Eger - hetilap, 1890
1890-06-03 / 22. szám
172 A házi nevelésnek helyes irányt adni, annak minden egyes előfordulható körülményei- s viszonyaiban a józan szülőket bölcs tapasztalati tanácsok- s útbaigazításokkal ellátni: czélja Szvorényi József fönt czimzett nagybecsű paedagógiai művének, mely a bpesti könyvkiadó Franklin-társu- lat sajtójából csak imént került ki. „A többször s többféléi vett bátorításra, nyújtom ime neve- lészeti beszédeim gyűjteményét a t. szülői közönségnek, — mondja előszavában a tudós szerző. — „Lelkem leikéből szedegettem össze s a közvetlen tapasztalásból egyszersmind a bennök lerakott oktatásokat és tanácsokat. Nem lehet belátni, fognak-e és mennyit használni családi, köznevelési s társadalmi nagy érdekeinknek ? Egy az csak, amiről eleve szabad volt meggyőződve lennem, — az, hogy szüksége van szülőink- s nevelőinknek a hasonnemü olvasmányra. Magán és nyilvános életünknek számos sötét pontjára mutatok rá benne. Első családi s társadalmi szükségnek fogjuk bizonyára találni, hogy azok lehetőleg s mielőbb orvosoltassanak. Sok öröklött, vagy újabb keletű tévedéseket, az elfogultság s előítéletek mérges dudváit irtanunk kell sürgősen, hogy helyükön a nemesebb élet csiráit s gyümölcsbokrait ültethessük. Erős és értelem által vezérlett kezekre vár mindkettő. Beszédeim kalauzul szolgálhatnak mindkettőben. Igényem csak egy van, — és ez az, hogy amit tanácsaimból elfogadtatnom sü- kerülend, gyakorlatba is és életbe menjen át. Remény táplál, hogy nem ritkán már maga a dolog természete ellenállhatlanul fogja mintegy követelni a magáét. Mennyi az oly anya, ki élve-halva gyermekeiért, tele jó akarattal, de mint tanácstalan, képzetlen nevelő bolyong tévesztett ösvényein! . . . Atka volt mindenkor, s ma is az, nőnevelésünknek, hogy képezi a leendő anyát mindenben, csak legmagasztosabb anyai hivatásában nem. . . . Örvendetes jelenségnek hirdetjük felsőbb leányiskoláink terjedezését. Ráértem áttanulmányozni azok tanrendjét. Örömre azonban részemről okot nem lelhettem benne. Kevés is, túlsók is egyben és egyszerre, mit az a jövendő nemzedékre nézve Ígérhet; mert épen arról hallgat, mi a leendő anyát egyenesen szent küldetésé- höz szerelhetné- föl. Hazánk zilált erkölcsi helyzetei közt valóban semmi sem elsőbb ma, mint vallásos, szigorú erkölcsű, értelmes, házias anyákat nevelnünk. Ókori példák inthetnek, mint pontositá össze, vegyük, a szintoly mély érzékű, mint magas szellemű hellénség mindazt, de csakis azt, mi az anyaságnak testi és szellemi tökélyeihez tartozik. Drága kísérletezés, mert káros, mit mi e téren elkövetünk. Olyan, mintha a czéltól elvezető utón kívánnánk ahhoz eljutni. Lehetetlen pedig be nem látni, miként mindaz, mit „Minden áron ki kell őt ragadunk ebből az állapotból, — mondá az orvos. Maguk ismerik gyermeküket, gondoljanak ki valamit, a mi életre kelti testét, visszahívja lelkét, mely már a felhők felé tör.“ Ezzel elment. „Találjanak ki valamit!“ Az ám, a derék emberek ismerték gyermeküket. Tudták, mily örömet szerzett neki vasárnaponként a városon kívül lekaszabolni a mezőt és este virággal megrakva atyja vállán lovagolni haza, vagy a Champs-Elysées-n a kötélen túl, mely a gazdag gyermekeket az ingyen-közönségtől elválasztja, a Paprika Jancsi színházát nézegetni. Legrand Jakab képeket, aranyos katonákat, chinai árnyképeket vett Ferikéjének, kivágta az alakokat és ott tánczoltatta őket ágyacskáján. Mindent megtett, hogy a fiúcskát megnevettesse, mig ő maga közel állt a síráshoz. „Látod, itt a bohócz, hopszasza, trallala. . . Ez meg a generális, tudod még, mikor a boulognei erdőben egy egyenruhás generálist láttunk? Ha most egy kis levest eszel, veszek neked egy igazi generálist, igazi posztó kabátban, aranyos vállrojtok- kal. Akarnál egy ilyen generálist? „Nem,“ felelt a gyermek lázas, száraz hangon. „Vagy akarnál egy kis pisztolyt, tekegolyókat, vagy tán egy fényes pajzsot?“ „Nem“, — ismétlő a gyermek majdnem kegyetlen határozott’ Sággal. És bármit kínáltak neki, Paprika Jancsit, léghajót, kocsit, lovat, — a kis rekedt hangocska, mig szülői kétségbeesetten néztek egymásra, egyre csak azt hajtotta: „Nem . . . nem . . . nem!