Eger - hetilap, 1891
1891-09-15 / 37. szám
301 Nem tagadom, fájdalmas gondok, komoly aggodalmak borulnak lelkemve mindig, midőn ezen egyetértést , melyet nálunk annyi század szilárdított meg, mely annyi vihart állott ki győzelmesen, mely a józan polgári haladásnak és a polgárok jólétének természeténél fogva leghatalmasabb eszköze, veszélyeztetve látom akár azok részéről, kik az egyház és állam közti teljes szakításra törnek, akár pedig azok részéről, kiket az egyház érdekeinek, védelmében bár, túlfeszített hevük a szükséges előrelátás, kellő okosság, sőt nem ritkán az igazság határain is tulragad, s kik jogosulatlan vezérkedési buzgalommal mindent megoldani akarván, a legfontosabb egyházi érdekeket érintő tárgyak fölött idő előtt s kellő készültség nélkül vitákat támasztanak; nem ritkán a legkétesb véleményeket kétségtelen igazságok gyanánt hirdetvén, s maguk modora szerint összezavarván a lényegest a mellékessel, saját nézetök iránt elfogultan, nem mert helyes, de mert az övék: nemcsak helytelenítik az ellenkező nézetet, de türelmetlen szükkeblűséggel még a szaka- dárság és eretnekség vádjával is megbélyegzik, meghur- czolják, többet ártva a szeretetnek, mint használva az igazságnak. Mert mire való a gyűlölet, szenvedély, harag és a rossz minden fegyverével védeni az igazságot? Mire való még inkább felingerelni az úgyis ingerlékeny elméket? Pedig a kath. egyház, melynek ereje az alázatosság és szeretet szellemében áll, minden időben a tekintély, a kímélet s tiszteletnek iskolája volt, példájával tanítván, miként kell az igazság megrövidítése, sőt legkisebb elho- mályositása nélkül is, kímélni nemcsak mások meggyőződését, még a lelkiismeret kételyeit is. Mivel tehát megdönthetien meggyőződésem, hogy a két hatalomnak egyetértő működése különösen most a társadalmi viszonyok megújítására, a súrlódások szelidi- tésére, gyengítésére, a jogoknak a kötelességekkel szemben való biztosítására szükséges : valahányszor kellő belátás, vagy szilárdság hiánya miatt annak megzavarásától joggal tartani lehetett, vagy az tényleg meg is zavartatott, nem kiméivé sem időt, sem fáradságot, oda törekedtem, hogy a dissonantia, controversia kérdését a maga valóságos alapjára állítsam és eloszlassam a homályt és Oh! itt a halál csak megdicsőülés. Ez ai; első folyosó már maga teljes képet ad szabadságharczunk tényezőiről, a honvédseregről, ellenségeinkről s ellenálhatat- lanul ragad a dicső esztendők hangulatára. A rendezés ügyessége még inkább kitűnik, midőn innen a jobboldali folyosóra lépünk. Itt már nemcsak a harczi jelenetek tárulnak elénk, hanem maga a kor, a társadalom, mely annak a hősiségnek szülője volt. Itt látjuk az akkori Budát, Pestet, Komáromot s a torzképek, a számos arczkép, tábori jelenet kifejezi a világ velünk rokonszenvező, lelkes hangulatát. A baloldali teremben fejeződik be ez a képes történelem egészen odáig, hol meghajlik a zászló s a hősöket gyermekké töri a fájdalom: Világosnál, Világosnál huszárok könnyeznek. Ez a három terem szabadságharczunk ecsettel, irónnal irt történelme, hieroglyphikus könyv, mely apróra, feledhetetlenül vési emlékezetünkbe ennek a tüneményes kornak nagy jeleneteit. Midőn igy megismertük a szabadságharczot a katastrófáig, a nagy terembe fordulunk, hol a szekrényekben az ereklyék vannak elhelyezve. Zászlódarabok, kardbojtok, övék, rangjelzők, egyenruhák, fegyverek. Itt van Kossuth Lajos papirvágó kése, ez a néma tanúja a kormányzó hazaszeretetének és lángoló eszméinek. Az oláhok által meggyilkolt Vasváry Pál. pipája, érmek, érdemrendek és pénzek s egy világosi