Eger - hetilap, 1892
1892-10-25 / 43. szám
341 Hogy továbbá a betegek ápolása lehetőleg összpontosittas- sék, a kir. ügyészség fogházaiban netalán előfordulható kolerabetegek hasonlólag a kolera-kórházban lesznek szintén megfelelő ápolási díjért elhelyezendők. V. jegyzőkönyv okt. 21-ről. 1. Városi főorvos a kolera-kórház berendezéséről Írásbeli jelentést tesz. 2. Az egészségügyi ellenőrző bizottságok minden negyedben megalakittatnak. 3. A Vadászútcza és Kórházútcza rendezése képviselőtestületi gyűlés elé viendő. Az Oberkneztevits-ház kitisztittatott. 4. Az alapítványi női kórház ürszékei és csatornázása tárgyában egy bizottság kiküldetik. 5. Az özv. Saád Jakabné egészségellenes árnyékszéke tárgyában — miután már abban előbbi végzés is hozatott, a városi tanács fog intézkedni. 6. Dr. Glósz Kálmán „Utasítás“ a magánházak tisztasága tárgyában“ — a tanács által kellő számú példányban kinyoma- tik és a lakosság közt kiosztatik. 1. Belügyminister 78738. sz. körrendeletével az utasoknak megérkezési helyükön való fertőtelenitését mellőzhetőnek mondja. A bizottság azonban, miután városunk jól felfogott érdekében megkívánja, az utasok desinficiálását az állomáson ezután is kivétel nélkül gyakorolni fogja. 8. A kis melegvizi mosoda, mely tudvalevőleg bezáratott, üjból tüzetes vizsgálat tárgya lesz, mire egy szükebb bizottság küldetett ki. Dr. Glósz Kálmán. Különfélék. — Mozart requieme. Mozart nagyhírű gyászmiséjére, melyet számosabb műkedvelők s katonai zenekari tagok által kiegészített székesfőegyházi ének- és zenekarunk f. é. nov. hó 2-án, Halottak ünnepén szándékozik, páratlan buzgalmú karnagya, Lányi Ernő dirigálása mellett, előadni, serényen folynak a próbák, melyek az előadásnak már is teljes sükert biztosítanak. Mozárt nagyszabású Requieme, mint már említők, egyike a klasszikus egyházi zeneirodalom legremekebb mestermüveinek, s megbocsáthatatlan mulasztást követne el minden művelt, s a magasabb zene iránt érdeklődő ember, ha e ritka magasztos élvet Ígérő alkalmat annak meghallására elmulasztaná. Mozart Requie- mét, tudtunkkal, az egri székesföegyház kórusán, mindössze csak kétszer adták még elő. Egyszer 1847-ben, a b. e. Pyrker J. legyen a föld meleg takarója. Természetes tehát, hogy az ég nem szolgált lámpással a hazafelé ballagó ezredesnek. Szűk, elhagyatott utcza vezetett lakásához. Alig volt már néhány lépésre házától. Emberi hortyogást hallott. „Na, ennek kitűnő lélegző szerszáma lehet — gondolta a köpenyegébe burkolózó ezredes — ha zárt ablakokon keresztül is igy kihallat- szik az az utczára.“ Alig hogy ezt gondolta, olyat botlott, hogy majdnem bukfenczet vetett a hóban. Nagyot mordult erre az öreg ezredes és kihúzva fejét a köpenyegből, lehajtá azt a kövezetre, hogy megvizsgálhassa botlásának okát, — s kit lát ott, mint egy k. u. k. infanterist bakát. No, erre már a szemüvegét is az orrára húzta, mert már ahhoz nem közönséges vakmerőség kell, hogy az ezred egyik nullája éppen az ő háza közelében merjen nieder-be húzódni minden kommandó nélkül. Végigtapogatta elébb, aztán rázogatni kezdte. Hosszas rán- czigálás, után végre sikerült neki a baka szeméről elterelni az álmot. Ámde a vitéz csak nagy nehezen tudta felczibálni zavaros lelkének tükréről azt a ragadós fátyolt s még akkor is oly különösen pislogott az ezredesre, mint a miskolczi kocsonya. — Hé, kelje fel innen, menjél házá, hálod! — szólt nyájasan hozzá az ezredes. — Mi ? hm ? — mormogta fogai között az elázott baka, mig szájából úgy ömlött a borgőz, mint egy gyári kürtből a füst. Aztán oldalra fordult s folytatni akarta hortyogását. Az ezredes méregbe jött, galléron ragadta s talpra állította, de fognia kellett, hogy vissza ne dűljön a hóra. — A vitéz urat egy kissé magához téritette ez a marczona szorítás. A mint észrevette, hogy tiszt áll előtte, öszszerázkódott és szalutálni akart, de nem birta fejéhez kapni félig megdermedt kezét. László egri érsek elhunyta alkalmából a székes főegyházban tartott ünnepi gyászistentiszteleten; másodszor pedig egy alkalommal mintegy 25 év előtt. Tehát a mai nemzedék közöl már nem sokan lehetnek, akik hallották. — Az