Eger - hetilap, 1889
1889-11-26 / 48. szám
387 Nagy csapkodás, suliogás támadt erre; vagy egy ablak van kinyitva valahol és a széláramlat pajkoskodik a kéziratokkal, vagy pedig összeverekedtek. Piff, paff! — hangzik élénken. Rúgd meg! rúgd meg! — Vigyázz! — sikolt vékonyka hangon egy rajzocska. Hátha egy apának vagyunk a gyermekei. Zűrzavaros kiáltások keletkeznek: — Ne hagyjuk magunkat! Ti, szemtelenek! Hát illik hozzátok ilyen neveletlenség? Hozzátok, a kik jambusokban beszéltek? Az egyik színmű elkezdett spicselni nagy pathoszszal: —■ Mi előkelő persouák vagyunk, ránk pályadijakat tűznek ki. Mi velünk, születésünktől kezdve halálunkig, érdeklődéssel foglalkoznak, a sajtó megírja minden életmozzanatunkat; a közönség riadó tapssal üdvözöl, ha győztünk, s ha elesünk, még ez a bukás is sokkal fényesebb, mint a ti diadalaitok; száz fütty hangzik, vérfagyasztó hidegség ül az arczokon s másnap hasábokon Írják meg a lapok a temetésünket, de ti születtek és meghaltok anélkül, hogy éltetek volna. Létezésteket egyetlen szó jelzi a sajtóban, a mit az „Irodalomrovat“ vezetője kedvetlenül odafir- kant, hogy „megjelent“. A novellák és rajzok szerényen meglapultak e beszédre, mintha mondanák: „a mi igaz, igaz.“ Már-már magok is belenyugodtak volna alárendelt szerepükbe, ha véletlenül meg nem szólal egy kopott tábláju tragédia ezzel a jeligével: „Addig jár a korsó a kútra, mig el uem törik.“ — Csitt gyerekek. Ne bolondozzatok. Legyen közöttünk béke és egyetértés. Tény, hogy testvérek vagyunk, mi a kedvenczek, ti pedig a hamupipőkék. De ez csak a kor léha divatja. Ami előkelőbb rangunk, a sajtó indolentiáján, igazságtalanságán alapszik, mely mig udvarol az egyik irodalmi ágnak, közömbösen veszi a másikat. A sajtó emberei ekképen szólallak: „Sokat írunk a darabról, mert a közönséget érdekli.“ A közönség igy szól: „Érdekes darab lehet, mert a sajtó sokat ir róla.“ Ha veletek is igy bánna a sajtó, bizonynyal virágoznátok. Nagy zúgás támadt erre a színmüvek közt, de annál zajosabban kiáltottak „helyest“ az Almanachbeli kéziratok. — Le vele! Nem hallgatjuk! Eláll! Hoch! — De csak hadd beszéljen. Halljuk, halljuk! — Nem állok el — folytatá az ócska tragédia dühösen. Sok évi tapasztalás van a hátam mögött, ti mind csak tacskók vagytok hozzám képest. Húsz éve járok már a Teleky-pályázatokra különféle czirnek alatt, mig végre fölvirradhat az a nap, hogy én leszek aránylag a legjobb társaim közt. Pedig rossz darab vagyok, még egy bíráló sem olvasott végig soha. Mindössze egyszer részesültem némi figyelemben, mikor a gazdám vígjáték gyanánt nyújtott be. Sok embernél megfordultam, de mind azt diinnyögte rólam néhány lap elolvasása után: „Ejnye de nagy szamárság!“ (Általános derültség.) Pedig uraim, fiatal koromban spanyol novella voltam, szép kerek, klasszikus munka, tele üdeséggel és költészetle, nekem szék nem maradt. A kisasszony csengetett s a grófné a belépő inasnak azt mondta: hozzon nekem széket. Az inas végig nézett rajtam s pár pillanat múlva behozott egy zöld viaszos vászonnal bevont széket s az asztal mellé tette. Hogy miket beszéltem, már nem emlékszem, csak azt tudom, hogy iszonyú melegem volt. Nem győztem törülni homlokom, csűrön viz voltam. Fészkelődül kezdtem, s oh borzalom, azt vettem észre, hogy odaragadtam a székhez. Lassan fel akartam emelkedni, a szék mozdul utánam. így nem megy. Emelkedtem egyik oldalon, — sikerült. Emelkedtem a másikon — sikerült ez is, csakhogy újra leragadtam az előbbi oldalon. Jaj mi történik velem?! Most már a hideg kezdett lelni. Meg voltam fogva, leragasztva, oda-enyvezve. Hiába ismételtem az előbbi kísérletet, az eredmény ugyanaz volt, s hozzá még a vászon oly furcsán kezdett ropogni. Az óra elmúlt, de én nem mozdultam. Végre a gróf megelégedését fejezte ki s mára felmentett. Felállt. Nekem is kellett. Egy végső, kétségbeesett elhatározás, két kezem rányomom a szék két oldalára s felugrottam. Egy recscsenés — és nadrágomból egy darab ott maradt a széken. Hogyan jutottam ki, hogyan értem haza, nem tudom. A szégyen-érzetnek s azon kétségbeesésnek lettem martaléka, hogy alkalmaztatásom ily skandalum után lehetetlen. Végig dűltem ágyamon s elaludtam. tel. A ki olvasta, mindéi volt ragadtatva: „Milyen kedves, milyen bájos.