Eger - hetilap, 1890
1890-09-16 / 37. szám
293 az ő sajátlagos világában, kizárólag a jónak a rossztól, a szépnek a rúttól való megkülönböztetésben gyakorolja, edzze magát, ha a férfit nem hagyom meg észnek s a nőt szívnek: mivé leszünk e rettenetesen józan, okos, de hideg társadalmunkban? Ne ámítsuk tehát magunkat, hogy a leánynevelés kérdésében a zenithen vagyunk. Mert azzal, hogy e század kört nyitott a nő munkájának, még nem vagyunk ott, hogy azt megoldottnak mondhatnék. Ellenkezőleg. A kezdet legelején. Talán épen a nő felszabadítása miatt. Nem kell e conclusióért pessimistának felcsapnom; csak observálni, megfigyelni azt, a mit a nőnek átengedett ezen concessiók termettek. Fanyarrá kellene lennem, ha a nő szerepcseréjéből felburjánzó sok vadhajtást — nézetem megerősítéséül — részletezni akarnám. De tény az, hogy orvosolni valónk elég van, s első sorban nem arra van szükségünk, hogy a nő a goudolkodó fő legyen a családban, hanem a meleget árasztó, érző szív. S ez érző szivet hassa át a legbeusobb vallásosság, mert a vallásosság a család legbiztosabb alapja, s viszont: a vallástalan nő a család boldogtalansága. A vallásos érzés és hit óv meg az erkölcstelenségtől s ad a családnak odaadó nőt, a férjnek hű feleséget és a gyermekeknek áldozatra kész anyát. S ehhez az út a tudományoknak nem az igaz, hanem a jó és szép oldalán vezet fel. De hát az régen volt, a mikor a leányt a ház, a család, a haza számára nevelték; ki érné be ma ily szűk körrel? Ma a magyar leányt a világ számára nevelik, csillogásra, ragyogásra. A „nagysádka“ mindennel fel van ruházva, a mit a salon, a bálterem, a társaság megkíván; otthonos az illem- és toilette-törvé- nyekben; gyönyörködik léha frázis-rongyokban, mikkel értelmét és érzését valósággal megmérgezik s nem tudja felismerni s megbecsülni a kevésbbé csillogó, a valódi értéket. A konyha, a család műhelye — megvetett hely; az értelmesen, szellemesen társalgó — unalmas ember. Oly eredmények, melyek reflexiók nélkül is besznélnek. A család boldogitásának titkát, annyi bizonyos, ma már nem ott keresik, a hol anyáink keresés nélkül megtalálták. Ha ma a kis Elma nem tud legalább 3 nyelven fecsegni s ha egész nap nem veri a Jankó-reformját váró embernyúzót, a ongorát: bizony-bizony nem megy az ő nevelése „bevégzett“ számba. Hanem, hogy tud-e — annak idején — beteg férjének rántott levest főzni, vagy ha ezt nem, a házat úgy vezetni, hogy az a család költségvetésén belől maradva, előbb-utóbb zátonyra ne jusson; ezek oly kicsinységek, melyeken a finom Ízlésű s a prózai gondok alól magát emancipált ember, akarám mondani delnő túltette magát, vagy igen könnyen teszi magát túl . . . kel. — Iparosok, bányászok s egy-két földesur teszik összes lakosságát e városkának, mely habár különböző ajkú s vallású, a legszebb egyetértésben él. Bizonyára Salánky Gergely tisztelendő úr soha meg nem bánta, hogy Nagy-Enyeden végezte oskoláit, ,cum praeclaris' s még a haliéi egyetemet is megjárva, e kis csekély fizetésű városka meghivá őt papjának. Eleinte ugyan vonakodott, de aztán szivére vevén a meghívók nyájas kérését, ne vetné meg ott a Havasok tetején elszigetelten élő reformált híveit az urnák engedett és soha meg nem bánta. Nem is volt oka s alkalma. Mert a lelkész úr békés viszonyban élt úgy románnal mint szász- szál, római katholikussal avagy protestánssal. Sőt Arkosy Manó földesúr mindamellett, hogy római katholikus volt, lelki- testi barátja. Szerette is mindkettőjüket az Úr; mert jók valának s megáldá őket, különösen Arkosy tekintetes urat — gyönyörű szép vagyonnal, és egy mindeneknél szebb és gyönyörűbb leánykával: Szerénával; a tisztelendő urat pedig nem annyira vagyonnal, mint inkább gyermekekkel. — Volt neki egy derék Sándor fia, ki tógátus diák volt abban az időben Nagy-Enyeden, eminens fráter, és mindenekfelett szelíd, jámbor erkölcs, a mi pedig ifjú embernek a legjobb ajánló levél. Azonkívül volt neki igen kedves csengő hangja, melyen ha elzengé azokat a bús székely nótákat, bizony atyja ura, — meg a tekintetes úrnak könnyei is potyogtak őszülő szakállaikra. Még a kedves Szeréna is majdnem sirt, és sokszor mondá kérve: Ugyan Sándor, ne da- noljon, kérem, olyan