Eger - hetilap, 1893

1893-02-14 / 7. szám

— a bizottság legutóbbi, f. febr. bú 9-én tartott ülésében határozottan kijelentette, hogy elnöki tisztelői lemond. S e lemondás

— ha csakugyan bekövetkezik — annál sajnosabb, mert ez a nagyfontosságu intézményt könnyen válságba sodorhatja.

— A polgári házasság ellen. Hevesmegyében Alaki ár és Nagy-Tál ya szomszéd községek katolikus választói mintegy negyedíelszáz aláírással ellátott levélben kérték fel a kápolnai kerület képviselőjét, Okolicsányi László drt, hogy foglaljon állásta polgári házasság behozatala ellen.

— Városi rendkívüli képviselőtestületi ülés tartatott folyó hó 11-én, melynek egyedüli tárgyát Eger város tisztviselőinek, segéd- és kezelő személyzete tagjainak, úgy azok özvegye és árváinak nyugijaztatására vonatkozó szabályrendelet előterjesztése képezte. Ugyanis a városi elöljáróság kérelme folytán a képviselőtestület már 1892-ik évi július hó 25-én tartott ülésében határozatilag kimondotta, hogy a városi tisztviselők nyugdíjazása iránt szabályrendeletileg kíván intézkedni, s e czélból egy küldöttséget bízott meg a szabályrendelet készítése és bemutatásával; ezen küldöttség munkálatát befejezte s az általa készített szabályrendeletet elfogadásra ajánlva előterjesztette. Mielőtt azonban a szabályrendelet tárgyalása megkezdetett volna, Nagy Bernát vár. képv. azon indítványt tette, hogy miután a városi tisztikar — a jegyzők kivételével, kik máskiilömben is nyugdij-ké- pesek, az ügyben személyileg érdekelve van, határozza el a képviselő testület, hogy a tisztviselők a tárgyaláson részt nem vehetnek, s ezen ülés folyamára a képviselő testület saját kebeléből válasszon elnököt a tanácskozás vezetésére. Ezen indítvány felett azonban, tekintettel arra, hogy az, minden törvényes alapot nélkülöz, sőt világosan törvényellenes helyzetet kíván teremteni, a közgyűlés egyhangúlag napirendre tért. Megkezdetett ezután a nyugdijszabály tárgyalása, mely behatóbb tanácskozás után névszerinti szavazás által nagy szótöbbséggel általánosságban és részleteiben elfogadtatott. A városi tisztikar a szavazásban nem vett részt.

— Tudósítás. Tisztelt Szerkesztő úr! Nem mondta ugyan sem Ciceró, sem Sokrates, vagy ha mondta is, én nem hallottam, sőt nem is olvastam, hogy: a jóból soha sem elég; mindazonáltal nyilván tapasztaljuk, hogy úgy van. A farsang minden hetében volt egy vagy két tánczmulatság, s mégis valának, illetőleg va- lánk, kik nem elégeltük meg a táncz élveit. Az elégületlenek vezé- vei: B. H. és P. S. kezükbe fogtak egy megvonalzott „árkus- papírt“ és gyüjtének nagy buzgalommal a zendülésre híveket. A lázadás ki is tört tűzzel és lobogó lelkesedéssel. Ezt hirdető a Koronán lengő ócska bár, de annál több dicső emlékkel körülövezett tricolor is. P. hó 8-án összegyűltek a zendülők mindnyájan, akiket valamely „balsors“ meg nem akadályozott a megjelenésben és — — fölharsant a Rákóczy, majd az újra ifjúvá lett agg „Ezt a kerek erdőt járom én“, keresztül futott az ifjúi hév ifjúi

szamóczaszemek, melyeket oly kecsesen fogyasztott, — csudálatos szamóczák, szilva-nagyságuak. A kastély üvegházábau termettek. Egy pajzán napsugár incselkedett arany-szőke fürteivel. Zöld ruhája volt fűzővel, mely még jobban kiemelte gyönyörű karcsú termetét; fejét szürke nemez-kalap födte fáczántollal díszítve, s a ruha alsó szegélye körül ott izgett-mozgott két parányi láb, alacsony sarkú fényes laktopánokba szorítva, mintha két pajkos ökörszem ficzánkolna a bársony-gyepszőnyeg hullámai között.

A szegény Prégilbert tekintete nem bírt szabadulni tőlök, s úgy tetszők neki — ó ti képzelgő szerelmesek! — mintha a piczi lábacskák is őt szemlélnék, s biztatólag suttognák hozzá: „Rajta! . . . bátorság! . . . tova innét! . Mi követni fogunk. . . bárhová . . . akár a világ végéig ... sőt valamivel közelebb is ... ha önnek úgy tetszik! . . .“

A fekete kávét aranyozott ezüst tálczán szolgálták fel. A társaság fölkelt; a fejek nyilván kevésbbé konszolidált állapotban voltak, mint a gyomrok. A déjeuner nagyon sokáig tartott; közel volt a délutáni két órához, s a rósz ut miatt még az alkonyat beállta előtt haza kellett térni. A közös találkozás a társas kocsinál négy órára tűzetett ki, s a társaság kisebb csoportokba bontakozva oszlott szét.

