Eger - hetilap, 1890

1890-08-05 / 31. szám

245

nyit az igazság érdekében, úgy kedves vendégeink a pécsiek, mint az egri dalkörre nézve.

A hangverseny számai közül mégis mint művészit és nehéz darabokat emeljük ki az Ébresztőt és az Epilógot, s mint a fülre kellemest: a Vinetát és az Esti dalt. Ritka élvezetet nyújtott az utolsó szám: „Busán dalol“, melyet a két dalárda együtt adott elő, teljes preczizitással és hatalmas effektussal. Az egri dalkör szintén igen szépen, tisztán, egyöntetűen énekelt.

Hangverseny után a közönség sietve tódult a Koronába, és lön olyan bábeli zűrzavar, amilyenre a vén falak aligha emlékszenek. Az volt a boldog, aki egy üres tányért, egy széket kaphatott, mert legalább egy kis remény biztatta, hogy „talán“ fog kapni valamit enni „valamikor“. Persze, olyan közönségre nem számított Broncsmama: 3—400 ember talán még soha sem volt ott egyszerre, most pedig bátran lehetett annyira tenni az oda betódult közönség számát. Sokan voltak, akik ott maradtak a hajnali órákig, anélkül, hogy valamit enni kaphattak volna.

Nemsokára megzendült a pécsiek éneke s hatalmas repertóriumukból szedték elő a szebbnél-szebb darabokat. A pécsiek asztalánál már most elnökük Aidinger ült az asztalfőn, ki az esti vonattal érkezett Egerbe, tehát már a hangversenyen jelen volt. Pohárköszöntőt mondott Égervárosára és Szederkényire, mint az intéző bizottság elnökére. Mire Szederkényi válaszolt, éltetvén a pécsi dalárdát és annak elnökét; ugyancsak a pécsieket élteté Kapácsy Dezső is.

Éjfél felé kezdetét vette a táncz, s folyton növekvő kedvvel hajnalig tartott.

Másnap, hétfőn délután, a pécsi dalárdának mintegy 20 tagja Szele Gábor püspök, főkápt. kisprépost ő m Igán ál tisztelgett, kinél ez alkalomból az egri mélt. főkáptalan tagjai közöl Begovcsevich R. püspök ő mlga, Zsendovics J. és Stephanovszky

S. kanonok ő nsgaik, Zsasskovszky J. papnövelő int. spirituális, még néhány vendég s az egri dalkör számosabb tagjai is jelenvoltak, hogy élvezhessék a pécsiek néhány remek dalát, melyet a kispréposti lak dísztermében előadtak, tiszteletére püspök ő mlgának, mint a pécsi dalárda két karnagya: Hofier K. és Czury

J. páratlan szívességi! házi gazdájának.

A pécsi dalái’da, kedves vendégeink tiszteletére városunk vendégszerető lelkes polgársága által rendezett ünnepségek sorát tegnap, hétfőn estve, a tűzoltó őrtanyán, az egri önk. tűzoltók által rendezett disztekézés és barátságos estebéd fejezte be, melynek érdekes lefolyásáról már csak lapunk jövő számában adhatunk részletesebb tudósítást.

Hallomás szerint ma a reggeli vonattal mennek Egerből, amikor Szőke Sándor, az egri dalkör tagja fogja a búcsúbeszédet tartani.

Láttam az ifjú császárt, délczeg paripáján, — s álmélkodásom- ban tátva maradt szemem szám, amint a tündérszép császárnét egymagában ülve, megpillantottam abban az aranyhintóban, melynek minden oldala kristályüvegből volt, mint egy ragyogó kirakat.

A felséges uralkodó párnak a magyar fővárosban való akkori első tartózkodása alkalmából, egy estvén a magyar nemzeti színházban díszelőadást tartottak. Az „Erzsébet“ czimü operát adták elő, melynek szövegét magyar szent Erzsébet életéből, mintegy vonatkozással a fiatal osztrák császárnőre, — ha jól emlékszem, — az opera-librettók akkori monopol-szerzője: Czanyuga József irta. A három felvonásos opera zenéjét pedig hárman komponálták: a középső felvonást — a legszebbet — Erkel Férencz, az elsőt és utolsót pedig a Dopp- ler-testvtvérpár: Károly és Ferencz. Mindhárom tagja s karmestere a nemzeti színház zenekarának, mind a három már akkor, mint jeles magyar-opera-szerző ismeretes.

Igen természetes, hogy erre a díszelőadásra laikus halandó embernek, mint publikumnak bejutni lehetetlenség volt. Hiszen alsóbb rangú hivatalnokok, és katonatisztek, holmi „be- zirksrichter“-ek, „secretär“-ek, lajtinantok stb. még a galériára sem juthattak föl, melyet a törzstisztek, helytartósági s miniszteri magasabb rangú tisztviselők, családjaikkal együtt zsúfolásig megtöltöttek.

De azért mi, akkori budapesti fiatalok mégis kifogtunk a — németen, s bejutottunk a díszelőadásra, még pedig oly kedvező helyre, honnét az egész rengeteg sokaságú s káprázatos fényű publikumot teljes pompájában, kényelmesen véges végig szemlélhettük, — a színpadra.