emlék 1849. aug. 13-ról. Hogy el ne felejtsük, mi ez után a gyászos pap után következett, ott sötétlik egy konstábleri-bunkó a Bach-korszakból. zavart, melyet a tévedés szelleme s nem ritkán az emberi természet gonosz társa: a szenvedély támasztott. Erre kötelez engem meggyőződésem és hazaszeretetem, mely megérttette velem, hogy az ország uj társadalmának szilárd alapokat csak e két hatalom egyetértő működése adhat s csak ez valósíthatja meg a jobbak lelkes vágyait. Es ime ebben adtam alapjában magyarázatát azon magamtartásának is, melyet a vallás- és közoktatásügyi ministernek 1890. évi februárhó 26-án kiadott rendeletével szemben követtem; közbevetőleg egyébként megjegyzem, hogy e rendelet csak hivatalos közhirré-tétele után jutott tudomásomra. Ezen magamtartása sok tekintetben ferdén magyaráztatott, — Ma, ama rendelettel kapcsolatos vitás kérdésnek jelen állásában , a dolog természeténél fogva figyelmen kiviil nem hagyható fontos tárgyi szempontok és tekintetek nekem korlátot szabnak a kérdés teljes felderítésében ; hiszem mégis, hogy e korlát megszűntével tüzetesen nyilatkozhatom még magáról az ügyről, úgy eljárásom eredetéről, jelentőségéről és az azt megelőzött és kisért körülményekről. Igen , annak idején meg fogom tenni; hogy engedelmeskedjem az igazság parancsának, és hű maradjak lelkiismerétemhez és azon kötelességhez,melyet önök, kedves munkatársaim iránt teljesítenem kell. Es evvel bevégzem szavaimat. Boldog én, ha igy fogva föl és teljesítve kötelmemet, nem éltem hasztalanul e földön, és ha föladatomat mint püspök és magyar jól megoldani igyekeztem. Legyen püspöki működésemnek jutalma azon elvnek diadala, mely életutaimon mindeddig vezérelt, A szeretet pedig, melynek legközelebb tett alapítványaimban kedves munkatársaim iránt nyilatkozó tanúságára önök szónoka rámutatott, koronázza meg bennem saját ajándékait, * A hévvel s mindegyre fokozódó mély hatással elmondott beszéd, mint a szerencsés hallgatóságnak, úgy bizonyára valamennyi t. paptársunknak lelkében kegyelmes Főpásztorunk kormányzati éveinek élénk emlékeivel ama büszke tudat gyönyörét kelti fel: Igen, ez volt, ez a Elboruló lelkünket feltüzeli egy szomorún, fekete irigység színével, haragosan csüngő osztrák zászló. Honvédeink Budavár- fokán csavarták ki a letiport ellenség kezéből. Itt vannak a szabadságharcz vezéregyéniségeinek levelei összegyűjtve, itt a szabadságharcz hírlapjai s számos emléktárgy, melyek Kossuth. Kmetliy, Gáspár András, Dessewffy alakjait idézik emlékezetünkbe. Még két szobán át, melyek becsesnél becsesebb, érdekesebbnél érdekesebb képekkel, okmányokkal vannak megrakva, fekete lepellel bevont terembe jutunk. Ez a gyászszoba. A 13 vértanú festett, rajzolt, domborművű képei komoran válnak ki a sötét háttérből. A legkeményebb szivet is felindulás fogja el, ökölbe szorul a kéz s átkot mormolnak az ajkak. Ott vannak a súlyos bilincsek, melyek az ő szent kezeiket nyűgözték, ott az aradi vár, honnan utolsó sóhajuk röpült az Ég felé. Szemeink élőt feltűnik a bitók erdeje s megindul a vérfolyam haragosan zúgva, egész világot temetve párolgó habjaiba. Ott vannak utolsó leveleik, melyekben elbúcsúznak szeretteiktől s mintha most is ki volnának terítve, halk, elfojtott zokogás hallatszik, igazi gyászszoba ez. Báró Mednyánszky László, gróf Batthyány Lajos, Kiss Ernő pisztolyai; Damjanich kardja, tőre, az akasztásig viselt nyakkendője, látcsöve és sapkája. A sapka hasonló menházi bonvédeinkéhez s elől az aranyos vitézkötésbe fehér toll van tűzve, hogy a katonák megismerve őt, lássák, hogy a vezér jár legelői. *
