Eger - hetilap, 1890
1890-05-06 / 18. szám
141 megalakulásának napja bizonyára sokáig, talán mindig ünnepnapként fog állani. Ama boldogabb idő felé, melyről a költő prófétai ihlettel szól leghübb kedvese, a tihanyi „riadó leány“ előtt: ez által egy nagy lépéssel közeledett e költő szülővárosa: Debreczen. Egy irodalmi s ezzel rokonczélu kör megalakulása, itt, a nagy magyar alföld közepén, akkor is örömmel töltene el bennünket, ha e kör nem a C s o k on a i-nevet irta volna zászlajára; ezt a sokáig hulló csillagnak vélt alakját irodalmunknak, mely mint a ragyogó üstökös tért vissza, hogy elfoglalja méltó helyét a magyar nemzet hálás tiszteletében. A debreczeni főiskola ifjúsága, melynek kebelébe egy századdal ezelőtt Csokonai is tartozott, sohsem felejtette el, mivel tartozik ennek a névnek, s a Csokonai-kultusz első oltártüze ez ifjúság szivében, már akkor magasan lobogott, mikor az még csak magános pásztortüz volt, a félreismert költő elsötétített hírnevének éjszakáján. A Csokonai-kör megalakulásával egész Debreczen lépett közelebb ez oltárhoz s mi, mint a Csokonai iskolájának növendékei, hű epigonokként, ime elhoztuk hozzád, mint a kör első elnökéhez, sziveink és fáklyáink tüzét, hogy kifejezzük itt azt az örömet, melyet, a Csokonai-kultusz emelkedése s a Csokonai-kör megalakulása fölött érezünk. S hogy egyszerű, de igaz szavakkal elmondjuk előtted, hogy e kör zászlaját, a te kezeidbe, mi is a legméltóbb helyre látjuk letéve. Oh az a csillag, mely Csokonait egy tövis-erdőn át vezette nagy, messzi czél után, hány magyar irót döbbenthetett már vissza, e szinte vértanúi pályától, az ut legkezdetén. Te azok közé tartoztál mindig, kik e csil'agot s a szent czélt, mely felé vezet, sohsem tévesztették el szem elől, ha százszor érezned kelle is, hogy „A költő és a sorsharag Egy anyaméhből született.“ Engedd meg hát, hogy a koszorúba, mit e nemzet lelkesebb- jei, 30 éves Írói pályád után homlokodra tettek: e nagy alkalommal egy levelet mi is oda tűzhessünk hálánk és tiszteletünk jeléül. Adja Isten, hogy azt a zászlót, a mi Csokonaink nevével, még nagyon sokáig s minél magasabbra emelhesd! Az éljenzés lecsilapultával Vértesi Arnold, eleintén a meghatottságtól rezgő, csakhamar azonban a lelkesedés erejétől meg- érczesedő hangon, mondott köszönetét az ifjúság részéről jövő szép megtiszteltetésnek. A nagyszabású beszédet, mely Debreczen cul- turális életében uj aerát fog inaugurálni, s melynek minden szava megmutatja, hogy a Csokonai-kör Vértesi Arnold vezetése alatt hivatásának meg fog felelni, mely azonkívül messze Debreczen határain túl bizonyára mindenütt a legélénkebb visszhangot fogja kelteni, következőkben közöljük : sednek ; majd a gyűrűző vízkörök is mindinkább elmosódnak, — s a tó sima tükre megint nyugodtan pihen. Csak átlátszó tisztaságát veszíti el egy kissé; azonban lassankint, ez is visszatér, ha újra fel nem zavarod egy másik kővel. — A nem viszonzott, megcsalt, reménytelen szerelem épp oly mély sebet üt a szivén, mint ama súlyos kő a tó vizén; de a seb beheged, a „hullámverések csendesednek“, s beáll a kedély régi nyugodt csöndje. Csak „átlátszó tisztaságát“ visziti el kissé............... Vigyázzatok, hogy egy „ilyen“ kristálytiszta, „átlátszó víztükörbe“ ne dobjatok amolyan „súlyos követ.“; s vigyázzatok, — ha tudtok! — hogy a magatok csöndesen nyugvó „hullámait“ fel ne zavarja valaki!! Kelemen Lajos. A sir szélén. (Történeti rajz a magyar néptanítók jelenéből. *) Mily öszszeroskadt alak! Mily megtört test! Mily beesett szemek! A férfias mell halk emelkedését, időről-időre tompa köhögés fojtja el, mint midőn a fuldokló az utolsó lég után kapkod! Arcza halvány, sápadt, sárga; mintha a halál lehellete ülne azon! Pedig még nem is oly idős, hogy e megtört alak az évek súlya alatt roskadozhatott, volna le ennyire! *) A „Magyar Paedagogiai Szemle“ ez. folyóirattal egyidejűleg hozzuk e méltán megindító, s teljesen való „életképet.