Eger - hetente kétszer, 1910

1910-10-01 / 27. szám

Előfizetési árak:

Egész évre- .. 10 korona. Fél évre .. „ 5 »

Negyed évre ~ 260 » Egyes szám ára 10 fillér.

EGER

Szerkesztőség: Lyceum, 26-ik szám, hová a lap szellemi részét illető közlemények ===== intézendők. —■—

...* =

K

iadóhivatal:

Lyceumi nyomda, hová az előfizetések és hirdetések küldendők.

HETENKINT SZERDÁN ÉS SZOMBATON MEGJELENŐ POLITIKAI ÉS TÁRSADALMI LAP.

1910. — 27. szám.

XXXIII. ÉVFOLYAM.

Szombat, október 1.

Romlásnak indult. . ..

Igazán kiváncsiak vagyunk: vájjon miféle ostorozó költeményt írna a puritán Berzsenyi Dániel, ha most forgatná a tollat. Hiszen a száz év előtti és a mostani magyar között óriási a különbség! Most indultunk csak romlásnak! Most, a XX. század elején, amikor egyik főpásztorunk szerint naponkint és nyíltan hirdeti a sajtó, hogy „. .. a hit csak koholmány, a jog erőszak, a lemondás ostobaság. .. és ... a hitetlenseg tudás, a csalás okosság, az erkölcstelen élet természetesség.“

Első pillanatra sötétnek látszik e kép s azt vélik, hogy túlzott vonásokkal rajzolt az élet figyelője. Ha azonban meggondoljuk, hogy a naponkint ismétlődő gonoszságok mind ezen az életbölcseleten épülnek: tisztában lehetünk avval, hogy a métely terjed, rombol, öl. . . testet és lelket egyaránt. És aki a közélet e dignozisán kicsiny- lően mosolyog, az vagy nem tudja, vagy nem akarja meglátni: mennyire züllött a mai nemzedék.

Az igazságszolgáltatás, működése közben, időről-időre bevilágít az élet borzalmas mélységeibe. Az emberek azonban nem rettennek meg e borzalmaktól, nem ijednek meg az erkölcsi eltévelyedés áldozatainak szörnyű helyzetétől, hanem könnyű lelkiismerettel rohannak lefelé a lejtőn: be a mocsárba, a mélységbe

Csak egy év alatt két olyan szörnyű bűntett került napvilágra, amelyet felsőbb iskolákat végzett fiatalemberek követtek el. Olyanok, akik otthon bizonyára becsületes, munkás életet, csöndes, tiszta családi boldogságot láttak kicsiny gyermekkoruktól; olyanok, akiket az iskola csak jóra, csak szépre, nemesre oktatott, még pedig a család őszinte támogatása mellett. És mégis szörnyű bűnre téved Liszkay is, Fekete is! Amit az iskola nagy fáradsággal megalapozott, azt lerontja, tönkre teszi a bűnös, a forrongó élet. Az élet, melynek bűneit, szépségeit (?), báját (?) olyan kitartva és jobb ügyhöz méltó buzgalommal magasztalja a modern irodalom, a művészet és a sajtó.

Íme, ilyen esetekre tekintenének résztvevő szemmel az újságok, amelyek a Fekete rablógyilkosságát is pénzforrásnak tekintik, szenzációnak dolgozzák föl épen úgy, mint most esztendeje a Liszkay-esetet. Ilyenkor beszélne, oktatna az irodalom és a „he- j tedik nagyhatalom“ ! Ilyenkor kellene

felhasználni az alkalmat arra, hogy a bűntudat szörnyű mardosását, a lélek kínját művészi tollal írják meg. A Dante Pokol-ja nem bűnre csábít, hanem elriaszt a bűntől. Ha fölhasználnák az ilyen (sajnos, oly gyakran jelentkező) szomorú alkalmakat; ha mindenkor rámutatnának arra, hogy mily szívesen térne vissza a bűnös a gonoszság útjáról: akkor bizonyára nagy szolgálatot tennének evvel azoknak, akik még csak most lépnek a bűn lejtőjére s akik még vissza tudnának térni az Istenhez.

