Eger - hetente kétszer, 1910

1910-11-02 / 36. szám

Előfizetési árak :

Egész évre- - 10 korona.

Fél évre

_____ 5 »

N

egyed évre _ 2 60 » Egyes szám ára 10 fillér.

Szerkesztőség: Lyceum, 26-ik szám, hová a lap szellemi részét illető közlemények =------ ■ ■ - intőzendők. .....—... =

K

iadóhivatal:

Lyceumi nyomda, hová az előfizetések és hirdetések küldendők

HETENKINT SZERDÁN ÉS SZOMBATON MEGJELENŐ POLITIKAI ÉS TÁRSADALMI LAP.

1910. — 36. szám.

e XXXIII. ÉVFOLYAM.

Szerda, november 2.

gazdag termőföldjeinek mai csekély hozama nem a föld terméketlenségével, hanem avval magyarázható, hogy népe ma is faekével szánt, s evvel egyenes aranyban levő gazdasági ismeretei vannak.

Nem imperialisztikus ábrándozás, hanem a gazdasági függetlenség politikája, ha ezt a területet Magyaroszág számára akarjuk lefoglalni. Ha önálló vámterületet akarunk; ha Magyarországot ki akarjuk emelni egyoldalú agrikultur állapotából: ipart kell teremtenünk, ezt az ipart az annektált tartományok nyers anyagával kell táplálnunk s a feldolgozott nyersanyagokból előálló ipari cikkeknek ezekben az elmaradt tartományokban kell fogyasztó piacot biztosítanunk.

Magyarországot és e tartományokat egy nagy gazdasági egységbe kell összeforrasztanunk, melyben Magyar- ország azt a szerepet játssza Bosznia- Herczegovinával szemben, amit eddig az u. n. monarchia gazdasági egységében Magyarországgal szemben Ausztria játszott.

Végül helyes kivándorlási politikával népességünknek meg nem szüntethető kiözönlését ezekbe a tartományokba kell irányítanunk, s így a veszteséget egyszerű erőátvitellé alakítanunk.

A kulturállamok mindenikének megfeszítő törekvéseit látjuk ily irányban. Japán és Oroszország öldöklő háborút vívnak Mandzsúriáért; Németország és Franciaország késhegyére állítják az európai békét Marokkóért; Anglia kész a népjogot lábbal tiporni a burok földjéért; a kis Belgium minden erejét megfeszítve igyekszik megemészteni a nagy Kongót; a német császár hazájának kereskedelmi ügynökévé lesz; Oroszország és Anglia az egész világ féltékenységével szembeszáll Perzsiáért. S amit ők így a legnagyobb erőfeszítéssel elérni igyekeznek, azt nekünk a szomszédság révén a természet, dicső apáink révén a jog — önkényt kínálja.

S mi lemondjunk erről? Elhagyjuk a függetlenség és gazdagság útját, hogy így „a közjogi veszedelmek Pandora-szelencéjét“ elzárjuk ?

Lehet vitatni azt a nálunk csaknem százados múltú problémát: vájjon előbb erősödjünk-e meg gazdaságilag és azután lépjünk a közjogi alkotások terére, — vagy fordítva. LeAnnexió.

M. K.

II. (befejező) közlemény.

A „Hevesvármegyei Hirlap“ igen tisztelt cikkírója avval kezdi fejtegetéseit, hogy az annektált tartományokban „terméketlen, köves, veszedelmes kis tartományt“ nyertünk.

Ez a kis tartomány 51.028 km2. Amennyivel kisebb Erdélynél (57.243 km2), annyival nagyobb Horvát-Szla- vonországoknál (42.534 km2). Földje, bányái, erdei mérhetetlen kincseket rejtegetnek. Már a rómaiak ércekben való gazdagságáról ismerték az illyr-tarto- mányt. Á bányászott vasérc mellett a réz, a szén és a só is nagy mennyiségben várnak kiaknázásra.

Erdeiben horribilis mennyiségű nyers anyagot kínál a faiparnak. Nagy kiterjedésű, dús legelő-területei az állattenyésztés föllendítésével egyeseknek és az országnak bő jövedelmi forrást nyújtanának, s talán a húsdrágaság máról- holnapra meg nem oldható kérdésének kedvező alakulását is segítenék. Még a legszorosabban vett földmívelés szempontjából sem lehet ezt a területet terméketlennek mondani: vizekben

Az „EGER“ tárcája.