“ A derék folyóiratot ajánljuk a t. tanítók s iskola-barátok szives pártfogásába. „Hálásan őrzöm meg e nap emlékét életem legkedvesebb emlékei közt. Az a kegyelet, annak a nagy névnek a dicsősége, mely önöket lelkesíti, lelkesít engem is. Innen-onnan száz éve annak, hogy e tiszteletreméltó, ős kollégium falai közül, honnan önök most lobogó fáklyák fényével s lelkesedéstől égő szivök melegével jöttek hozzám, egy szegény ifjú, e város szülötte, vándorútra kelt, hogy szerte bolyongjon e hazában, sehol nem találva fel otthonát, űzetve nyugtalan leikétől, mely föl a magasba tört, mig az élet nyomása minduntalan lerántotta a földi sárba s isten csodája, hogy a közszellem sivár, lélek-dermesztő közönyössége, egyenként ki nem oltogatta költői géniuszának ragyogó szikráit. Mert a magyar költő még akkor idegen volt saját hazájában. Dalát csak ritka nemesebb lélek értette meg, egy-egy úri ház, vagy valamely szerény falusi papiak vendégszerető fedele alatt. A Múzsa nem ült égi trónusán. Meceneások kegye után járt esengve a porban. De a debreczeni ifjú nem habozott, csak ment tovább a maga utján, merre géniusza hitta. azon a tövises utón, mely nem a Pantheonba, hanem a Golgotára vezetett. Es ime ma, még nincs száz éve, hogy megtört szívvel lehunyta szemeit a darabos-utczai kis házikóban, ma dicsőségét hirdeti minden ajk, büszkén vallja fiának Debreczen, ereklyéit, őrzi a főiskola s nagy nevének aegisze alatt indul meg egy — ha isten úgy engedi — nem csekély hivatást betöltendő egyesület. Ha fölébredne a sírjából Csokonai, látná, hogy a miről ő talán csak legmerészebb álmaiban álmodozhatott, az immár valóság s az önök ifjúi lelkesedése kezesség rá, hogy még inkább azzá lesz a jövőben. A magyar műveltség nem chimaera ma már, hanem élő test, élő lélek. Munkásait százanként, ezrenként lehet számítani, mint egy nagy hatalmas hadsereget. Folytatjuk ez ország meghódítását, melyet apáink kezdtek ezer év előtt, de ma már nem a karddal kezünkben, hanem a szellem fegyvereivel. Pezseg, forr az élet, a közművelődés minden terén. Terebélyes fává izmosodott az irodalom, mely minden évben uj meg uj ágakat, hajt. Diadalmas léptekkel haladunk előre, az utón, mit a gondviselés örök végzete a magyar nemzet géniuszának kijelölt. Azt akarjuk, hogy ez a föld, mely apáink vérének az árán lett a miénk, egészen a miénk legyen. És ebben a küzdelemben nem segit, meg minket senki más, csak saját szellemi erőnk. Ezt véssék önök szivökbe. Ez az a varázs-hatalom, mely csodákat mivel. Ez az, a mi népeket fenntart, a mi az elsülye- déstől megment, a mi a homályból fölemel! Mert az irodalom nem hiú cziczoma, melylyel dúsgazdag Nem is a túlélt évek, hanem a túlélt szenvedések törték meg az egykor életerős testet! Nem, mint a villám, mely egy csapásával kettéhasitja az ezredéves büszke tölgyet, nem oly rögtön állott be az a változás, mi előttem áll; hanem, amint a fatörzsébe magát mélyen beékelt szú, napról-napra emésztette fel az életerőt! S ha kérdezem önmagamat, mi idézte elő e rohamosan haladó rombolást? könyeim áztatják szememet, midőn a feleletet megtalálom : — a hivatás!! Mily különbség, egykor, és most! Midőn még mint ifjak együtt ültünk a tanítói képezdében. hallgatva az előadásokat; János barátom erős, megtermett, piros, pozsgás ifjú volt, s most, midőn még csak férfi kora delén áll, már kiaszott, elsoványodott, megtört alak, kiről mindenki sajnálattal mondja el, hogy a sír szélén áll; S valóban hivatása tette volna öreggé, beteggé, félhalottá, ideje korán? kezdek tovább gondolkozni, s átfutom röviden emlékeimet, s fájdalom a rövid goudolkozás végeredménye csak az: — igen is, hivatása vitte a sír szélére. Nem oly hoszszú; de végtelen küzdelmes volt a lefolyt pályafutás, s e küzdelem felemésztette az életerőt, megtörte az idegzetet, meggyengítette a tettre kész izmokat, kimerítette a tüdőt, s a lélekzet, vét megnehezültével, megnehezült az élet s lett belőle oly váz : ki ma már csak lézeng s nem jár azok között, kik egykor szelleme szikráit csodálva, mint tanítványai tömörültek körébe! Leverő, szomorú kép, de festenem kell, mert lelkiismeretem több megnyugvást talál abban, ha a metsző fájdalom súlya alatt rajzolom is le a képet, mintha elhallgatom azt, Le kell festenem, hogy lássák azok, kik előtt a hivatás csak felületesen van *