Nem prédikálni akarunk. Csak arra kívánunk rámutatni, mily végtelen szomorú kép a középosztály romlása, erkölcsi pusztulása. Bomlófélben van ez az osztály is, amely pedig az államnak, a nemzetnek tulajdonképeni gerince. A műveletlenek bűnbeesését menti egy Kevecwé a ttiuauansag, ci’KoiCSi íiiöxOho- pességük gyönge volta. De mi menti a művelt embert?! Az éhezőt, a fázót menti a nyomorúság, mert a rablott falattal éhségét, testi fájdalmát csillapítja. De mi menti azt az embert, aki nem éhezett, nem fázott és relative nem nyomorgott? A lóverseny, a játék, a kávéház, a színház stb. — nem elsőrendű életszükségletek, amelyeknek kiAz „EGER“ tárcája.

Egy pöffeszkedőhöz.

Nem kértem én soha senkit: Szánakozzék rajtam!

Alamizsnát nem vettem el;

Nem vettem el, — adtam.

Igaz is, hogy nincsen szérűm,

S a szérűmön asztag,

S mégis „büszke koldus“ vagyok ?

Te meg „kevély gazdag.“

Szegénységem’ magam vettem.

Hát te gazdagságod? . . .

Megholt apád kérges kezét,

Jól teszed, ha áldod.

A pózoknak — lásd — előttem Foganatja nincsen,

Pöffeszkedve hogyha bár ülsz Egy Dárius-kiucsen.

Büszke vagyok! Urnák, pórnak A szemébe vágom:

— Hálára nem kötelezett Senki a világon. Deér Gyu|a

Reincarnatio.

Jeanette asszony végre ágybafeküdt és eloltotta a gyertyát. Ilyenkor a rendes tárcában el szokás aludni. Én azonban nem tehetek róla, ha őnagysága nem akart elaludni. Gondolkozott. Helyesebben szólva: nem gondolkozott, csak ábrándozott, könnyedén fűzte gondolatait tovább-tovább, nem használva a különben már régen szabadalmazott, úgynevezett „logikai kapcsot.“

Fiatal özvegy volt. Férje, aki a helybeli garnizonban mint huszárfőhadnagy szolgált, körülbelől féléve, hogy kivált a hadsereg kötelékéből . . . egy precíz nyaktörés következtében. valamelyik lóverseuytéren.

És itt Jeanettet illetően fontos mondanivalóm vau. Ha ugyanis egy szép asszony férjének kitörik a nyaka, ebből sok minden követ- kezhetik. Jeanettenál azonban még lelki tekintetben se következett semmi. Nem vágyakozott senki után. Lelkében inkább csak születendő vágyak voltak. Fiatal volt, szép volt, friss volt, hogyne lett volna hát a lelke alkalmas termőtalaja a jövő reményeinek? S ha nem lenne oly igen nehéz, hogy ne mondjam, lehetetlen, egy szép fiatal özvegy

lelkiállapotának leírása, — akkor bizonyára megkísérelném azt. így azonban meg kell elégednem a fenti paradoxon kijelentésével.

Hogy mit is csinált hát Jeanette ? No, persze végre elaludt. Sőt mi több, el kezdett álmodni. És ami még ennél is természetesebb, bolondságokat álmodott.

Visszaálmodta magát régi életébe. Ismét a délceg és szeszélyes főhadnagy karján rótta az utcát, járt mulatságba stb. ... és Jeanette végigálmodott egy nagy csomó ostobaságot. Persze ő okos álmodó volt. Az ostoba álmokon, mint fátylon keresztül, látta a való életet s mi mással indokolta férjének feltámadását, mint a reincarnatio elméletével. Reincar- nalódott ez a szerencsétlen, — gondolta magában.

Épen ezeket forgatja álmában, mikor az udvarról lódobogást hall. Erre már felébredt. Hm. Mi volt ez? Álom, — gondolta. De nem oda Buda! Határozottan hallja a ló rugdalód- zását és azt, hogy leszáll valaki. Még a sarkantyúpengést is hallotta. Nohát ez csakugyan itt van, — elmélkedik. Én ugyan szépen visz- szaincarnaltam. Mit csináljak most vele? El nem bújhatok, mert ahogy föltámadt, épúgy be is zörget, épúgy ki is nyittatja az ajtót.

Nagyon vegyes, álmos érzelmekkel húzott