Eger - hetilap, 1891
1891-07-07 / 27. szám
221 s ez az: hogy vegyük meg a virágzó egri gőzmalmot, mely 18—20% tiszta hasznot hoz. Tehát: lnne illáé lacrimae. Kiütötte magát a szög a zsákból. Mephisto ékes köntöse alul csakhamar kikandikált a — lóláb. Köszönjük alássan a jó tanácsot, de nem instálunk belőle. Nem irigyeljük az egri gőzmalom nagy jövedelmezőségét, s azért nem is reflektálunk rá; hanem jelszavunk az, hogy: Fölépitjükahenger gőzmalmot Füze s-Abonyban. Dormándházi. *) A tanítók szolgálati viszonyai képekben. Tragédiák. A napilapokat lesújtó hir járta be a napokban. Csak négyöt sor. Az ujságolás szokott lapidáris hangján azt jelentette, hegy Ry pl János nagy-lapási kántortanitó 10 órakor este a nagy-szombati sétatéren főbe lőtte magát. Romantikus lelkek képzeletében egy egész regény szálai futnak össze. A szerelem ingoványába való elmerülést sejtik, a boldogtalan, viszonzás nélküli szerelem martyrja gyanánt siratják meg a regényes lelkek, különösen fiatalabb vivású, nagyobb képzelő tehetséggel biró tagjai ezt, az öngyilkost. A statisztikust már csak mint egy újabb szerény számocska érdekli ez a sűrű egymásutánban pusztító modern nyavalya. Agyszövet és idegkép- zödés buvárlói már tudományos eszközökkel bonczolják fel az újabb öngyilkost s valami tudományos tételekre alapitva véleményt formálnak, mely okát adja az életundornak. A hideg tetem pedig ott fekszik a márvány-asztalon, az élet viharai s csapásai elsimulnak a csöndes álmadozó ábrázatán. A mozdulatlan tetem mintha mondaná: „Oda lent már nem fáj semmi, nem fáj . . . . semmi.“ A föld pedig tovább forog a világűrben. Mi, többiek, tovább pörgetjük életünket. Még azok is, a kik az „eset“ fölött lelki megrázkódást szenvedtek, mihamarább elfeledik ezt egy újabb, borzalmasabb katasztrófára. Szerencsénk, hogy hamar tudunk feledni! Immáron még Rypl hantjai fölött a réti fü elszóródott magja se burjánzott föl, már sokan napirendre tértünk fölötte. A holtaknak könnyű, az élőké az iga. Bizonnyal igy van. Kár is volna csupa szenzáczió-hajhászat- ért egy leszámolt életre újra felhívni az emlékezetet. De nem szenzáció-hajhászat szolgálatában állok. Az élet e megdöbbentő katasztrófája előtt egy kérdést kell tennem: Miért? *) Az ügy fontossága érdekében közöltük a fönebbi czikket minden kommentár nélkül, bár czikkiró nézeteit nem osztjuk mindenben. Különben úgy vagyunk értesülve, hogy a tárgyhoz mások is szándékoznak lapunkban szólani. Szerk. Miért forgópisztoly golyója oltá ki a kinszenvedett kar társ életét? Felelet: A nyomor. A minimum szánandó részese volt ez a hattagú családdal megáldott néhai kartárs. Tizennyolcz évig gázolt a sorsért. Es belekergette a halálba a remény, hogy vele megváltja öt gyermekének szánandó nyomorát. Bizonynyal különösen hangzik. Pedig igy van. Lelkében az a rögeszme került felül, — mit halála napján életpárjához írásban is kifejezett: — „Gyermekeimet próbáld meg árva házakba bejuttatni, vagy ha elfogadják, add őket örökbe.“ Ez a sorsüldözött ember tehát azt hitte, hogy halálával gyermekei idegen otthonban új helyzetek közzé kerülnek, melyekben a nyomor távol lesz tőlük, a mi a szülői hajlékban osztályrészük vala. Óh, itt liát az agymunka világos raegcsuszamlását olvashatjuk ki. A szülői rajongás vértanúja ez az ember, egy mérvben theoretikus eszmének megrögzöttje, a ki bízott, az emberszeretet- ben és meghal, hogy gyermekeinek új, kedvezőbb sorsot csikarjon ki a fátumtól. Könnyezzük meg őt ! . . . Ha, a kik e sorokat nem sajnáljátok elolvasni, apák és anyák vagytok, ne vessetek rá követ; de inkább a szentek glóriáját vonjátok emlékezete körül. Meghalni azért, hogy gyermekeid javát munkáld, egy felemelő tragédia. Ahhoz a hitnek nagysága, magasröptű szellem szükséges és az apai szeretetnek mélységes tengere. Óh, vajha szánandó fátumát ott fönt megtudnák igaz világításban azok a hatalmasok, kiknek a néptanító helyzetének irányítása jutott kötelességül. Többet érne ez, mint tisztelgő deputáczió trémázó szónokának minden bombasztja. ... És ha már az a kartárs egy, úgy szólván példátlan rögeszme halottja, óh fordítsátok meg a sorsot, álljatok, álljunk