A bárót, daczára szembetűnőleg csekély lelkesültségének, — a gróf foglalta le, hogy egy közel fekvő erdőrészlet megbámu- lására vezesse; — mig a kis báróné, lovagjainak szakadatlan kíséretében, egyenest az erdő sűrűjébe tört. Daczára a tövisszúrásoknak, daczára, hogy fejecskéjében egy kevés pezsgő-mámort, szivecskéjében pedig nagyon is sok nyugtalanságot érzett, —

idegein a hölgyeknek és uraknak, — ringani kezdenek az átövezett karcsú derekak, pirosodni az arczok: s kezdetét vette az idei tánczmulatságok legfesztelenebbje. Hogy a legvigabb és igy legsikerültebb tánczmulatság volt, az nem csupán a magam véleménye, de mindazoké kik ott jelen voltak; akik pedig illetékesek ily összehasonlítást teuni és véleményt mondani, mert a férfiak mindegyike részese volt minden tánczmulat- ságunknak, s a legkitartóbb tánczosai valának azoknak. Hogy mi tette ilyenné e „zendülést“, azt nem nehéz kitalálni, mihelyest azt mondjuk, hogy a jelenlevőket a legszivélyesebb jó viszony fűzi össze a tánczterem falain kivűl is, s igy semmiféle feszesség, tartózkodás, merev udvariasságba való burkolódzás nem képezhetett akadályt a derült kedély nyilvánulásban. De én a magam részéről nem tagadom, hogy még ma is visszasovárgott exaltált jó kedvemnek előidézésében az elmondott körülményen s „ama bájos arcz“ elragadó mosolyán kívül bizony része volt „Eger lángborának“ is, amelynek sötét, tüzű, gránátszin habjai, a fillok- szera előtti korszak édes szülöttjei ős Egednek, s amelylyel B. H. a zendülők vezére élesztette a lázadás erejét. De ki is volt hát annak a bájos arcznak és elragadó mosolyuak a tulajdonosnője ? Nehéz lesz kitalálni, ha elmondom hogy kik voltak jelen! —- Ott volt az a csinos kis hölgyecske, aki akkor is komoly, mikor mosolyog, s aki a legbájosabban tud affektálni, ugyannyira, hogy engem is, ki rajongok a természetességért, elragadott vele. Jelen volt az a fejlődésében sokat ígérő kis bakfis, aki emennek kedves ellentéte: a legbájosabban természetes, s aki már csak akkor komoly, ha nem mosolyog. A harmadik jelenvolt, az a csinos hölgy, akinek arczböre oly finom“ gyöngéd és üde, mint amilyen lekötelező nyájassága. A negyedik a legkedvesebb fecsegő, akiket eddig kedvesen fecsegni hallottam. Az ötödik maga a megtestesült szelídség, jóság és szendeség; kell ennél szebb női tulajdonság?! A hatodik báljaink egyik legszebb termetének tulajdonosnője, kinek minden szava olyan édes, behízelgő, hogy lesi az emher beszédét, szavát mint a művész játékának hangjait. S a hetedik? Őt szándékosan hagytam „hetediknek“ mert előre megmondtam neki, hogy ő a „hetedik“, mivel leghamisabb a szeme. S valóban izzótüzű, éjfekete szeme, rózsapiros arcza tele van pajzánsággal. — A nyolczadik, kileuczedik- és tizediket „nincs jogom“ karakteri- zálni, bár örömmel tenném és igen könnyű volna előnyös tulajdonaik közül egyet fölemlítenem. De lássuk a névsort: Eliássy

Ida és Anna, Ficzere Irma és Sárika, Gebhardt Pannika és Lala, Hutter Ilonka, Akantisz Jusztinná, Eliássy Perenczné, Ficzere Sándorné, Gesztes Lajosné, Gebhardt Sándorné és Hutter Károlyné. —mm.

— A város kezelése alatt levő Lonczellotti alapból segélyben részesittettek: özv. Fodor Jánosné, özv. Bottlik Jánosné, özv. Nagy Jánosné, özv. Bukuli Jánosné, özv. Purszky Józsefné, özv.

egészen kiválólag mulatott. Egyszerre egy különös eszme villant meg fejecskéjében:

— Rallye-paper! — kiáltá hirtelen, — Rallye-paper! . . . Én leszek az üldözött vad. . . Engedjenek önök egy kis egér- utat, . . Aki megtalál, azé legyen ez! . . .

E szavak közt, pajkos mozdulattal egy rózsát tépett le kebléről, s azt magasan megcsóválta feje fölött.

Ez a tervezett hajtő-vadászat, az áttörhetetlen őserdőben egy kissé túlságosan oktalannak tűnt fel ugyan, de a fiatalság által annál nagyobb lelkesedéssel fogadtatott. Gyorsan elkészítették a papirfoszlányokat, melyekkel a báróné telerakta a zsebeit, azután neki rohant a vadonnak, hogy szerepét, mint „üldözött vad“ megkezdje.

Egy negyedórái egér-utat adtak neki. Ennek elmúltával a fiatalság fölkerekedett, s nyomozására indult a sűrűségben, miközben az ebek csaholását megható természetességgel utánozták.

Prégilbert, valamivel fürgébb, mint a többiek, az üldözők élén valamennyit megelőzte. Egy ideig követte az elhullatott papirfoszlányok nyomait. . . Egyszerre egy tisztás közelében nyomor, veszt . . . Vizsga-szemekkel kutatja a környező csalitokat... Egyszerre egy árok szélén, kuszáit ágbogas, sűrű bokor tövében megpillantja a hegyét ... a legeslegparányibb csúcsát egy czi- pőnek, melyet már ismert, s melyet újból fölismert ... A vad meg volt találva.

Odarohant a bokorhoz. E pillanatban nyomába értek a tisztásra a többi üldözők is. . .

— A láb! . . Huzza vissza a lábát! — suttogta Prégilbert a bokorban rejtőző bárónénak.