Eger - hetilap, 1889
1889-11-26 / 48. szám
384 reste az összefüggést, az ország közállapotai és a beterjesztett költségvetés között, kereste, hogy megfelel-e a szép külső a tartalomnak, melyre keretül alkalmaztatott, ■— s azt találta hogy nem, hogy nagy méi’vü Optimismus kellene hozzá, ha az 1889-iki költségvetést az államháztartás egyensúlyának bizonyítékául fogadná el. Az ellenzéki padokról a múlt héten elhangzott jeles beszédek mélyreható fejtegetéseikben e tétel igazságát bizonyították, megvilágítván különböző oldalról a költségvetést. Különösen Horánszky Nándor volt az, ki úgy a költségvetés számadataira tett megjegyzéseivel, mint az általános politikai helyzet találó bírálatával ad oculos bizonyította, miért nem lehet az ellenzéknek ezen költségvetést sem elfogadni, mint nem fogadta el az előző évekéit. Minden budget magyarázása a kormány iránti bizalmon alapszik; mert habár a költségvetés egyes tételei praecisirozzák is az egyes összegeket, szorosan meghatározván annak hova-for- ditását, mégis maga a költségvetésről szóló törvény a kormánynak oly discretionalis hatalmat ád a kezébe, melylyel azt felruházni csak akkor lehet, ha teljesen megbízunk benne. Horánszky kimutatta, hogy a jelen kormányt. — bár annak egyes tagjainál észlelhetők bizonyos üdvös törekvések — a maga összeségében, Tiszával az élén, sem múltja, sem jelene nem jogosítja fel a nemzet bizalmára. Csak a közel múltban annyi minden történt — értve különösen a közjogi és katonai kérdéseket — a mi a nemzetet az elkeseredés határáig kergette, hogy csak ezen legutolsó év története is indokolja a nemzet bizalmatlanságát a Tisza-kormány iránt. Hátha még hozzá vesszük ezekhez azon mindenki által érzett, csak Tisza által tagadott igazságot, hogy az utóbbi 15 év alatt a közjogi alap, a 67-es kiegyezés nemhogy fejlesztetett volna, de valósággal a visszafejlődés útjára tereltetett! Vagy nem a visszafejlődés tünetei-e a véderő-törvény 14 és 25 §-ai, a monori zászló-ügy, a királyi udvartartás ügye, a magyar tiszti akadémia felállíttatásának tagadása, a honvédség önálló fejlődésének megakadályozása s a közös hadsereghez való szorosabb kapcsolata, s az egységes hadsereg eszméjének a hadügy közösségével való összezavarása ? S vájjon mit várhatunk azon ministerelnöktől a jövőben, a ki a 67-es kiegyezésre nézve, ugyanazon eszmekörben él, melyet gr. Andrásy Gyula hírhedt főrendiházi beszédjében kifejezésre juttatott, hogy t. i. az fejleszthetetlen, örök időkre szóló, hogy annak minden további, a magyar nemzet aspíratióinak megtel dó fejlesztése kizártnak tekintendő, mert közjogunkba ütközik? Valóban, igen találóan jegyezte meg Beöthy Ákos, hogy a közjogi alap addig erősödött, mig Tisza támadta, s azóta gyengül, mióta Tisza védelmezi. S még arra intik az ellenzéket a kormány lapjai, hogy hagyjanak fel a közjogi sérelmek feszegetésével s e helyett az üdvös reformok előkészítésében segédkezzenek a kormánynak és többségének ! Az „EGER“ tárczája. Első leczke-órám. — Humoreszk. — Végzett philosopter voltam. . . Atyám becsületes szabó-mester volt. Egész héten szorgalmasan szabott s varrt szegény, a mint adatott nékie. El nem mozdult volna onnan az emelvényről, az ablak mellől, nehogy pazarolja az időt. Csak vasárnap délután látogatott el a „Fekete bakhoz" czimü kocsmába. Az is csak keserűséget szerzett neki. Annak a kopott kerek asztalnak többi rendes látogatói mind nagy képpel tudtak vitatkozni a világ dolgairól, csupán ő képezett kivételt, a szegény, mert nem értett a politikához. Az igaz. hogy sok máshoz sem. El is határozta, hogy egyetlen íiának, már mint nekem, tudósnak, főleg pedig politikusnak kell lennie. Igen, mert nagy tudomány a politika. Nem is hinné senki, hogy annak még a szabó-mesterségre is van befolyása. Pedig van. Lám szegény apám, ha politikus lett volna, megtanult volna hamarosan krinolin- nadrágot szabni — a mi a porosz diadal után jött divatba. De ő nem értvén a politikához, nem követte a porosz Ízlést, szabta nadrágait a régi módira, s kuncsaftjainak fele ott hagyta. Mikor aztán belátta, hogy a politikának még a nadrág-szabásban is Valóban