A halál fényes napján.

Olyan félelmetes, hátborzongató a neve, a képe. Ha emlegetik, ha nézik: elsápad a pirospozsgás emberi arc. A halál! Igen, ez az a hatalmasság, amitől félünk, amitől remegünk, mert szeretjük a derűt, a fényt, a világosságot, a halál meg ép’ a sötétség, az elmúlás, a szomorúság, a keserűség megtestesítője. Ahová csak belép, ott a sötétség lesz az úr: elsötétül az emberek derűit tekintete, elsötétül a ruha, elsötétül minden, de minden — a sir mélységes fenekén.

Csak egyszer, csak egy nap szakit ezzel a hagyománnyal ez a nagy hatalom: Halottak estéjén, mikor millió élő veszi útját a temető felé. Mécsek, apró gyertyák gyuládnak ki a domború sírokon; fényárba öltözik a sötétség birodalma, a temető s pár órára fényes lesz , ennek a nagy birodalomnak ura: a halál. Igen fényárban úszik egy estére. S ez a fényár olyan sokat mondó. Bevilágít a halottak estéjének fénye mindenüvé: lelkek mélyére, élők szívébe, paloták rejtett szalonjaiba, viskók nyirkos homályába. És mindenütt olyan egyforma kép tárul elénk a nagy világoson:

a haláltól remegő halandó!

Félünk attól, amire születésünkkel szereztük meg a jogot: a haláltól. Remegünk attól, ami biztos és közös jövője mindnyájunknak: a haláltól, az elmúlástól.

Minden arcra kiül ez a félelem. A jó és rossz, az erényes és bűnös, az erkölcsös és erkölcstelen, a hivő és hitetlen ember egyaránt arra gondol az este, azt a kérdést intézi ekkor magához:

— Istenem, hát nékem is meg kell halni?

És a pirospozsgás arc ólomszürke színt ölt az elmúlás gondolatára. Megijed a halandó és ijedtében önkéntelenül is az Isten nevét rebegi. Az emberi természet gyönyörű bizonyságtétele ez amellett, hogy Isten tisztelete szívünkbe oltatott. Mert az a sok ember, ki egy emberélten át megtagadja, bántja Istenét, a halál gondolatára, a legnagyobb veszedelem

H

perceiben Hozzá menekül, érezve, hogy O, a Magasságbéli a földnek is legnagyobb Hatalmassága. i.

Memento móri! Ez az intelem hallik a temető ünnepén. S az elmélkedésre késztető hangulat annyira alkalma,s arra, .hogy emberek, nemzetek egyaránt magukba szálljanak, birál- gassák egymást.

■ J L _

És látjuk az öt világrész nemzeteit, ahogy egymásra törnek, testvér a testvért, gyermek a szüleit pusztítja. És a sok apró ember hatalmaskodásában minden szentet megtámad, káromolja Istenét, megtámadja hitét, vallását.

Ebben az őrült forgatagban milliók vesznek és újra milliók születnek. Az események egyre ismétlődnek, csak a szereplők mások. Akik szerepelnek, dölyfösek, hatalmaskodók. De csak addig, mig el nem jön az utolsó, a végzetes pillanat. Amikor előlép a csontember és másvilági hangján megszólal:

. — Memento móri! Jöjj velem!

— Istenem! Meg kell halni! ez a kétségbeesett sóhaj a felelet. A haldokló elfeledi dölyfös, földi létét, porbahullva alázkodik meg és a megtagadott Istenhez fohászkodik az utolsó órában. i • , :

Erre, erre a legkegyetlenebb percre gondoljatok necsak halottak estéjén, hanem mindig, az év minden napján!

Igaz, oly ige ez, ami szépen hangzik, de amit követni igen sokan gyöngék, mert oly szomorú egyre a halálra gondolni és oly jól eső élni a mának, a földi gyönyöröknek.

i Az emberek javarésze fél, húzódozik a komoly gondolatoktól. A bűnös ember pedig egyenesen irtózik hallani a vallásoktatást. Nem szeretjük hallani az önmérsékletet hirdető igé-