búsan, lássa: még megrikat! — De Sándor dalolt mindaddig, mig saját könnyei és zokogása el nem némiták. . . . . A bús lelkek úgy szeretik a bús nótákat. A két öreg úr aztán nagyon jól érzé magát, — oly megNo meg én egyszerű filiszter még más valamit is kívánnék leányainktól; teszem azt, hogy tudjanak gyermeket nevelni. Ah, ki fog ily dolgot leányával tárgyalni ? ki más, mint a mama és az iskola, melynek az ő befejező folyamaiban fel kell vennie a neveléstant. Ha valahol, úgy itt boszúlja meg magát a titkolódzás. Nyíltság a legbiztosabb óvszere azoknak a gerjedelmeknek, melyeket a titkolódzás szokott nagyra felnevelni. Leányaink férjhez mennek s a legkevesebbnek van sejtelme arról az édes, de terhes hivatásról, melynek annyi bizalommal áldozzák oda magukat. Az egyház a maga részéről szigorúan ügyel arra, hogy az egybekelők testi fejlettsége megüsse a kellő mértéket; de arra vajmi kevésnek van gondja, hogy a boldog jegyesek jövő hivatásuk szentebb felének, kiválóan a nő anyai missiójának kellő betöltésére bir-e megfelelő nevelési képességgel avatottsággal ? Szomorú, hogy ez elsőrendű társadalmi kérdéssel, azzal ugyanis t. i. hogy leányaink a helyes és okszerű gyermeknevelés fogásaiba, tervszerű vezetésébe is csak úgy, de mindenesetre több jogosultsággal, mint a világtörténet és nemzetgazdaság problémáiba szintén vezettessenek be, oly keveset törődnek illetékes köreink. Pedig ez igen sarkalatos kérdés szerencsés megoldásán áll az, hogy a mai társadalom képe, mely sok esetben bár kitűnő tapintattal, de ritka esetben tudatosan vez etett nevelési rendszeren nőtt fel, előnyösen megváltozzék. Ha a leánynevelést ebben az irányban is fejlesztenék, sok léhaság vesztene lába alatt talajt, s nőink megtanulnák, saját értéküket nem a reájuk aggatott üres bókok, hanem lelkűk s szivük gazdagsága szerint mérlegelni. Hogy az élet idealismusa, melegsége pusztulóban van, ez a mai leánynevelési rendszer mellett szinte egészen magától érthető. Herman Ottó kitűnő tudósunk csak nem rég hányta fel a parlamentben a magyar géniusz hanyatlását. Magyar családok, tegyétek szivetekre kezeteket s valljátok be: e téren is sok a bűnötök! Nem arra fektetitek a fősulyt, hogy lányaitok a zeng- zetes édes anyai nyelven értessék meg magukat, hanem, hogy üres fecsegőkké neveljétek őket. A 3—4 idegen nyelv mellett nem ér reá a magyar géniusz megizmosodni! De befejezem elmefuttatásomat. Könnyedén odavetett eszméknek, eszmélésre szánt gondolatoknak, aphorismáknak szeretném nevezni, a miket elmondottam. A kinek hiú, lelketlen bábok s szívtelen kaczérok kellenek, az, nem kétlem, okoskodásaimat túlhaladott álláspontnak fogja declarálni; de a ki a ma is még — hála nemtőnknek! — felcsillanó boldog családi képeken tud felbuzdulni s ilyenek térfoglalásából a sivárság kiveszését s az élet költészetének visszatértét tudja várni, a ki a degenerált elégedetten néztek egymás szemébe, — mintha mondták volna: „Várjunk csak, majd máskép lesz még“! Ugyörültek egymásnak, meg annak a két szép gyermeknek. Mindegyik fél gondolt valamit: „ha majd ezek egy pár lesznek“! Nem is titkolták egymástól ez óhajtást. Arkosy ur kimondá nyíltan, hogy soha jobb vöt éltében nem kíván s mást nem is akar. Salánki pedig nagyon meg volt elégedve a szerencsével, mely fiát érendi. Sándor is aligha nem gondolt ilyet. — Még két év van hátra, — mondogatták magukban az öregek — addig a leány erősül, megnő], — a fiú pedig végzett — és megtanul tán nők körül forgolódni Sándor tanult sokat, — az enyedi iskola jobb tanulót, okosabb fiút soha sem nevelt, — de már, mi a leányok körüli tudományát illeté, saecundae classist érdemelt, már pedig az ily osztályzattal nem lehet boldogulni, s az e részbeni fogyatkozás épen úgy meglátszik a fiatal emberen, mint fekete dolmányon a sárga folt. Azért midőn vacatiokra haza jött Sándor diák, Szeréna mindig dorgálá őt: — Maga Sándor olyan furcsa ember; miért nem tud megállni egy helyben, — mindig mozog, feszeleg. — És miért pirul el mindig, ha önre nézek ? Sándor még jobban feszelgett s elpirult, — ki tudja: miért? — Aztán, ugy-e bár, még csak tánczoini sem tud? — Jöjjön, majd tánczolunk egy mazurt! — Jaj, még a nevét sem hallottam, Szeréna! *