A nemzeti színház akkori rendezője igen szerette a jókedvű fiatalságot. Gyakran mulatott köztünk. Szóval: jó ismerősünk, jő

*

Most, midőn már a hangverseny után vagyunk, jól esik konstatálnunk, hogy Eger közönségében a vendégszeretet és a művészet szeretete teljes mértékben megvan. Ezt bebizonyitá az egész ünnepséggel szemben tanúsított viselkedésével.

Távozó pécsi vendégeinket pedig arra kérjük, hogy azt a szívélyes baráti viszonyt, mely köztük és dalkörünk közt kifejlődött, ne engedjék meglazulni, de sőt fűzzék még szorosabbra. S emlékeinkkel vigyék el üdvözletünket otthon váró kedveseiknek, barátaiknak : Pécsváros közönségének ! Legyenek még

többször is szívesen látott vendégeink!

A tanítók nagy-gyűlése.

Magyarország néptanítói hosszú 12 év letelte után ismét nagy-gyűlést tartanak Budapesten, Szent István napján. 22 ezer tanító, 4000 tanítónő, 1000 kisdedóvónő s mintegy 2000 a népoktatásügy iránt hivatalosan is érdeklődő képezdei tanár, tanfelügyelő, árvaatya, nevelő s hitoktató, egyszóval közel 30,000 oly egyén, kik a magyar nemzet kulturális fejlődésének nemes munkájában tettleg résztvesznek, küldik el legkiválóbb tagjaikat erre az egyetemes gyűlésre, a melyen, mint az előbbeni hasonló gyűléseken is, bizonynyal nem fognak hiányozni más lelkes férfiak sem, kik átérezve a népoktatás ügyének nagy fontosságát, mindenkor megjelennek ott, a hol közoktatásügyünk fejlesztésének legfontosabb tényeizői összegyűlnek, hogy aggódó orvosok gyanánt meg-megtapintsák azt az üt eret, mely százados küzdelmek között elgyengült s ellenségektől körülvett nemzetünk megizmosodásának, a szádunkban már mindenhatóvá lett népmüyeltségnek lüktetéseiről tesz tanúságot.

Közmondásossá lett már hazánkban a tanítók szomorú anyagi helyzete, alkotmányos életünk kezdetétől szakadatlan sorozatban hangzik fel a panasz, hogy külföldi lovakért százezreket s a katonaság fegyvereinek javítására milliókat adunk évenként, mig a népoktatásügyre fordított összegeknek egy pár ezer forinttal emelése is nagy erőfeszítésbe kerül. Mindamellett ki merészeli állítani, hogy az a napfény, melyet egykor b. Eötvös József felgyulasztot-t, s mely a népoktatásügy fontosságát oly közérthetővé tette, ma már halványodik s a nemzet jobbjai már közönyösek lettek iránta? Nem. Nehéz politikai s társadalmi viszonyaink között akaratunk ellenére vergődünk gyakran nem kedvelt utakon, de nincs többé senki, ki a nemzet zömének művelését ne tartsa nemzeti feladatnak s nem lesz többé oly időszak, midőn kicsinylőleg beszéljenek az iskolák hatalmáról.

Lélekemelő példája ennek az emelkedett köztudatnak a

barátunk volt. Elmentünk hát hozzá, s megkértük, engedje meg, hogy az „Erzsébet“ opera díszelőadása alkalmával a statisztákat mi helyettesítsük. A rendezőt kissé meglepte a furcsa kívánság, de csakhamar megértve czélunkat, elmosolyogta magát, s heléegyezett. Kikötötte azonban, hogy egy próbán, teljes cos tűm e-ben jelen kell lennünk, hogy jól betanuljuk szerepeinket, s a különös öltözetekben megszokjuk egymást, nehogy aztán előadás közben, komoly helyzetünkről megfeledkezve, el találjuk nevetni magunkat.

A dolog vége az lett, hogy mint statisták vettünk részt a díszelőadásban; s ha igaz, hogy ily rendkívüli fényes színházi közönséget azóta se láttam életemben; az is igaz, hogy az a fényes publikum se látott még színpadon oly elegáns s t a t i s t a- s ere get, olyan színházi „népséget és katonaságot“, mely akkor a budapesti egyetemi fiatalság szemenszedett tagjaiból: egyetemi polgárokból, fiatal ügyvédekből, tisztviselőkből, Írókból stb. volt egybeálütva.

Én, pompás, kényelmes helyemről tüzetesen végig szemlélve a minden tekintetben nagyszerű közönséget, azontúl összes bá- múló figyelmemet a fiatal császárnőre irányoztam, ki ott ült császári férje oldalán, az udvari páholyban, ragyogó toilettben, mozdulatlan, nyugodt vonásokkal, csillogó kék szemeit merev némasággal a színpadra irányozva.

Olyan volt, mint Hoffmann meséinek csodás alakú viaszbábja: Olympia.

De a második felvonásbeli lakodalmas jelenetben, mikor az öreg nagyapó (a hires Rétliy), karonkapva anyjokat (Lendvay- Latkóczyné) tánczra perdül, együtt járják a „kállai kettőst,“ s nagy-apó, széles jó kedvében, fölemeli reszketeg lábát, hogy sar- kantyus csizmájának orra hegyét megfricskázza (mi a régi idők-