különös kívánság! Talán a Mária-Terézia korabeli lethargikus álomba akarná sülyeszteni a t. kormány a nemzetet? Azt akarná talán, hogy ne törődjünk ősi alkotmányunk minden löszében való fenntartásával, sőt tovább fejlesztésével; hanem csak a felülről megengedett irányban készítsük elő az ott szükségeseknek talált reformokat? Vannak szükséges reformok, melyek idő s körülmények szerint változók; tagadhatatlan, hogy Magyarországnak a jelenben — a közjogi kérdésektől eltekintve is — sok életbevágó reformra van szüksége. Ezek keresztülvitelében az ellenzék soha sem fog akadályúl szolgálni. De, ugyhiszem, megengedi nekem mindenki, hogy a közjogi helyzet tisztázása is ép oly sürgető reform, mint a többi, sőt előfeltétele az állam egészséges fejlődésének, mert ha azok előtt szemet hunyunk, oly állapotokra ébredhetünk idők folytán, melyeken már segíteni, semmiféle üdvös reformmal többé nem lehet. Különben hogy mily őszintén óhajtja Tisza azokat a reformokat is, melyek szerinte a közjogi kérdések előtt hozandók létre, eléggé mutatja e téren tanúsított nagyon is tartózkodó magatartása, s a kormánypárt felfogását eléggé mutatja Hegedűs Sándornak túlovatos, és Rakóvszky Istvánnak pessimistikus nyilatkozatai a budget-vita elején. Ily kormánynyal szemben a bizalmatlanság mindig jogosult, és a harcz, melyet az ellenzék folytat az ily kormány ellen, nem személyes gyűlöletből, nem a hatalomra való féktelen vágyódásból származik, mint ezt a többség állítani szokta, hanem a dolog természetéből folyik, s a legreálisabb alappal bir. Hogy a vitának éle kivált Tisza ellen irányul, annak oka azon személyes uralomban keresendő, melyet Tisza alapított, s abban, hogy Tisza ezen corrupt kormányzattal egészen identificálva van. Ez állapotok valóban teljesen elegendő okúi szolgálnak arra — Horánszkyval szólam, — hogy önkénytelenül is felvettessék az a kérdés Tiszával szemben, melyet egykor a római senatusban Catilinának feltettek. Dr. Csutorás László. Katalin tánczestély. Eger, 1889. novemb. 24. Hiába! öregszünk! Ismét nyakunkon a farsang. Kedves előhirnöke, az eger- vidéki jótékony nőegylet „Katalin-estélye“ e hó 23-án vonúlt be az ó-kaszinóba. A hosszú pihenő után (bizony még csak nyári mulatságunk se volt) röstellem bevallani — vén passagier létemre dobogó szívvel léptem a csillárok fényében úszó terem sima parquettejére. Miért? . . . Tudja Isten! Talán égtem a vágytól újból találkozni azokkal a moso’ygó, részben új rózsás arczokkal, melyeknek igéző csillagai ha befelé ragyognak, a nők agyában ama csodás tűzijátékot idézik elő, mely tűzijátéknak röppentyűi, keresztiilhelye van, s nagy későre, megtanulta, hogy ennek, a politikai áramlat értelmében, bőnek kell lenni s szabta ő is — pedig mennyi elfucsolt nadrág árán — felül szűkre, alul bőre, akkor már a revanche-politika volt a felszínen, az ő fölül bő, alul szűk „inexpressible“-jeivel — s apámat a kuncsaftok másik fele hagyta ott. Miért? Mert a politikában nem volt jártas. Vagy tanulta volna meg hamarabb a porosz poli — akarom mondani a divatot, vagy látta volna be, hogy oly hatalmas nemzet revanche nélkül nem marad, s maradt volna conservativ a — szabásban; de igy, úgy járt, mint az az állam, mely egy gondolattal mindig hátra marad, csak azért, mert nem jó politikus. Egy gondolat vigasztalta szegény jó apámat: lesz majd a fiam politikus. Édes anyámnak mások voltak tervei jövőmről. Hja a társaság! Legjobb barátnéja volt édes anyámnak a szomszéd suszter felesége. Volt ennek a szomszéd asszonynak egy pap fia, ki akkor, mikor én még olyan apró gymnazista voltam, már káplán volt. Valahányszor csak összejött ez a két szomszéd asszony, összejöttek pedig mindennap, délelőtt is, délután is, a suszterné mindig előhozta az ő „tisztelendő ur“ fiát. Mód nélkül bántotta ez az én édes anyámat. Hogy tehát barátnéja dölyfös dicsekedésének, no meg a maga irigységének útját vágja, elhatározta, hogy nekem papnak kell lennem. Szegény jó szüleim. Egyikük sem érte el czélját. Pedig megvontak maguktól mindent, csakhogy engem taníttathassanak. Nem lettem politikus — alighanem tehetségem nem volt hozzá, — nem
