Eger - hetilap, 1890
1890-08-12 / 32. szám
252 tán kiérdemelt háláját szives látogatásotokért; fogadjátok utazástok- hoz szerencsekivánatainkat! Dalkörünk azon erősen tápláltremény- ben vesz bücsíit tőletek kedves testvéreink, hogy nemzetünk, mely az édes hon területén való dicső ezredéves fennállásának országos ünnepélyén ismét ölelkezni fogunk úgy a dallal, mint a testvéri sze1 retet karjaival. Üdvözletünket küldjük Pécsvárosnak. Isten véletek! A lelkesülten és lelkesítőén elmondott beszéd után Aidinger mondóit újból köszönetét, néhány szívből jött búcsúszót az egri dalkörnek s baráti kézszoritások után beültek a kocsikba. Füzes- Abonyig velők ment dr. Danilovics Pál megy. főorvos, Aidinger- nek házi-gazdája s.az egri dalkör néhány tagja is. Az elindulás előtt az egri dalkör kívül maradt tagjaival megesett az a dolog, ami a szombat esti nagybanketten, is hogy t. i. toasztjokat akarván elénekelni, egyik neki lelkesüli ba-isistájok éppen négy hanggal kezdte feljebb azt a rendes tónusnál, s igy a tenoristáknak a magas C-t kellett kivágniok. Miután pedig egyik hősi tenora a nagy erőlködésben egy fél hanggal feljebb csúszott, egy a felhők között járó Cziszt volt alkalma élveznie a hallgatóságnak, nagy álmélkodásukra a pécsi dalárda azon tagjainak, akiknek hangbeli képessége csak gyöngéd suttogásban nyilvánult már. A vonat nagy éljenzés, s kalapintegetés, s kendőlobogtatás között indult ki a pályaudvarból, azzal a nagy elhatározással, hogy megmutassa a pécsieknek, hogy ki tud ő menni Füzes- Abonyba megakadás nélkül is ; ami — hiteles szemtanuk állítása szerint— sikerült is neki. Alig „rövid“ másfélórai idő eltelte után berobogott vendégeinkkel a Füzes-Abonyi állomásra, hogy átadja őket a hosszú útnak, amelyen emlékezetünk kisérte őket kedves otthonukba. * „A „pécsi dalárda“ egyik kiváló tagja, Haksch Lajos, a „Pécsi Figyelő“ derék szerkesztője, a „pécsi dalárda egri napjairól“ a következő fenkölt sorokban emlékezik meg lapja f. hó 6-iki számában : Az egri út a „Pécsi Dalárda“ előtt ép oly feledhetetlen emlékű lesz, mint a külföldi körút, azzal a különbséggel mégis, hogy a mostani kirándulást még emlékezetesebbé tette az erkölcsi diadalon kiviil az a páratlau, magyaros vendégszeretet, melyre még a legvérmesebb reményüek sem számítottak, Mert az valóban meghalad minden képzeletet. Az út élményei, melyek az Egerig utazást élénkítették, nem e levél keretébe valók; azokról — ha az egri napok el nem nyomják teljesen emlékemből az előttük történteket, — más alkalommal s más helyen Írok; most csupán az Egerben lefolyt ünnepségekről kisérlek meg valamit Írni, ha ugyan betűkbe lehet szedni azt a magasztos ünnepeltetést, melyAz „EGER“ tárczája. Lemondás. Kit sem szerettem eddig oly híven, Mint tégedet, szép, drága kis leány; Kiért se vert még oly nagyon szivem, Oly szépeket kiről sem álmodám . . . Olykor, ha méla, csendes éjjelen A bú lezárni nem tudá szemem, Csak kín epeszte s néma gyötrelem, Képed gyakorta tűnt fel énnekem. Szived — tudám — mint jég, hideg vala . . . Égő, szivem tüzén nem engede . . . És ajkamon a sóhaj elhala . . . Ah, elnyomá fájdalmam érzete. Szivem derűje, hajh, borúra vált, Befödte felhőként a fájdalom. Már oly eped ve vártam a halált: Édes reményem lett a sirhalom. Ez egy reményem is hogy elhagyott S hurczolni kelle kínos éltemet: Gondolni kezdtem szörnyűt és nagyot: Gyűlölni téged s egész nemed ... De hajh, gyűlölnöm téged nem lehet, Kit oly nagyon szeretni tudtalak, Sajgott sebem bár, e vad érzetet Viselni nem tudám e szív alatt. ben az egriek a „Pécsi Dalárdát“ részesítették. Egerbe — kis komikus vasúti intermezzo miatt egy órai késedelemmel — szombaton este nyolcz óra körül érkeztünk. A