egri dalkör estélye. Az egri koszorús dalkör a múlt szombaton, f. okt. hó 22-én tartotta, a törzs-kaszinó nagy-termében, pártoló tagjai számára, tánczvigalommal egybekötött szokásos dalestélyét. Dalkörünk ez alkalommal mutatta be a közönségnek azt a két versenydarabot, melyekkel a budapesti országos dalversenyen, közelismerés szerint, minden kétséget kizárólag a legnagyobb diadalt aratta, s hazánkban ez idő szerint a legelső dalegyesületté emelkedett. Mindakét versenydarabot (Pol- dini: „Ébresztő“, Lányi: „Honfidal“) ezúttal is ugyanazzal a mesteri előadással interpretálta dalkörünk, melylyel nemcsak a budapesti műértő nagy közönség, de a jury osztatlan elismerését, magasztalását, s kitüntetését is kiérdemelte. Sőt, mondhatnók, hogy derék karnagya, Lányi Ernő remek szerzeményét, a „Honfidalt“, ezúttal a budapesti productiónál is több hévvel s lelkesedéssel adta elő. Dalkörünk e két versenydarabon kívül még két magyar dalt adott elő, ugyancsak Lányi Ernő karnagy két igen sükerűlt, fülbemászó szerzeményét, a már ismert, s több Ízben köztetszést aratott „Muzsikálnak“ czimüt, mely összes hazai dalegyesületeinknek egyik legkiválóbb repertoirdarabja; a másik: „Reszket a bokor“ czimű, újabb kompozicziója a rendkívül termékeny szerzőnek, melylyel, — különösen annak sajátszerű zenei szépségeivel, — ezúttal lepte meg kedvelt karmesterünk a müveit közönséget. Ha e két dal eléadásáról akarnánk szólni, csak ismételnünk kellene a nagyon megérdemelt dicséret szavait, melyekkel koszorús dalkörünk iránt méltó elismerésünknek már annyiszor kifejezést adtunk. Egy körülményt azonban lehetetlen ezúttal ki nem emelnünk, s ez: a fegyelmezettség, az egyes szólamok tudatos alárendeltségének, s az ebből folyó harmonikus egyöntetűségnek ama kiválón magas foka, mely különösen a „Reszket a bokor“ magyar mű-dal interpretácziójában érvényesült legkiválóbban, s mely még a hozzáértő, szigorúbb, követelőbb kritikát is méltán s kellemesen lepte meg. E dal előadása nemcsak a mesteri vezetésről, de egyszersmind arról is meggyőzött bennünket, hogy dalkörünkben ma már nem egy nyers, hatalmas hangerővel, de oly, magasabb fokú képzettségre emelkedett dal- egyesülettel állunk szemben, melynek minden egyes tagjában magasabb mértékben ki van már fejlődve feladatának öntudatossága. Az igy is igen érdekes műsorba még két közbeszőtt szám hozott kellemes változatosságot. Az egyik Jókai „Holt költő szerelme“ czimű hatásos költeménye, melyhez Liszt Fe- rencz, nagy zeneköltő hazánkfia irt gyönyörű zenekiséretet. E — Ki mágá, hogy hívnák mágának ? — kérdezte az ezredes. — Ein . . . jährig freiwilli . . . ger G. E. — hebegte az önkéntes baka. Az ezredes összecsapta kezét. Az illető a városnak egy igen tekintélyes családjához tartozott, a melyet az ezredes nagyon jól ismert. Ott lakott ez a család az ő szomszédságában. — Hát házá tud menni ? — kérdezte az ezredes. Az önkéntes lassankint eszmélni kezdett, fölismerte az ezredest s kaptákba akarta magát vágni, de majd hogy hanyatt nem vágódott. — Igen ... is, eze . . . red . . . es ur — dadogta dü- löngőzve. — Also, einz, zwei, marrsch! A kommandót megértette az önkéntes ur s neki vágott a hónak, olyanokat bugdácsolva benne, mint egy fürdőző kácsa a tó vizében. Az ezredes lassan követte, s mikor látta, hogy végre sikerült haza bandukolnia, megkönnyebbülve fordult be ő is lakására... Másnap homályosan mindenre visszaemlékezett az önkéntes ur, de bízott jó szerencséjében s az ezredes ur jóságában, s nem nagyon csipegette ki lelkét a bűnös tudat hollóserege. Nevetve beszélte el az esetet bajtársainak, és azoknak olyan jó mulatságot szerzett vele, hogy egy színházi bohózat se vehette volna úgy igénybe nevető izmaikat. Az ezredes urban nem is csalódott, de úgy kerülte ezentúl annak tekintetét, mint az ördög a tömjén-füstöt. Nemsokára rá Übungs-Marschra készen, teljes felszerelésben, állott az ezred a kaszárnya udvarán. Az egyik században egyszerre csak nagy mozgolódás támadt. Az előbb említett önkéntes hirtelen rosszul lett és összeesett. Szeme be volt hunyva, lihegett és sápadt volt, mint egy sírból kikelt halott.
