsunk a jövő lehetőségein. Talán ez a figyelmeztetés olvasható ki Tisza István grófnak, a magyar delegáció külügyi albizottságának 1910. október 18-án tartott ülésében mondott következő szavaiból: „Hogy az annektált tartományok jogi helyzete a monarchia közjogi viszonyaival szemben miképpen rendeztessék: nézetem szerint nincs érdekünkben, hogy ez a kérdés most nyerjen elintézést.“ A ma lehetséges megoldás a We- kerle-féle törvényjavaslatban van lefektetve. Irányelvei: a statusquo biztosítása, jogaink fenntartása, sőt azok újabb elismertetése, s a közösségnek — bár jogesztetikailag kifogásolható — fentartása mellett, a gazdasági rnegerőnem szorít a bilincs. Nincs nemzete', tekintetes, nagyságos, méltóságos, kegyelmes úr. Csak egy van: halott! Ez a fogalom itt az úr. Nagy ember, nyomorgó koldus, a sir szája előtt ég és föld különbségre állanak egymástól, a sir szája mögött azonban teljesen egyformák : hulla mind a kettő. Fáradt vándor! ne félj hát a temetőtől! Ott lakik a béke, a szeretet, az igazság. Miért húzódozol hát még mindig? Ugy-e, mert ellopták kincseidet: lelked békéjét, ártatlanságát! Ne nyugtalankodjál e miatt se. Borulj le, hullj térdre, szánjad-bánjad bűneidet s tégy úgy, ahogy a bölcs mondotta, mikor az ember panaszolta előtte, hogy elloptik kincseit. A bölcs ezt felelte: — Ellopták kincseidet? Balga ember, — sohase fuss utána. Menj ki a temetőbe és várj. Ellenséged, ki kincseid ellopta, előbb-utóbb oda fog jönni! Ne siessetek hát halandó emberek olyan nagyon élni, szerezni, gyűjteni, keresni azt is, mit tán el se vesztettetek. Menjetek ki inkább néba-napján a temetőbe és gondoljatok a bölcsre, a halálra, aki azt mondá, hogy: „Menjetek a temetőbe, ellenségetek is odamegy mielőbb!“ Igen, odamegy minden ellenségünk: minden bűnünk, minden gyöngeségünk. Memento móri! Patak László dr. södésre, a tartományok gazdasági meghódítására való törekvés. *) Szeged városának november havi közgyűlése előtt a következő indítvány fekszik: „Mondja ki a törvényhatósági bizottság, hogy Bosznia-Hercegovinának Magyarországhoz csatolása iránt az országgyűlés mindkét Házához és a m. kir. kormányhoz feliratot intéz, és hasonló szellemű felírat felterjesztése okából a törvényhatóságokat megkeresi.“ Hevesvármegye törvényhatósága tehát hamarosan abba a helyzetbe jut, hogy ezt a kérdést tárgyalja. Egy pillanatig sem kételkedem abban, hogy Hevesvármegye Szeged feliratához csatlakozik, nem mintha azt hinné, hogy az ügy hamarosan megoldást nyer, — hanem a jogfentartás, a jogok hangsúlyozása, a végleges megoldás előkészítése és megalapozása céljából. Jogainkról le nem mondunk. Dolgozunk és bízunk a jövőben. Jelenünk kényelmének a jövőt fel nem áldozzuk. Deák Ferenc mondotta, 1861-ben: „Tűrni fog a nemzet, remélve a szebb jövőben, s bízva ügyének igazságában.“ Mert Magyarország jövendő nagyságának egyik útja Bosznián és Hercegovinán át visz! *) Láthatjuk ia már e térekvés csiráit. 190?-.ben/. 29 részvénytársaság áJiött 'fiüh ÓosiüiáÍAÚ §i;l "0,0(1) kor. alaptőkével, blbböl az összegből Magyarországra csupán 3.600,f!00 kor esett, vagyis 7%. Ma 34 részvénytársaságnak 62.380,000 kor. alaptőkéjéből 13.600 kor. azaz 21 % esik Magyarprzzágra. Három év alatt tehát arányszámunk meg- három-zoro/ódott, érdekelt tőkénk megnégyszereződött. A kmetek megváltásának uagyszabású pénzügyi tranzakciójában is, — bár az osztrákok kapzsisága és gyűlölködése ki is veri a már csaknem megszerzett pozícióból — céltudatos és erélyes föllépést láttunk, mely kedvező kilátást nyújt a jövőre. Alispánunk jelentése az 1909. évről. IV. 4 7. Közegészségügy. A múlt év a járvány jegyében született. Országszerte és így vármegyénkben is, állandósultak a ragadós betegségek. És ez a mi viszonyainkat, főkép magyarlakta vidékeinket tekintve, igen fontos. A mi népünkben ugyanis megvan, hogy az anyagi veszedelemtől fél, ezt fel tudja érni ésszel, a higiénia iránt azonban nincs érzéke, egyenesen ellenszenvvel fogadja, ha az „urak“ egészségügyi rendszabályokkal terhelik. E különös vonás indokolja, hogy — mint ezt a tűzrendészed állapotoknál kiemeltük — a vörös kakas elleni védelemnél kezére jár a közigazgatásnak a falvak lakossága. Ellenben az egészségügyi rendszabályoknál — hogy alispánunk szavait idézzük (Átány községre nézve, hol 87 tifusz-betegedés volt 4 halálesettel) — „a lakosság a hatósági intézkedéseket nemcsak hogy nem követte, hanem lópten-nyomon tüntetőén megszegte. A fertőzött s leszerelt kutakat feltörte; egyáltalán a bajnak komoly jelleget nem tulajdonított.“ Az egyes betegségek közül a vörheny volt a legerősebb, még pedig a legveszedelmesebb helyen: a pétervásári járásban, hol a körorvosi
