Eger - hetilap, 1890
1890-06-03 / 22. szám
22-ik szám. 29 -ik év-folyam 1890. Junius 3-áu. Előfizetési dij: Egész évre . 5 frt — ki Félévre . . 2 50 „ Negyed évre. 1 n 30 „ Egy hónapra — n 45 „ Egyes szám — n 12 „ Hirdetésekért minden 3 hasábozoit péti sorhely után 6, bélyegadó fejében minden hirdetéstől 30, nyilttérben egy petit- sorhelyért 15 kr. fizetendő. Politikai s vegyes tartalmú hetilap. Megjelenik minden kedden. Előfizetéseket elfogad: a kiadó-hivatal (lyceumi nyomda), a szerkesztöseg (Széchenyi-utcza 30. sz. Szabóféle ház) és Szolcsányi Gyula könyvkereskedése, s minden kir. postahivatal. — A hirdetési dij előre fizetendő. A növelés. (Néhány szó Szvorényi József „Gyakorlati tanácsok a házi és nyilvános nevelés körében. Anyák és nevelők tanulságára, népszerű előadásban. Bpest. Franklin-társulat“ czim alatt legújabban megjelent müvéről.) Köztudomású, hogy nemcsak nálunk, de ama nemzeteknél is, amelyek ez idő szerint az irodalmi fejlettség legmagasabb fokán állóknak vannak kikiáltva, a sokféle tudomány-ágak közöl a paedagogia, a növelés-tudomány részesül a legmeddőbb, legszegényebb irodalmi művelésben. Nem azért, mintha nem volnának szaktudósaink, kik a tudományok ez ágát is irodalmilag kultiválni s előfejleszteni képességgel s hivatással nem bírnának; hanem egyszerűn azért, mert mig egy-egy Zolaféle silány regény- forditásból ezer számra kélnek a példányok, addig valamely pae- dagogiai műnek, — legyen az bármily jeles, — alig akad egykét vevője. Nagyon természetes tehát, hogy ha hosszú időközön- kint egy-egy figyelemre méltó növel ész éti mű jelenik meg a könyvpiaczon, az másutt is, de még inkább nálunk, méltán jő esemény-számba. Mi az oka, hogy a modern társadalomban a szülék, csekély kivétellel, alig várják, hogy az elodázhatatlan kisded-növelést lerázva nyakukról, azontúl gyermekeik további növelését átadják az iskolának, — a regényeknek, s a szin házaknak, — arra Érted! Forogjak bár a nagyvilágban, S legyek távol szakasztva tőled: Szívem szeret, s hű otthonában Csak érted él mégis, csak érted. . . S ha ihletett óráimon rád Emlékezem, édesb az élet: Hirűl viszi dalom ezt, hozzád, S hogy érted egyedül, csak érted. . . És estve nyúgalomra térve Ha csendes kamrácskámba lépek: Imádkozom kéz-összetéve, Csak érted, egyedül csak érted. . . (Arndt E. M. után.) Bum-bum! Elbeszélés. A szegény kis gyermek sápadtan, hosszan kinyujtózva feküdt fehér ágyacskajában, lázas, nagyra nyílt szemei mereven tekintettek, mint az olyan betegekéi, kik már azt látják, a mi a földi ember előtt rejtve van. feleljen meg a mai társadalom. Nekünk e helyütt nem az a czé- lunk, hogy eme veszélyes és aggasztó társadalmi viszonyok és állapotok okait fürkészszük. Igaz, hogy az iskolának nemcsak az a föladata, hogy oktasson, hanem hogy növeljen is egyszersmind. A hivatása magaslatán álló tanítónak nemcsak oktatónak, hanem a szó magasztosabb értelmében, növelőnek is kell lennie. De ha tekintetbe veszszük a tanítási anyagnak azt a rengeteg halmazát, amelyet, a mostani tanítási rendszer mellett, a szegény tanítónak növendékei fejébe kell minden áron és módon tömnie, azon szomorú meggyőződésre kell jutnunk, hogy a tanítónak, ha csupán mint oktató akar is kötelességének annyira megfelelni, hogy legalább némi eredményt képes legyen felmutatni: arra, hogy egyszersmind nevelő is legyen, épen nem marad ideje. De tegyük fel, — mert általánosságban úgy is van, — hogy magasztos hivatása tudatával bíró, s egyszersmind lelkiismeretes taniró talál magának időt és módot arra, hogy növendékeit ne csak oktassa, hanem növelje is: mit ér minden ügyekezete, s teljesen kárbaveszett minden fáradsága s jó akarata, ha otthon, a házi növelésben, nemcsak támogatásra nem talál, de sőt gyakran a szülők részéről épen annak ellenkezőjét kell tapasztalnia!? — Pedig rég megmondta Plátó, hogy az ember, ha helyes növelésben részesül, a legistenibb, legszelídebb lénynyé szokott válni; ellenben nem elegendőleg s nem jól növeltetvén, a legvadabb a föld állatai között. Anyja, ki a kis ágy lábánál ült, és ujjahegyét harapdálta, hogy hangosan fel ne zokogjon, vérző szívvel nézte a kicsike lesoványodott arczán a betegség terjedését, mig atyja, a derék munkás, alig bírta visszatartani a szeméb en égő könnyeket. A nap ragyogón és tisztán kelt fel az égen, és fénye behatolt a Rue des Abesses kis szobájába, a hol a kis Feri, Legrand Jakab és Madeleine egyetlen gyermeke, halálos betegen feküdt. Ferike hét éves volt. Még vagy három héttel ezelőtt, rózsás, eleven és vidám volt, mint a esik. Ekkor egy este lázasan, forró kezekkel, főfájással hozták haza az iskolából, és azóta nem hagyta el az ágyat. Lázas képzelődései közt gyakran nézett fényesre tisztított czipőcskéire, melyeket anyja gondosan a sarokba állított, és el-elmondogatta: „Eltehetitek Ferike czipőjét! Nem huzza ő már fel azt. Nem megy már az iskolába — soha, soha többé!“ „Ne beszélj ilyen bolondokat!“ kiáltott ilyenkor atyja; anyja pedig a párnákba temette arczát, hogy a gyermek ne hallja zokogását. A múlt éjjel nem volt a kicsikének láza, de az orvost két nap óta különös jelenség nyugtalanitá, mely önmagának olyan teljes elhagyásához hasonlított, mintha a kis hét éves beteg már életunt volna. Bágyadtan és érzéketlenül feküdt ott, sovány arczocs- káját egykedvűen fordította erre-amarra a párnákon, és nem akart semmit sem enni. Keskeny, sápadt ajkai nem mosolyogtak; nagy. téveteg szeme a messze távolba nézett, mintha keresne, vagy látna valamit — Isten tudja, mit ............„Talán már a nyílt. e get látja!“ gondolá borzadva Madeleine. Tejet, theát, levest, gyümölcslevet akartak a gyermeknek beadni — hiába, nem fogadta el. „Ferikém, nem akarsz valamit?“ „Nem, semmit.“ Az „EGER“ tárczája.
