Eger - hetilap, 1892

1892-10-11 / 41. szám

323

melyuek kell a haszoD, jólét, — kell az elösmerés, emelkedés, hisz emberek vagyunk lélekből és testből, de csak tisztességes munka, csak valódi érdem után, — szereti a tiszta igaz fényt is, ha magából sugárzik ki, a másokénak is örül, nem irigyli, meg se lopja, sőt növeli;

de hiúság, önzés, — hit, erkölcsi alap, Ízlés nélkül, — mint muslicza özönölve körül, ha valahol egy láng kigyul, — mint aranyka, mint borostyán kúszva, ölelve, hogy ragyogjon, igya a fényt, hogy életerőt emészszen, hogy emelkedhessék, — ez átka, veszélye társadalmunknak.

A te életed önzetlenség, önfeláldozás; a kereszténység első századaiból, hazánk ébredő ideális korszakából való. Látva magunk között igénytelenül, szerényen, lelkedben nyugalommal, erős hittel, bizalommal, — ki mert szerény, testileg gyönge és szeretettel teljes volt, ha elindult, hogy ne legyen egyedül, egy kis gyermek kezét is jól esett megfognia, de győzhetlen az igazság szolgálatában, az eszmék harczában: — Kölcsey ideális alakja tűnik föl előttünk, kinek adhatott az Ur kegyelme több talentumot, — hivebben nem számolhatott be, mint te eddig a magadéiról, kinek tisztán száll fohásza föl a mindenek Urához; tudomány- szomja, szeretete, munkás kegyelete régi sírok kincseit bányász- sza, az emberi ész, nemes Ízlés megdicsőitésére napjaink fejlett iparának mintájául emelvén ki azok edényeit, városunknak múzeumot alapítva, s egyéb kincseivel abba elhelyezve; — hunok, magyarok útja, minden nyoma, táborhelye kijelölésével megszenteled vidékünknek minden rögét; — megjelenvén fölkent tudósok közt előadásoddal elösmerésük szerzed meg; — híveid, gyermekeid szivét, lelkét táplálod, vigasztalod a tudomány, a hit igéivel, — mindnyájunkét saját életeddel, azon szeretettel, mely lelkedben a haragot megenyhiti, gyűlöletté soha, — bocsánattá változtatja, — fölolvasztja az ellentéteket, teremt barátságot, alapit, fentart, boldogít családot, mely a nőt földicsőiti, festő ecsetét, szobrász vésőjét vezeti, megzendül a költő lantján, hat zenében, szónoklatban, összetart nemzetet, mint elemi erő, Isten lehelete egygyé, nagygyá, ellenállhatlanná téve, ha nagy idők jönnek, — teremt valódi tudóst, államférfit, teremt valódi papot, kezében a béke olajágával, szivében türelemmel, szeretettel, nem feledve a pusztában lakó patriarhát, ki midőn zivatar idején az agg zarándokot szívesen fogadta, majd megtudván, hogy idegen vallásu, ostorával üldözte, — megszólalt az Ur az égből: A kinek én hetven esztendeig gondját viseltem, hogy nem adsz te annak szállást csak egy éjszakára.

Te beléd is beléd lehelt a türelem, szeretet örök forrása, Istene, felösmerjük, ihlettel érezzük, ez gyűjtött körödbe, itt vagyunk mindnyájan jóságodért, eredménydus, önzetlen munkálkodásodért szeretettel, elösmeréssel, hálával, — kérve a mindenek Urát, tartsa meg áldásos életed, munkakedved, egészséged, — senki sem hiányzik, — egyetértéssel mindnyájan rendeztük ez ünnepélyt neked áldozárságod 50-ik évfordulóján, — nem rangodért, gazdagságodért, hatalmadért, melyek napjainkban oly varázs- erejüek, ezekkel nem bírsz; — magunknak rendeztük örömünkben, hogy mindnyájan megértettünk, hogy belélekzeljük idealis- musod tiszta levegőjét, hogy belélekzeljék gyermekeink, lássák homálytalan életed s tanulják meg, ne felejtsék, mi a valódi érdem, szorgalom, hűség, szeretet, önfeláldozás, és hogy kell azt viszonozni, meghálálni — megörökíteni. Lefestettük arczképedet, múzeumodba függesztjük, melyet nekünk adtál, hulljon le róla a lepel, óvja ez is lelkűnkben erényeidet, szivünkben a hálát, kegyeletet.

*

Az ünnepelt jubiláris egyházi férfiú, mély meghatottsággal, következőleg válaszolt:

Meghatottan állok ez ünnepélyes gyülekezet előtt. A tisztelet, melyben most itt ily rendkívüli ünnepség nyilvánítása mellett részesülök, a megtiszteltetésnek netovábbja. A megdicsőitésnek egy élő ember iránt oly mérvű nyilatkozata, melynél nagyobb már alig lehet, melyre én nem is számítottam soha.

Alig van szóm, alig jő ajkaimra az ige, mit mondanom kellene, e nagyszerűen ünneplő viselkedésre.

Tudom, hogy aranymisém alkalmából e megtiszteltetés régészeti törekvéseim méltatására is czéloz. Pedig az érdem, mit ek- képen meg akarnak jutalmazni, nemcsak az enyém, de az önöké is, e fényes gyülekezet női tagjainak is az érdeme, kiknek felkarolása nélkül sem egyletet, sem múzeumot nem lettem volna képes alkotni; nem lettem volna képes múzeumi gyűjteményünkben a hazai tudományok gyarapodására egy oltárt emelni, mely egyszersmind a hazáé.