vasúti pályaudvar, a pályaház ablakai zsúfolásig tömve a legintelligensebb közönséggel, még a pályaház és szomszédos vasúti épületek tetőzete is tömve emberekkel, künn a pályaház előtt ember ember hátán. S ez a rengeteg emberáradat, mikor a vonat beszuszogott az állomásra, véget érni nem akaró lelkes éljenzéssel, sűrű virágzáporral fogadta a kiszálló dalárokat s egy pillanat alatt körülfogta az áttör* hetetlen sokaság s úgyszólva a tenyerén vitte az „Egri Dalkör“ elé, mely Hoffer Károly „Isten hozott daltestvérek“ czirnü dalával fogadott bennünket. A dal végeztével Szederkényi Nándor orsz. képviselő, a nagy végrehajtó bizottság elnöke, magyaros zamatu, kevés szavú, de annál melegebb, igazi érzelmekből sugalt beszédet intézett a „Pécsi Dalárdához,“ a mire Jilly alelnökünk felelt, kinek beszéde közben három gyönyörű egri hajadon megkoszorúzta a szalagoktól amúgy is görnyedező zászlónkat. A tömeg pedig ujjongott, kendőket lobogtatott, éljenzett, tapsolt — sziinös szüntelen; mi könyes szemekkel, léiekben teljesen megindulva, némán állottunk e mámoritó lelkesedés árja közepében s egy pillanat alatt át szerettük volna ölelni egész Eger városát. Az egrieknek — látva a köny gyöngyét szemünkben, — szintén köny szökött a szemükbe, és mi mind sirtunk örömünkben, csókolóz- tunk — Isten tudja kikkel, ölelkeztünk soha nem látott emberekkel, de a kiket rögtön megismertünk s rögtön megszerettünk. Mi aztán elénekeltük rövid jeligénket s hogy-hogy nem, egyszerre csak künn találtuk mgunkat a pólyaház előtti téren, számokkal ellátott kényelmes fogatokon, melyek egy negyed órai utón folyvást beláthatatlan emberfal között vonultak be lassan a városba. Uton-utfélen folyton éljenekkel fogadtak bennünket, virágot szórtak kocsinkba, mig csak a mindenfelé föllobogózott városba értünk, a hol kit-kit a kijelölt szállására vitt a házigazdája. Este a „Korona“ vendéglő kertjében Eger összes intelligentiája által látogatott vacsorát ettünk, ittunk, tósztoztuuk, énekeltünk és tán- czoltunk végig a szives vendéglátás, a lelkesedés oly fényes megnyilatkozásai között, a minőben még egy győztes hadsereg sem részesül. Vasárnap a város nevezetességeit tekintettük meg, este pedig az „Egri Dalkör“-rel, zászlók alatt a színkörbe vonultunk, jövetelünk tulajdonképeni czélját, a jótékonyczélu hangversenyt megtartandók. A színkör — a kábító hőségben is — zsúfolásig tömve volt. Már napokkal előbb nem volt jegy kapható még kétszeres árért sem, s a legtöbb előkelőség is kénytelen volt beál- lani ingyenes publikumnak s a színkörön kívül a térségen hallgatni meg azt, a miért Eger közönsége százával tódult a színkör deszkaEkkor feledni vágytam képedet . . Emlék lesz ez csupán csak, azt hivém, Hosszú idő majd mindent eltemet, Majd elhomályosul a csalfa fény, Megcsalt hitem .... Habár kerültelek, Elődbe vitt a sors, a végezet, És bár reményre nincsenek jelek, Irántad újra híven érezek. Leányka! majd az élet és a gond, A bú, csalódás és a sok vihar Szép homlokod köré havat ha vont, S ha majd mulatsz a múlt virányival: Gondolj egy árva sirhalomra is Bús cziprusok s gyászos füzek között, Hová egy ifjú, mint letört virág, Téged híven szeretve költözött. Boros Gyula, Maricza Jovanova. — Elbeszélés. — I. Megtörtént mással, megtörtént Virágh Laczival is, hogy a szeretője megcsalta. Pedig Laczi szép szál legény; nem is paraszt- fiú, hanem ármálista-nemes és ezenfelül a legmódosabb telkesgazda egyetlen gyermeke, akinek az atyja bármely pillanatban készpénzzel tudná magához váltani az egész falut, minden megvehető lábasjószágával együtt. Más legény, ha nagy bánata akad, dühajkodásra adja magát; Laczi nem teszi. Nemes emberhez nem illik, hogy falu roszsza
