Eger - hetilap, 1890

1890-02-25 / 8. szám

58

A magyar parlament, melynek az alkalommal Budapesten levő tagjai, pártkülönbség nélkül mindnyájan testületileg vettek részt a boldogult nagy liazati végtisztesség- tetelén, — utolsó ülésében elhatározta, hogy a nagy halott emlékét egy, az ország fővárosának egyik díszes helyén, országos költségen felállítandó szoborral fogja megörökíteni.

S a magyar nemzet, mély gyászba borulva a pótolhatatlan veszteség fölött, meghatottan vészén végbucsút a haza nagy halottjától, ama megindító szavakkal, melyek a gyászszertartás végeztével, a boldogult ravatalánál, Szlávy József korona-őr ajkairól elhangzottak:

„És most, Isten veled, drága halott! Király és nemzet, mély gyászba borulva állják körül ravatalodat, áldást mondva emlékedre, kérve az egek urát, hogy érdemekben gazdag életed és végnapjaid kínos szenvedései után, adjon lelkednek örök nyugodalmat; szellemed pedig maradjon közöttünk és vezéreljen bennünket, hogy ezentúl is megtaláljuk a helyes utat, mint megtaláltad te válságos perczekben, javára a trónnak és hazádnak, melynek hű fia voltál utolsó leheletedig.

Isten veled!“

Nyílt levél.

Tudósítás az egervidéki nőegylet báljáról.

Eger 1890. febr. 20.

Istenem! .... Milyen boldogok is azok, akiknek olyan kedves kis postagalambjaik vannak, mint magának. Barna, szőke, nagy, fekete, és kék szemekkel, csak úgy válogat köztük, ma az egyik hozza az üzenetet, holnap a másik viszi az újságot. Ugyan mondja már, melyiket szereti legjobban ? igazán, irigylésreméltó... Csak az a kár, hogy nem mint valóságos galambkák érnek ide, hófehér szárnyakkal, piros piczi lábakkal, nyakukra kötött aranyszálon függő parányi levélkékkel, mert biztosítom, hogy egyet se látott volna többé közülük, elfogtam volna mind, arany kalitkában. czukorral étetném őket; — hanem mindannyian kis tündérek képében röppennek elém , szárnyak nélkül, de gyorsabban tudnak repülni, mint ha szárnyaik lennének s igy elfogni őket

Az „EGER“ tárczája.

Az orosz daltársulat.

(Az „Eger“ eredeti tárczája.)

Azok a mesés dolgok, miket a sajtó, különösen a budapesti lapok a Slav ián skij d' Agrenev Dimitrij igazgatása alatt, a fővárosban elért rendkívüli sükerek után, ez idő szerint hazánk nagyobb vidéki városaiban is hangversenyző oroszországi dalos társulatról egész elragadtatással írtak, az én kíváncsiságomat. is a legmagasabb fokra csigázták, s miután egyátalán nem lehetett többé kilátás arra nézve, hogy Egerbe is eljöjjenek, úgy kellett tennem, mint Mohammed prófétának, aki hasztalan csalogatta a hegyet, hogy jöjjön hozzá, s igy maga volt kénytelen a hegyhez menni. — Mondhatom, egyre fokozódó lázas türelmetlen- séggel vártam a napot, hogy a szomszéd Miskolczra rándulhassak át. hol az orosz daltársulat az ottani színházban, a múlt csütörtökön. f. hó 20-án lépett föl először, s mintán másnap, pénteken, f. hó 21-én, mely napot a daltársulat igazgatója az egri hangverseny számára tűzte ki, ez azonban mint köztudomású, finán- cziális akadályok miatt meg nem eshetett, — pihenő napjuk volt, e kedvező körülményt, az ez idő szerint társulatával Miskolczon működő színigazgató, Egri Kálmán, sietett a maga hasznára kiaknázni, és sükerűlt a daltársulatot még egy előadásra megnyernie, annál inkább, mert mindkét előadás anyagi síikére a nagy mértékben érdeklődő közönség részéről már eleve biztosítva volt.

E körülményt én eleve sejtettem, s már hetekkel előbb gondoskodtam a csütörtöki előadásra alkalmas és kényelmes helyről. S e gondoskodásom csakugyan indokolt is volt. mert ama zeneszerető t. egri polgártársaim; kik saját jó szántukból vagy biztanagyon bajos. A minap is, hogy bogárszemü galambkája átadta kedves üzenetét a jégen, mire utánna loholtam, elfogta más.

Azt üzeni, hogy hosszú tudósítást Írjak az egervidéki jót. nőegylet legutóbb f. hó 18-án tartott báljáról! ... Az igazat megvallva, nem merek. . . . Tudja-e miért? .... Mert a maga kedves bácsija mindjárt azt mondja reá, hogy „Kistályai." —• Tudtommal ugyan még Kistályán nem szerkesztenek lapot, de ő úgy látszik, már volt ott is bálban. (He-he! — talán a libapásztorok bálján ? . . . . Szedő.)