“ „De hát mitakarsz, édes Ferikém?“ kérdé anyja. „Csak van erkölcsnek, fegyelemnek, illemnek, rendnek, műveltségnek, haza- tíságnak, szabadságnak, szóval polgári és társas erénynek nevezünk, mind azon fordul meg: mily állást foglalnak el a nők va- lamely államban; s mint töltik be a családban anyai szent hivatásukat? A tudománynak és gyermekeiknek élő anyák fogalmilag ellenkeznek. Természetesnek fogjuk találni, ha a nagy népeknél, rendeltetésüktől elmaradt nők százezrei a tudomány utján küzdenek létükért. Ott életet, egészséges egyensúlyra törekvést jelenthet az: nálunk visszás, egészségtelen állapotot. Mi egyébért kiáltoz vájjon égre a gyermekhalandóság vérfagylaló statistikája hazánkban, — mint hogy: „anyákat neveljünk!“ . . . Ezeket mondja, egyebek közt, a tudós szerző könyvéhez illesztett előszavában. Arany igazságok! Méltók, hogy minden szülő eltörölhetetlenül vésse azokat emlékébe — és szivébe! A 360 lapra terjedő mű a növelés összes körét felölelő következő 12 fejezetre oszlik: I. A család s aunak központja az anya. II. Az első nevelés. III. Az első nevelés folytatása. IV. Szeretet és türelem a nevelésben. V. A közép vagy iskolai nevelés. VI. A korviszonyok hatása nevelésünkben. VII. Példa a nevelésben. VIII. A vérmérsék a nevelésben. IX. Jellemképzés a nevelésben. X. Az álmiiveltség szédelgése s hatása a nevelésben. XI. A végső vagy befejező nevelés. XII. A testi nevelés. A mű. ez egyes részleteiben, nem ismeretlen a mi (egri) közönségünk előtt, amennyiben azokat szerző, mint az egri cist.-r. főgymnásium érdemes igazgatója, az intézet évzáró ünnepein, a fönjelölt sorrendben, több éven át az egybegyült szüléknek, s müveit közönségnek felolvasta nemcsak, hanem azok a nevezett főgymnásium évi Értesítőjében sorra meg is jelentek. Mindazonáltal nemcsak kívánatosnak, de paedagógiai irodalmunk s közne- velészeti viszonyaink érdekében fölöttéb szükségesnek is mutatkozott, hogy ez értekezések egy egységes egészletbe foglalva lássanak napvilágot, s ily összefüggő egészletükben legyenek, a nagy olvasó közönségnek is hozzáférhető közkincsévé irodalmunknak. Mert tagadhatatlan, hogy valamely mozaik-remek egyes drágaköveinek becse is leginkább akkor tűnik fel valódi értékében, ha azok egy egységes képpé alkotva, egy keretbe vannak összefoglalva. Ama közelebbi viszony, melyben e lapok szerkesztője a föntidézett mű szerzőjével áll, a mi toliunknak is korlátokat szab, hogy a mű tartalmáról s irályáról e helyütt áradozó kifejezésekben nyilatkozzunk. Volna ugyan kedvező alkalmunk, hogy szakférfiaknak, a mű megjelenése alkalmából szerzőhöz intézett szerencseki vánatait, s magasztaló nyilatkozatait idézzük, az „oly gazdag tanulmánynyal, tapasztaltsággal, o 1 y p á r a t- lan stílusban irt“ — „s minden sorában tiszta igazvalami, a mit nagyon szeretnél. Mondd meg nekem, a te jó mamádnak!“ És oda fektette fejét a kis beteg párnájára, és halkan suttogott vele, mintha ők ketten erősen titkolóznának. Ekkor sajátságos kifejezéssel egyenesedett fel a gyermek, karjait kitárta, mintha valami láthatatlan alakot akarna átölelni, és vágyó, könyörgő, de egyszersmind parancsoló hangon kiáltá: „Bum-bumot akarom, Bum-bumot akarom!“ II. Bum-bum! Szegény Madeleine ijedten nézett férjére. Mit is mondott a kicsi? Már megint félrebeszélt — ismét itt volt az irtózatos láz? Bum-bum! Nem tudta, mit jelentenek e szavak, és félt tőlük, mert a gyermek most beteges makacssággal egyre csak azt hajtotta, mintha eddig nem merte volna kimondani, de most legyőzhetetlen fejességgel kötné magát rá: „Igen, Bum-bumot! Bum-Bumot akarom!“ Az anya görcsösen ragadta meg férje kezét és kétségbeesett arezczal suttogá: „Jakab, mi ez? A gyermek már nincs magánál.“ De a munkás kemény arczán bámuló, és mégis boldog mosoly ült, mint mikor az elitéit előtt a szabadulás lehetősége tűnik fel. Bum-bum! Jól emlékezett még husvét másodnapjára, mikor fiacskáját a czirkusba vitte. Még hallotta a gyermek ujjongását, és hangos, csengő gyermekded nevetését, mikor meglátta a bohó- czot, a ragyogó aranyos bohóczot, ki hátán fényes pillangó-szárnyakkal jelent meg. Nagyokat ugrott, egyet-egyet rúgott a lóvá-