“ Hogy kevélykedjem hát én most a színdarab-voltommal ? — Úgy van! Igaza van!-- Azért ne egyenetlenkedjiink, atyafiak. Mert valamint a novellákból lehetnek még egykor színdarabok, azonképen mi belőlünk is lehetnek még valamikor novellák. A jövőbe bele nem láthat az ember. Bátor leszek tehát, tisztelt urak, egy indítványt benyújtani. —- Halljuk! halljuk! — Egy, a magyar sajtóhoz együttesen intézendő kérelemre vonatkozólag: részesítsen minket ezentúl egyenlő pártfogásban. Mikszáth Kálmán. Különfélék. — Szent Erzsébet napját, szeretett királynénk ő felsége névünnepét, a múlt kedden, f. nov. hó 19-én szokott, kegyelettel ünnepelte meg városunk közönsége. Az ez alkalomból a főszékes- egyházban tartott ünnepi istentiszteleten Zsendovics József apátkanonok őnsga, fényes papi segédlettel pontifikáit. Az ajtatos- ságon a helybeli polgári s katonai hatóságok, a tanintézetek s egyletek testületileg vettek részt, s e kívül a nagy közönség köréből is számos ajtatoskodók jelentek meg, hogy buzgó fohászt bocsássanak az egek Urához, a legkegyesebb, legáldottabb királyasszony népeinek s hazánk javáuak szentelt hosszú, boldog éltéért. Istentisztelet alatt a műkedvelők s a katonai zenekar tagjai által is erősbitett főszékesegyházi ének- és zenekar, Pokorny karnagy vezetése mellett, Zangl egyik ünnepi m'séjét szép szabatossággal adta elő. Betétek voltak: graduate Zierertöl, offertorium Reimanntól. — Sz. Cecilia, a zeneművészet védő szentjének ünnepét, a múlt vasárnap, f. nov. hó 24-én, a főszékesegyhizban tartott reggeli istentisztelet alatt ünnepelte meg a főszékesegyházi énekés zenekar, mely ez alkalomból számosabb műkedvelők s a helybeli katonai zenekar tagjai álral is erősbülve, Pokorny János karnagy vezetése mellett, Bibi gyönyörű kompozicziójú ünnepi miséjét szép szabatossággal adta elé. Betétek voltak : gradualera, „A v e Maria“, soprano-solo, hegedű-, gordonka- és orgona-kisérettel. A megható szép magán-dallamot hegedűn Weidl Gyula nyug. alezredes, és gordonkán dr. Troj án A. gyakorló orvos urak, meglepő művészi játékukkal kisérték. E Cecilia-íinnep alkalmából a főszékesegyház ének- és zenekarának rendes alkalmazott tagjai, délben, Pán thy Endre apát, éneklő kanonok úr ő nsga vendég- szerető asztalához voltak lakomára hivatalosak. — Disztakarodó. A múlt hétfőn, f. hó 18-áu, az esti órákban, mint sz. Erzsébet napja-, szeretett királynénk ő felsége névünnepének előestéjén, a helyben állomásozó 60. sz. cs. és. kir. b. Appel-gyalogezred zenekara, lampionoktól körülvéve, disztakarod ót tartott, mely alkalomból hatalmas dobpergés, és szebbnél szebb katonai indulók harsogtatása mellett vonult végig főutczánkon. A zenekar néhány kiválóbb ponton (tisztilak, Hangos kopogás vert föl. A Zöld szerecsen inasa állt előttem. — Tisztelteti a gazdám, üzenje meg, mi történt. — Mondja neki, hogy meghaltam. A boltos inas elvigyorogta magát s elment, én meg elaludtam újra. Éjféltájban felébredtem ugyan, — éhes voltam szörnyen, de enni valóm nem lévén, mivel valahol olvastam, hogy a ki aluszik, nem éhezik, próbáltam újra elaludni. Nem sikerűit. Elkezdtem filosofálni — mi is történt tulajdonkép ? Nadrágom elszakadt, ennek folytán állásom fucscs, hitelem fucscs! — mi van hátra? Igen, mi van hátra? Eh mit, gyáva csak nem leszek, szembe kell szállnom újra a viharral, — keresek uj állást. Megvirradt. Felkeljek? Minek? Csak ékesebb leszek. Tiz -óra tájt maga jött a „Zöld szerecsen.“ Elmondtam neki mindent. Tragédiámat azzal zártam be, hogy uj hitelt kértem. Megtagadta. Az az ember, a kin a nadrág is kifog, nem érdemel uj hitelt. S távozott. Alig hagyott el, jött a komornyik ur s jelenté, hogy a méltóságos ur felfogadott havi 30 frt fizetéssel s egy csomagot adott át. Felbontottam; 40 frt volt benne. Az első havi részlet s — a nadrágom ára. — ntgl—.
