Eger - hetilap, 1890

1890-08-05 / 31. szám

246

1 anitúk egyetemes gyűlése is. Az ország kormánya, fájdalommal bár, de megkötött kezekkel tagadta meg azt a pár ezer forintot, mely a gyűlés rendezésére szükséges volt; felkelt a művelt társadalom, s pár hét alatt krajczáros adakozásokból összegyűlt ez az összeg teljesen. Volt-e valaha Magyarországon gyűlés, melynek czéljaira egyesek annyit adakoztak? Nem az első eset-e az, hogy a kormány vezérférfiai, egy gróf Szapáry Gyula s gróf Csáky Albin, mint magánemberek, saját filléreikkel igyekezzenek pótolni azt, a mit mint kormányférfiaknak meg kellett tagad- niok? A közszellem hatalma az, azé a közszellemé, mely ma már világosan tudja, hogy a nemzetiét varázs ereje, a közművelődés, s melynek hatalma alatt mély értelműnek tűnik fel koszorús Írónknak, Jókainak ismert mondása: „Magyarországot még egyszer

meg kell hódítani, s e nagy feladat a néptanítókra vár.“

Lázasan működő korunkban napról-napra következnek a gyűlések s az egyetemes gyűlések sem tartoznak a ritkaságok közé. Sokan látszólag méltán kérdhetik tehát: vájjon nem tulsá- gos-e ez a nagy zaj egyetlen gyűlésért s nem egyesek habár jóakaratu, túlbuzgalma idézte-e elő azt az áldozatkészséget is ?

Vannak korszakok, midőn hazánkban felgyulad a szahna- láng, de az a tartós érdeklődés, melyet a társadalom az egyetemes tanitógyülések iránt mutat, a nép tagadhatlan politikai ösztönének eredménye, annak az ösztönének, mely egykor a rabszolgaság napjaiban az Akadémia alapításával s Kazinczy-ünnepek- kel tisztán társadalmi utón egy nagy lépést tett előre, melyet azontúl a hatalom birlalói sem ignorálhatnak többé; annak a politikai ösztönnek, mely feljajdult a nemzeti zászló megsértésekor, s mely a Kossuthok és Deákok nagy műveit diadalra juttatta.

Sokat Írhatnánk az egyetemes tanitógyülések működésének gyakorlati sikereiről. Elmondhatnék, hogy ezek teszik általánossá a tanítók önsegélyző törekvéseit, az Eötvös-alapot, árvaházat, melyek ma annyi jótékonyságot gyakorolnak, ezek tették lehetővé a tanítói nyugdíj-alapot, mely ma, keletkezése után 15 évvel, már 8 millió forint felett rendelkezik, ezek hívták fel a közfigyelmet a magyar nyelv tanításának szükségességére, a népkönyvtárak fontosságára, a hitoktatás reformjára s más fontos kérdésekre. De ha mindezt elmondanánk is, nagyon keveset állítanánk, mert ugyanezeket az egyes tanitóegyletek s a szépen virágzó tanügyi sajtó is felkarolták. Az egyetemes tanitógyülések jelentősége más s sokkal nagyobb. Nem az egyes határozatok döntők e gyűlésen, nem kérdések tárgyalása; az ily nagygyűlések politikai fontosságú jelentősége az, hogy eszméket ad irányadókul, hogy egyesíti a népoktatásügygyel foglalkozókat s kapcsokat létesít azok között, kik a jövő nemzedék hivatott nevelői.

Hét főbb nyelv s hét különböző hitfelekezet darabolja szét belső ellenségként gyenge nemzetünk fiait apró csoportokra. Az

ben a magyar nemzeti táncznak egyik bravour-figurája volt), — ezt a bohókás jelenetet a fiatal császárné se tudta anélkül szemlélni, hogy könnyedén el ne mosolyodjék. De e szelíd mosoly, a komoly császári félj egy merev tekintetére, azonual eltűnt ajkairól.

Hja, hát biz ez jó régen történt már. Azóta a fiatal csá- csárné a mi szeretett királynénk lett, s a magyar nemzeti színházban nagyon sokszor szabadon s kedvére megmosolyogta a mi színészeink jó izű magyaros mókáit. . . .

Ez volt az én első színpadi szereplésem. A második és utolsó Tisza-Füreden történt.

Az ötvenes évek valamelyikén a vakácziót a Tisza mellett egy faluban, nagybátyámnál töltöttem.

Az ottani jegyző, fiatal ember, jó barátom, egyszer beállít hozzám, s azt kérdi:

— Nincs-e kedved velem jönni?

— Hová ?

— Tisza-Füredre. Jegyzői összejövetelünk lesz. Jól fogunk mulatni.

— Megyek.

Másnap már Tisza-Füreden voltunk. A t.-füredi járás jegyzői kara a nappali órákban befejezte értekezletét, s estve kedélyes lakomára gyűlt egybe a „Bika“ vendéglőben.

Az estebéd, tűrhető czigányzene mellett, vigan, kedélyesen folyt, miként ez derék magyar falusi nótáriusok közt másként nem is képzelhető. Csengett a pohár, megszólalt ajkainkon a magyar dal, váltakozva szebbnél szebb, elmésebbnél elmésebb po- hárköszöntőkkel.

