Eger - hetilap, 1891
1891-12-29 / 52. szám
420 Jobb is elvonúlni az emberektől, mint nekik játékszerükké aljasodni. Mert mint a gyermek eldobja játékait, ha megunta, úgy azok is felbontják a viszonyt, mihelyt mások érzelmei felett kitombolták magukat. Sokszor azt tapasztaljuk, hogy egyforma emberek közt klikkek támadnak. És a klikk nem válogatja meg eszközeit. Kinéz köréből egyet s ennek menthetetlenül veszni kell. A hadjárat megkezdődik. Fegyvere a rágalom mérgezett nyila. Ezzel lödözik azután mindaddig a kiszemelt áldozatot, mig az egyenlőtlen har- ezot megűnva, félre nem vonul. S leginkább azok veszik czélba szivedet, kiket magadhoz emeltél, barátságodra méltattál, megosztottad velők örömeidet, akiknek szivébe átöntötted gyanútlanúl lelkedet. És a keserű tapasztalás sok embernek hajtott már szemeibe könyeket. Az edzettebb és erősebb lelkek nem sírnak fel ugyan e visszásságok láttára, de azért mélyen elszomorodnak ők is, mert látják, hogy az őszinteségnek, barátságnak és szeretetnek virágait elhervasztja a bizalmatlanságnak, szeretethiánynak pusztító hideg szele. Még vau egy keserű köny, melyet bár ne látnánk sohasem. Értem azon könyet, mely a szülők szemében jelenik meg akkor, ha gyermekeik sértik meg. „E a legmélyebb sérelem, a legégetőbb köny, amit az ember érezhet“ mondja Jean Paul. Ez képes megölni azt a szivet, melyen első álmainkat alndtuk. A gyermek kisebb hibái is fájnak a szülőknek, hát még azok, melyek a gyermeki szeretet és hála kialvásából származnak. Az ezek által ütött sebekre nincs orvosság, mert azt mondja Byron: „Ha szenvedett a fának ága, Még gonddal fel lehet üditni azt; Erőben érhet több tavaszt, S dúsan kihajt lombja, virága. De ha a villám vad haraggal A törzsek szivén végig nyargal: Enyészet leng a fa felett, Sohasem hajt több levelet.“ („Parizind“-ból.) Végül találkozunk az életben az irigység, hiúság, nemtelen és ki nem elégített boszú könyeivel is. Balzac azt mondja, hogy „bajos hozzászokni azon fájdalmakhoz, melyeket nekünk megsértett hiúságunk okoz.“ Midőn ezt elismerjük, ne feledjük soha, hogy magunk vagyunk a hibásak. A hiba nyomában ott van a büntetés, s ha elég gyöngék voltunk hiúk lenni, legyünk erősek az e hibánkból származott fájdalmakat is elviselni. Ézen könyek- kel visszanyerjük benső értékünket, mely a hiúság által elveszett. A sárga irigység, nemtelen és ki nem elégíthető boszú könyei égetik a lelket és megvetést érdemelnek. De ne bántsuk a szerenAz „EGER“ tárczája. Szilveszter estéjén. Múlik ez év! Az idő gyors szárnyán Repül tovább vig szökéssel szállván. Ily múlandó az emberi élet, Elenyészik, mikor alig éledt, S vágyainknak szárnyát szegi, — vagy ha Ezt nem teszi, — hát csak űzi, hajtja ........... 0 de igaz! hogy az a mi átkunk: Nem érjük el ami után vágyunk! S_ mint gyermeket a szivárvány vége Úgy csalogat reménységünk képe; Ő előttünk, mi utána futunk, Mig kétfelé nem válik az utunk............ Ez évben is mily epedve vágytam, Hogy reményem teljesülve lássam! ..... S tört-reményem most roncs-halmazt képez! — Ó! ha látnák mily szomorú kép ez; — Még szerencse, hogy a múltnak fátyla Eltakarja és senki sem látja — — — Múlik ez év, fájdalmaim éve, Melyben szivem annyi sok bú érte! S itt a másik! — — — De ki tudja ám azt, Keblemben ez hány csalódást támaszt? csétleneket. Elég büntetés az reájuk nézve, hogy tehetetlenül vergődnek s kezeik meg vannak bénítva ............ E zeket akartam a könyről elmondani, azon kényről, mely- lyel lépten nyomon találkozunk az életben. Valóban jól mondja Tompa, hogy „Hull a köny a bölcsőre, a mennyasszony hó fátyolára, a koporsóra. Hull ágyunk párnájára éjjel, titokban; hull nyilvánosan az oltárnak zsámolyára. El nem veheti tőlünk senki, mint a gondolatot. V.-lünk virraszt, velünk bújdosik.“ A könyekben sok vigasztalás van. Ne sajnáljuk tehát azokat hullatni. Tegyük könyeink közt azt, mit Herder ajánl: „Búdban ne kérkedj’, hogy megéred a Najjot, mely azt deriire váltja töl, Gyakran fuvalt a vész s utána mindjárt Lágy illatok tölték a levegőt. Gyakran setét felhő boronga, és Elszállt előbb, mint felszakadhatott Vesz-terhü öble. Sok füstből soha Nem gyúla láng. Légy hát nyugodt a baj közt. Mert az idő csodát tesz s végtelen A jó, mit Istentől várhat szived. “ Egy eltűnő évnek határánál állunk nemsokára. E határnál álljunk meg egy pillanatra s kérjük az ég Urát, hogy az új évben sűrűbben hulljanak örömkönyeink és kevesebbek legyenek bajaink, fájdalmaink, szenvedéseink........................ Bajaink közepette. (Xy.) Mindenünnen azon panasz hangzik füleinkbe, hogy Eger város a phylloxera pusztításai folytán a tönk szélére jutott annyira, miként csak hanyatlás lehet további osztályrésze. — Bár el kell ismernünk, hogy a baj a legkomolyabb dimenziókat öltötte, de az is igaz, hogy: „Segíts magadon és az Isten is megsegít!“ Valóban megfoghatlanúl szomorú dolog az, hogy a desperát hangulat átalánossá válván, úgyszólván mindenkit lenyügzött, mindenki fél retteg a jövőtől, és azt a legmegbocsáthatlanabb fatalizmussal — összetett kezekkel — teszi. Még legtevékenyebb férfiaink is a teljes lemondásnak látszanak átengedni magukat, — ellenszerről, mint a közvélemény szerint hiábavaló kísérletről, alig godoskodik valaki. Pedig e lelkünket úgy szólván átható és cselekvésünk terv- szerűtlenségét előidéző, Pessimismus nem fog minket a rettegett katastrophától megmenteni, — itt tenni, sokat tenni kell! De hogyan? fogják sokan kérdeni! ............Hinni kezdem, mi előttem rémlett, H ogy folytonos — csalódás ez élet! Koncz Pál. Szilveszter estéjén. Kong tompa zúgással a méla harang, Hangját viszi szárnyin az esteli szél. . . . S távolba’, közeibe’ hogy elhat a hang, Mindütt keseregve, busongva beszél: Szilveszter — az ősz — ajakán sir az ének, Most végezi bús temetésit az évnek. . . . Szent hajioka a magas Égb dinek Megtöltve az emberek ezreivel. Szivük komoly áhitat ihleti meg S a szeut ige hangjaival telik el: Szilveszter — az ősz — ajakán sir az ének, Most végezi bús temetésit az évnek. . . . Isten laka ünnepi,' szent közepén Ott képzelem a szomorú ravatalt S rajt’ látom az év tetemét tetején, Mely év rövid élte örökre kihalt. S Szilveszter — az ősz — ajakán sir az ének, Hogy végezi bús temetésit az évnek. . . . Majd hangzik az isteni szolga szaván És száll a magasba a hálafohász; Megszólal a szív a hívők ajakán S lélekbe hatón zug a gyászdalolás:
