Eger - hetilap, 1890
1890-05-06 / 18. szám
142 nemzetek ékesitgetik magukat, s mely felesleges luxus a szegényeknek. Éltető, lüktető vér ez a nemzet ereiben. Nekünk magyaroknak még inkább, mint bárkinek másnak e kerek világon. Nélküle ma már csak romjai volnánk egy veszendőbe indult ázsiai népfajnak. Őrizzék meg uraim ezt a lelkesedést az irodalom iránt. Nem nekünk van rá szükségünk, nem az egyeseknek, fölöttünk majd ítél a jövő s igazságot szolgáltat annak, a ki közülünk megérdemli; hanem önöknek mindnyájoknak, az egész magyar nemzetnek van rá szüksége. Önöké a jövő, építsék föl azt a nemzet számára fényessé, dicsővé.“ A beszédet úgy a tanuló ijuság, mint a nagy közönség minden nyomatékosabb helyén lelkes éljenzéssel üdvözölte, melynek lecsillapultával a főiskolai énekkar, a „Szózatot“ ösmert művészetével s lelkesedéssel adta elő, s aztán a menet a Eákóczy-induló hangjai mellett tova vonult, kisérve a közönség ezrei által. Nem éppen érdektelen felemlíteni, hogy Blaháné ez estén tartotta második vendégjátékát, a szorongásig zsúfolt ház előtt, s Vértesi Arnold lakása előtt mégis, a széles utczát tömve láttuk, a legintelligensebb közönséggel, a mi biztató bizonyságául szolgál annak, hogy van itt „minden szépért és jóért lelkesedni tudó közönség“ mégis annyi, hogy ezrével jut belőle színházra is, Csokoüai-ünnepre is, csak néha-néha erősebb álom vesz rajta erőt, a melylyel azonban reméljük, hisszük, a Csokonai-kör megbirkózik. A munkásgyülés. Az általános munkás-mozgalom hire városunkba is eljutott, s ebből kifolyólag a május 1-re tervezett munkásünnep a „Petőfi“ csárdában itt is megtartatott. Miután az ünnepséggel egybekötött munkásgyülés megtartását, az e czélra alakult rendező bizottság, a hatóságnak eleve bejelentette, s ez azt engedélyezte, a közrend érdekében rendőrségünk megfelelő praeventivákról gondoskodott, mely egyszermind a katonai zenekar szokásos riadójára is kiterjedt, itt azonban a munkás-elem még oly mennyiségben sem volt látható, mint más alkalommal. A gyűlésen a rendőri hatóság részéről Horváth Béla rendőr-alkapitány volt jelen. Itt örömmel jegyezhetjük meg, hogy munkásaink magok hatottak oda, miszerint rendőri beavatkozásra szükség egyátalán ne legyen, a mennyiben nemcsak a kivonulás, hanem a gyűlés lefolyása is a legmintaszerübb rendben ment végbe. A gyűlés lefolyása egyébként ez: Munkásaink délutáni 2 óra tájban kezdtek gyülekezni az úgynevezett „Hóhérpart“ melletti térségen ; szinte élvezet volt nézni az erős jólfejlett mészáros- és kovácslegéuyeket, henteseket kéményseprőket stb. mindmegannyi fiatal munka erőket. A renismerve, s lássák, hogy a hivatását betöltött egyénnek mily jutalmat adnak ők! Ők! kiknek kezében van a hatalom, uralom, kegy és jutalom! Festenem kell e képet, hogy tanulja meg ismerni a nagy világ a tanító működését, fáradozásait, és — csodálja az elért eredmények után nyert jutalmát! A jutalmat, mely legtöbb esetben nem más, mint a megtört beteg test és — a koldusbot! * * * Hazánk legelső megyéjével határos vármegyében, melynek termő talaját a Tisza habjai nyaldossák, s melynek lakói egykor mint szabadalmazott nép kiváltságai keretében élve, hősies tetteivel irta be nevét hazánk történetének vérrel Írott lapjaira; azon a helyen, hol a szabadságharczunk egyik legjelentékenyebb diadalát vívták ki „félisteneink,“ ott nyerte el a tanítói állást János barátom! Mily boldog, mily megelégedett volt abban a tudatban, hogy hivatását követve a tett terére léphetett, hol a jövő nemzedéknek erkölcsösséggel párosult hazafias nevelésével, oly nagy szolgálatot fog tehetni közvetve hazájának, közvetlenül pedig községének! Hivatásának teljes tudatában, annak betöltéséhez felpánczé- lozott, erős akaratú lélekkel fogadta el a meghívó város meghívólevelét, melynek minden sora azt mondja: az 1868. XXXVIII. t. ez. értelmében keilend eljárnia. János elfogadta a törvényes alapot, s ez alapon megkezdte működését: tanított, nevelt, tudva azt, hogy csak az az ország lehet virágzó, melynek értelmes polgárai vannak! És a város nem is késett a szorgalmas, öntudatos tanítónak, tiz évi működése után kiállítani azt a bizonyítványt, hogy „dicsédező bizottság tagjait piros s fehér szalag-jelvény és nemzeti színű karöv