Amennyiben tehát ez oltár emelését ily szép ünnepséggel méltóztatnak reám vonatkozólag is megtisztelni, vegyék érette köszönetemet a haza nevében, azon óhajtással: hogy éljen a haza!

A Lujza-egyesület.

(A n8k helyzetének kérdéséhez.)

Az „Eger“ egyik utóbbi száma „A nőnevelés és a leány- gymnásium“ czim alatt közlött czikkében a nők társadalmi helyzetének kérdésével is behatóbban foglalkozott.

Minden komoly gondolkozású ember belátja e kérdés helyes megoldásának rendkívüli fontosságát főleg napjainkban, midőn erkölcsileg is ijesztő mérvben korrupt társadalmi viszonyaink közt

Mily szembeszökő itt az ellentét a Woerishofenből és Woe- rishofenbe utazók között! Az elsők mosolylyal ajkaikon, ragyogó arczczal; az utóbbiak ideges, epés, savanyú képpel — de mind a ketten egyformán — türelmetlenkednek. Az elsők Woerishofenben hagyva mankóikat s a beteg ember közönyét, csak a szülőföld levegője és az anyák csókjai után sóvárognak; az utóbbiak szomorúan, remény és kétség között révedezve epednek a csodás erejű hidegvíz és fenyves-levegő után s legyünk meggyőződve, hogy bármilyen legyen testük tartása, lelke mindeniknek a türelmetlenségtől toporzékol.

Már Münchenben feltűnt, hogy a vonat-induláskor alig tudtam találni II. osztályú kocsit; I. osztályú mindössze egy volt, s amint megfigyeltem, ez is üresen indult el; a többi kocsiját a vonatnak csaknem mind a nálunk annyira kicsinyeit III. osztály képezte! És mily előkelő, választékos publikummal teltek meg e

III. osztályú kocsik, mig én negyed magammal ültem egy tágas II. osztályú kupéban! Boldog bajorok! A ti hegyeitek üde vize és levegője kell, hogy valóban bűverővel bírjon, hogy véretek keringése más legyen, mint a miénk, hogy ne legyetek hiúk, nagyzók, és kicsinyesek, irtózok a lényegtől és hajhászók a részleteket!

Tehát negyed magammal indúltam el Münchenből. Utitár- saim egyike „Sándor bácsi“ volt, igy igen kedves, derűit kedélyű Pécsegyházmegyei plébános, kivel még Salzburg előtt ismerkedtünk össze a vasúton, s ki sárga-szinű, májbajra valló arczczal, de rózsaszínű humorral igyekezett Woerishofen felé. Nagyon természetesen csatlakoztunk egymáshoz életre-halálra.

Sándor bácsinak igen sok derűit perczet köszönhettem Woerishofenben, hol egymás szomszédságában vettünk lakást.

Kupénk egyik sarkában egy bizalmas tekintetű kövér bajor ült, ölében egy aránylag még kövérebb kis, lapos orrú mopszlival. Valószínűleg egyike volt Bavaria azon typikus fiainak, kikről a közmondás azt tartja, hogy reggel még sörös hordók, estére azonban egy-egy hordó sörré alakúinak át. Nem lehet híven ecsetelni azt a nyugodt önelégültséget, melylyel ez az ember szivarját szívta, közben-közben ölében szendergő kutyájára vetvén egy-egy szeretettől sugárzó tekintetet.

Sándor bácsi a „Münchener Neueste Nachrichtent,“ forgatta, melyben épen az akkor tájban történt Bismarck-ünnepségek voltak leírva; én pedig el-elgondolkodva nézegettem szitáló esőn keresztül a vidék gyönyörű panorámáját.

Valamelyik Münchenhez közel eső állomáson, talán Greifen- bergben, a pályaudvaron két nő sétált esernyő alatt, szandállal lábaikon. Mi természetesebb, mint, hogy ezek Sándor bácsi figyelmét magokra vonták, s Münchenből jövet ezek lévén az első kneippolók, akiket láttunk, Sándor bácsi hozzá fordúlt a bajorhoz s a szandálokra mutatva, nyájas bizalommal kérdezé:

— Nemde ezek a Kneipp-féle szandálok?

— Igen, a Kneipp-féle skandálok, —felelt mordúl a bajor s elfordítva az ablaktól fejét, kutyájának nedves orrára hatalmas csókot czuppantott.

Minket egyöntetűleg bosszantott, hogy ideálunkról, törekvéseink voltaképeni czéljáról itt, sikereinek közvetlen színhelyén ily kíméletlen megvetéssel szól egyik honfi társa. De gondoltam magamban, igaz tehát itt is, hogy „senki sem próféta a saját hazájában!“ — részemről napirendre voltam hajlandó térni emberünk kétségtelenül régi és elkoptatott szójátéka felett. De nem igy Sándor bácsi.

Alig indúlt meg vonatunk, miközben a bajor még egyszer megcsókolta kutyáját, valószínűleg igy akarván magát kárpótolni a Kneipp név által előidézett mélységes bosszúságért, — Sándor bácsi hasonlithatatlanúl ártatlan arczczal hozzám fordúlt s utalva

*