Aztán én, nem is értek a báli tudósításokhoz. Olyan igaz,

mint hogy M

............nek hinak, hogy ez a második tudósítás

am

it bálról irok. De hát hogyan is írjak én hosszú referádát egy olyan bálról, amelyik, a szó szoros értelmében még csak kis piknik se volt. Merthát igaz, hogy megvolt ott minden, ami csak egy bálhoz szükséges, a nagy terem, a csillárok fénye, a katonai meg a czigányzenekar, a nagyszámú díszes rendezőség, mindenik egy-egy élő szegfüvei, (apropos]: a pesti szegfű prés alatt van) a tánczrend is olyan volt, mint máskor, végig nyúlt az egész éjen, mert végig nyújtották, meg animo is volt — itt-ott dühös kitöréssel vegyest — csak maga a bál hiányzott, a hölgyközönség, az igaz ugyan, hogyami ott tánczolt, az szemenszedett volt, de nem emlékszem még nőegyleti bálra, melyen oly kevesen lettek volna, mint ezen, hogy a tiz ujjamon megolvashattam az egész báli közönséget.

De nem is csoda, hisz maga a fejetlen nőegylet alig volt képviselve. Még az aranyos kis pénztárosné is , — ki pedig rendesen ott szokott lenni — kivonta magát a báli kötelezettségek alul, pedig jól tudjuk, hogy a bálelőtti estén soiréet adott bájos otthonában, s közel a hajnali órákig tartott együtt egy kedves és szép társaságot, — szeretetreméltóságával.

Mindemellett szerencséje, hogy el nem jött, mert bizonyosan szétrángatták volna, s nem marad egy porczikája se épen. Kérdezze csak meg a többieket, mily jól mulattak.

De nini, nézze csak ! — daczára, hogy a bál nem álarczos, mily csomó maskara ? . . . . Ez a néhány fiatal csupa tüntetésből szedte magára az álarczot, hogy valamiképen feledésbe ne menjen a régi jó álarczosbál. Nézzük csak sorba őket. Tudja-e, ki az a magas délczeg, fekete lovag? Ez a maga egyik legnagyobb tisztelője, ki a tőle kapott apró czukerli-vignetteket hűségesen a tárczájába ragasztja be gummi arabikummal örök emlékül, a pörge bajszú patikus, persze most a bajszát nem láthatni, tekintélyesen lépdel, hogy reá ne ismerjenek,5 s nem ugrik nagyokat mint a jégen. Ez az amerikai indián az az ügyes tárczairó, ki

fásomra, szintén ügyekeztek, hogy az orosz daltársulatot, Miskol- czou hallhassák, bár elég ideje-korán ügyekeztek gondoskodni belépti jegyekről, ilyet már csak a pénteki, második előadásra szerezhettek.

A múlt csütörtökön, f hó 20-án, már a déli órákban Miskolczon voltam. Az orosz daltársulat csak a délutáni vonattal érkezett meg, gondolom, Arad felől, s a színházzal szemben lévő „Pest“ czirnü vendéglőbe szállott. A jól beburkolt, mintegy 56 tagból álló társaságot négy omnibusz és néhány bérkocsi hozta be a miskolczi pályaháztól, s ez alkalommal a miskolczi főutcza azon részét, mely a színház és a „Pest“ szálló közt vagyon, a kiváncsiaknak oly sűrű tömege lepte el, hogy az orosz vendégek alig tudtak szállásaikra bejutni, s a közlekedés egyideig tökéletesen fönakadt. — Mindenki, apraja-nagyja, előkelő közönség és csőcselék, nők és férfiak egyiránt, kivétel nélkül törekedtek „eleven muszkát látni,“ sőt némelyek a kiváncsiak közöl oly vakmerőségre vetemedtek, hogy az orosz jövevényeket, kivált a nőket, ezek nem csekély rémületére, még meg is fog- dosták. hogy kézzel foghatólag győződjenek meg, vájjon „eleveti e k-é hát igazán" ?

A ezinlapon jelezve volt, hogy miután az előadás pontban hét órakor kezdődik, igyekezzék mindenki helyét néhány percz- czel elébb elfoglalni, hogy az érdekes előadást a közönség hábo- ritlanul élvezhesse.

Magam is idejében foglaltam hát el a második sorban támlás-székemet. Szerencsés is voltam, mert körülem néhány kedves ismerősöm szomszédságába jutottam. Ezekkel váltott szives üdvözlő, s egyéb konvenczionális szavak után, körültekintettem a szín házban.

A miskolczi színház nézőtere eléggé csinos, és tágas is, három sor páholylyal. Gyarlóságai- s nagy fogyatkozásairól most nem szólok. A tágas nézőtér, mint mondani szokás: „zsúfolásig tömve volt.“ A páholyokat és zártszékeket valameny-