Közénk vetődött, s ott mulatott velünk együtt, mint közös vendégünk, jó „Könyves“ bátyánk is, egy veterán színész a

egyes megyei s kerületi tanitó-egyesületek e Szétválasztó elemi erők hatása alatt igen gyakran előszeretettel keresik azt, a mi elválasztja e hazában a polgárt s a szaksajtó sem képes mindig felülemelkedni e korlátolt felfogástnódon. Itt azonban, az egyetemes gyűlésen mindenkor győzött s győzni fog a népnevelőknek hivatásukkal összefüggő idealismusa s tiszta kultúrpolitikai eszméje. Magyarország tanítói az egyetemes gyűléseken csak magyarok, csak emberek akarnak lenni, a lelkesedés elemi erejével szemben elnémul a nemzetiségi s felekezeti zavaró hang s az a népnevelő, ki otthon a kicsinyes hatalmakkal küzd, a görög rege Antaeusaként erőt merít itt az egyetemes gyűléseken, hogy világosabban lássa eszményképét, midőn Kárpátoktól Adriáig egy lesz a magyar, midőn a műveltebbé s jobbá lett társadalom azt fogja első sorban keresni, a mi az embert közelebb hozza az emberhez.

Nem kicsiny, nem mulékony erkölcsi hatalom tehát az egyetemes tanitógyülés. Az a harmincz ezer egyén a jövő nemzedék nevelője, a kulturpolitikusok reményei bimbójának fejlesztője. Jobbjaik látják a hiányokat, sajnosán érzik, hogy ma a magyar tanító csak kis gyermekek oktatója, de nagy feladatát, a nép tömegének nevelését még alig kezdhette meg. Itt az egyetemes gyűléseken hintik el az uj eszméket, törnek uj-uj réseket. S majd egykor évtizedek múlva, midőn hazánkban is uralomra jut a közművelődés s emberszeretet hatalma, midőn nem kell sötét gyanúval vagy épen ellenszenvvel tekintenünk polgártársaink ezreire, a müvelődéstörténelem Írója sok más tényező mellett a tanítók ünnepi összejöveteleire is fog utalni, mint egyik lényezőre, mely az egykor felekezetek s nemzetiségek szerint megoszlott, s nagytömegé- benmüveletlensége miatt közönyös magyart emberré s valódi magyarrá tette. Kinek megadatott látni, rokonszenvvel nyújtja kezét az úttörők ünnepi összejövetele felé: a nemzetiét megszilárdulásának egy-egy örvendetes szivdobbanása ez.

György Aladár.

Különfélék.

— Hálaadó istentisztelet. A múlt csütörtökön, f. évi jul. hó 31-én Mária Valéria főherczegnő, a felséges királyi pár szeretett leánykájának Ferencz Salvátor főherczeggel lseidben történt egybekelése alkalmából az egri székes főegyházban regg. 9 órakor „Te Deummal“ egybekötött ünnepi nagy mise tartatott, melyen Szele Gábor püspök főkáptalani kisprépost ő mlga fényes papi segédlettel pontifikáit. Az ünnepi istentiszteleten a katonai s polgári hatóságok testületileg vettek részt, s a lakosság minden osztályából is számos ajtatoskodók jelentek meg,

régi „komédiások“ világából, ki akkor, mint egy „színész trupp“ jámbor igazgatója, társulatával Tisza-Füreden időzött, s az ottani publikum számára sovány előadásokat tartott a „Bika“ vendéglőnek Thália templomává alakított nagy termében összetákolt színpadon.

Az étkező helyiségnek a nagyterembe szolgáló ajtaja, a „harapható" pipafűst miatt nyitva volt. Egyszer, amint egyik társunk megpillantja a háttérben sötétlő színpadot, hirtelen fölkiált :

— Nini! Theátrum. Igaz-a! Szedjük össze a társulatot, s játszassuk el velők a „Pel es kei nótárus“-t.

Az ép oly váratlan, mint meglepő indítvány közlelkesedésre talált. Azonnal felszólították az öreg Könyvest, gyűjtse össze hamarosan a társulatát, s adja elő a „Peleskei nótárus“-t. Mig ő odajár, addig, gyűjtés utján, gondoskodva lesz egy tisztességes „ein n o m“-ról, amint akkor „diátrista-nyelven“ a bevételt nevezték.

Az öreg Könyves egy darabig vakarta, s csóválgatta fejét. „Bajos . . . nagyon bajos! . . .“ — mormogta magában. De a kecsegtető kilátás egy jó vacsorára a tagok, — s egy tisztességes summára a direktori kassa részére, — nem hagyták soká töprengeni, hanem csakhamar nyakába vette a várost, s elindult egy nagy feladat césári megoldására: társidata tagjainak összeverbuválására.

Félóra múlva az öreg Könyves, a direktor, nagy lihegve s izzadtan visszatért — harmadmagával. Az egyik egy tiszteletreméltó korú matróna volt, aki alkalmasint későn érkezett arra a vásárra, ahol az istenek a bájakat osztogatták. Könnyező szemei keservesen pislogtak a „Morphaeus karjaiból való erőszakos kiragadásnak“ miá; mig foszlányos ruhái „költői rendetlenségben“