össze, hogy az ne rögeszme légyen, keserves munkánk filléreit adjuk össze az öt árvának és a párja vesztett bánatos özvegynek. Ezekből a fillérekből áldás fog fakadni: szivetekben fölhasad a jótett megvigasztaló, felemelő érzése. Mert olyan magasztos az: jót tenni. . . . A „Tanítók Szava“ a legnemesebb hivatásának tartja az emberszeretet nevében önöket megkérni, hogy annak az öt árvának a sorsát magunkévá tegyük. Nem állunk egyedül, mert tanügyi bajtársaink más vonalon is gyűjtenek. Minden kis adományt szívesen fogadunk, nyugtázunk és rendeltetése helyére juttatunk. És most befejezzük e sorokat a megboldogult következő szavaival, melyeket egyik szomszédos kartársához élete alkonya előtt irt: mabbnak mutatta magát, Darcy kisasszony, mialatt a többiek theáztak, egy kis félreeső helyre vonult vissza. Egy bizonyos regényes hangulat, mely gyakran természete a nőknek, tekintetének s hangjának ez alkalommal is bizonyos meghatározhatatlan bájt kölcsönzött. Anélkül, hogy érzéseiről tisztán számot tudott volna venni, érzé magában, hogy erős benyomást volna képes gyakorolni, s engedett a kívánságnak, hogy e hatalmát megkísértse, még ha önmagának kellene is miatta szenvednie. Frigyes látta őt kimenni; követte őt, közeledett feléje s néhány szót ejtve a rajta észlelhető szomorúság miatt, igy folytatá: „Nos kisasszony, azt hiszi, hogy közeleg a nap, amikor határozott módon kell nyilatkoznia ? Talált-e valami utat, liogye szükségszerűséget elkerülje? Ép emiatt jövök önhöz, a dolgot, megbeszélni. Atyám szünet nélkül kérdezősködik, és én nem tudok neki mit felelni. Mi ellenvetést tehetek e frigy ellen, s hogyan mondhatom azt, hogy ön nem kell nekem? Ha úgy tetetem, mintha nem találnám elég szépnek, okosnak vagy szellemesnek, senki nem fogja elhinni akarni. Azt kell tehát mondanom, hogy mást szeretek, s minél inkább késlekedünk, annál inkább hazudni fogok, ezt állítva. De hogy is lehetne ez másképen ? Láthatom-e én önt büntetlenül folytonosan ? Egy távollevőnek a képe lehetséges-e hogy ön mellett el ne homályosodjék ? Mondja meg tehát, mit kell felelnem, s hogy ön maga mit gondol? Szándékai nem változtak-e meg? Ifjúságát vájjon felhagyná-e emészteni a magános életben ? Hü fog-e maradni egy emlékhez, s ez emlék ki fogja-e önt elégíteni? Ha magam után ítélek, megvallom, hogy ezt nem hihetem el; mert érzem: öncsalódás ellenállani akarni a saját szivének s a közös sorsnak, amely azt kívánja, hogy feledjünk s hogy szeressünk. Megtartom szavamat, ha ön úgy parancsolja; de nem állhatom meg, mikép meg ne mondjam önnek, hogy parancsának engedelmeskedni reám nézve kegyetlen dolog lesz. Tudja meg tehát, hogy most egyedül öntől függ a sorsunk, s nyilatkozzék.“ — Nem lepnek meg azok, amiket mond, válaszolt Darcy kisasszony; ezen a nyelven beszél minden ember. Előttük a jelen pillanat minden, s egész életüket feláldoznák azon kisértésnek, hogy bókot mondhassanak. A nőknek is vannak hasonló kisértéseik ; de a különbség mégis az, hogy ők e kisértéseknek ellenállának. Nem cselekedtem helyesen, mikor önben bíztam, s méltányos, hogy azért most megbünhödjem; de midőn a visszautasítás megsértené önt, s neheztelését vonná reám, egy oly valamit fog ön tőlem tanulni, aminek igazságát később érezni fogja s ez az: hogy az ember életében csak egyszer szeret, amikor igazán képes szeretni. Az állhatatlanok nem szeretnek; ők csak játszanak a szívvel. Tudom, azt mondják, hogy a házassághoz elég a barátság; lehetséges, bizonyos esetekben; dehogy volna ez lehető közöttünk, miután ön tudja, hogy én mást szeretek ? Feltéve, hogy ön ma visszaélne bizalmammal avéghől,,hogy engem arra késztessen, mikép neje legyek, mit tenne e titokkal azután, ha felesége lennék? Nem volna-e ez maga elegendő arra, hogy mindkettőnk számára lehetetlenné tegye a boldogságot? Szeretem hinni, hogy az ön párizsi enyelgései csak egy fiatal ember botorságai. Azt gondolja ön, hogy az jó véleményt keltett bennem az ön szive felől, s hogy reám nézve közönyös az, ha önt ily frivol jellemű embernek ismerem? Higyje el Frigyes, tévé hozzá megfogva a fiatal ember kezét, higyje meg, ön egy nap újra szeretni fog, s *