különböztette meg a többitől. Volt több nemzeti szinü zászlajuk és egy hatalmas vér-piros lobogójuk is „Éljen az általános munkás-szövetkezet“ felirattal, mely az e czélra készített munkás-zászlót jelképezte. Innen indult meg a mintegy 300 főre rúgó csapat — köztük számos nő is, — élén a rendező bizottsággal és Balog Gábor zenekarával, mely a Rákóczy indulót játszotta, legpéldásabb rendben a „Petőfybe“ melynek tetejére egy hófehér lobogó volt kitűzve. Midőn kiértek, a rendőrfelügyelö felhitta a huszonötös bizottság tagjait, hogy figyelmeztessék a szónokokat, miszerint kizárólag a tárgynál maradjanak, és hassanak oda, hogy különösen az éjjeli hazavonulás alkalmával, a városban semmiféle rendzavarás elő ne forduljon, minthogy ezért a felelősség őket is terheli. Ennek megtörténte után az összes jelenlévők a piros munkás-zászlót zajos éljenzések között megkoszorúzták; aztán a gyűlés kezdetét vette. Legelőször is Szabó Sándor bizottsági elnök lépett az emelvényre s a megjelent elvtársakat és elvtársnőket üdvözölve, a gyűlést megnyitotta s egyidejűleg tudtul adta, hogy a gyűlés alatt a hatóságot Horváth Béla r. kapitány fogja képviselni. Őt követte Lesti Sándor szabó iparos, a ki a következő határozati javaslatot olvasta fel: „Az 1890. május 1-én Egerben a tanácskozó munkásgyülés, egyetértve a párisi munkáskongresszus határozataival, kimondja: miszerint a normális munkanap — az ipar jogos érdekeinek megóvása mellett — törvényesen 8 órára állapítható meg; kimondja a munkásgyülés továbbá azt is, hogy a nemzeti és nemzetközi munkásvédelemnek a párisi kongressuson kifejezett követelései a munkálkodó népre nézve életkérdést képeznek, miért is a törvényhozáshoz fordul, hogy ezen követelések érvényesíttessenek. A gyűlés elnöksége megbizatik. hogy a most hozott határozati javaslatot, a párisi munkáskongressus megfelelő határozatainak melléklésével, a magyar országgyűlés képviselő házának benyújtsa.“ — Szónok ezen határozatot a párisi kongressus határozataival együtt elfogadásra ajánlja. A kongressus határozatainak egyes pontjait a munkások lelkesen megéljenezték. Főbb pontjai: I. Hatályos munkás-védtörvényhozás alkotása minden modern termelésű állam számára elodázhatlanul szükséges. Ennek alapelvül tekintetik : a) A napi 8 órai leghosszabb munkaidő követelése. b) Tizennégy éven aluli gyermekeknek a munkától való eltiltása, 14—18 éves munkásoknál a munkaidő maximuma csak napi 6 óra lehet. c) Az éjjeli munka eltiltása, kivételt csak azon iparágak képezhetnek, melyek természetüknél fogva a megszakítást nem tűrhetik. retet és elismerést érdemlő szorgalommal működik, úgy, hogy a lakosság és szülők szeretetét és tiszteletét teljesen megnyerte!“ S ez elismerés fokozta a hivatását felfogott tanító ügybuzgalmát, fáradhatatlanúl szentelte minden idejét a népnevelés ügyének, bár a törvényben körülirt azon szabályzat, hogy egy-egy tanító vezetése alatt legfeljebb 80 növendék állhat, az iskolaszék szükkeb- lűsége által teljesen ignorálva lett s 130 — 150 növendékkel kelle évről-évre küzdenie, — mint ezt a már említett elismerő okmány igazolja; — nem csüggedt, feláldozta önmagát, feláldozta egészségét és tanított, dolgozott, hogy egykor gyümölcsét élvezhesse fáradalmainak! És — elérte fáradozásai gyümölcsét .... a méltatlanság . ... és lelki, testi fájdalmaiban! . . . Ily előzmények után, hogyan lehetséges az ? fogjátok kérdezni kedves olvasóim! „Változnak az idők s vele az emberek“ mondja a latin; mi ezt a mondatot igy változtatjuk át: „változnak az idők s vele a nézetek is!“ A világnézet, mindenkor az emberek előítéletéből ered! Minél elöitéletesebb valaki, annál sötétebb nézete! S ez előítélet romboló hatással bir a legszebben indúlt ügyre nézve is! Helyesen jegyzé meg, a „Néptanítók anyagi helyzetének javítása“ czéljából, a közoktatási ministerhez, a „Magyar Paedagogiai Szemle“ szerkesztője által fogalmazott felterjesztés, hogy: „Előítélet volt, s ez osztályrésze nálunk ma is, többek közt, a néptanítónak, miként volt hajdan a görögöknél és rómaiaknál, kik — mint ezt egy jeles egyházi tudósunk igen találóan jegyzé meg, — erényt, bűnt, művészetet és mesterséget istenítettek, de a paeda- gogust az olympusi istenek székébe nem ültették soha! s igy
