Eger - hetilap, 1889

1889-11-26 / 48. szám

385

kasul, összevissza hullámzó sziporkái megzavarják fürtös fejecskéiket s a szó szoros értelmében felfoghatatlanokká válnak; ha pedig kifelé ragyognak, akkor az embernek felmelegitik a lelkét, felhevítik a szivét s felébresztik, feltüzelik a vágyat, amely a ragyogás titkának felderítését tűzi ki életczéljául ? Nem. Vagy talán a táncz- szenvedély vitt oda, hogy egy szédítő keringő, egy andalgó lengyelke, egy madárcsevegéssel fűszerezett négyes, vagy egy zajgó szerelemmel (ezt találom a legjobb kifejezésnek) telt végnélküli souper kéjes érzetének adjam át magam ? Nem.

Vagy talán, hogy a hölgyek sokak által megirt hűtlenségét, szivecskéjük szalmalángját, délibáb-szerelmüket tegyem vizsgálódásom tárgyává egy év lefolyása után. Hisz e tekintetben úgyis a szépnem pártján állok, mert bár tagadhatatlan, hogy a szépnem hajlandóságát, ingatagságát Éva anyánkig fel lehet vezetni, de nem a . . . hűség utján. . .

Vagy a kötelesség parancsolt oda, hogy mint reporter tegyek eleget, mert hát a szerkesztő sem tágít ám, és referádát követel. Pedig ez egyszer meg kell elégednie azzal az egyhangú rövid tudósítással, hogy a kedélyes tánczestély esti 9 órától kezdve Balog Gábor talpcsiklándozó csárdásai, s a katonai zenekar pompás tourtánczdarabjai mellett folyton növekvő animóval a hajnaliórákba nyúlt, és hogy a négyeseket 36—38 párból álló colonne- okban a következő szépek lejtették: Leányok: Bajnok Irma, Belánszky Elvira, Eliássy Ida, Erdélyi Marianna, Frank Anna, Francz Etelka, Fülöp Anna és Piroska, Gáspárdy Anna, Gröber Jolán, Gröber Sarolta, (Multi), Hosszufaiussy Irma, (Vatta), Imre Leona, Isaák Anna és Martba, (Rhéde), Köti Lenke, (Szűcsi), Kovács Mariska, Kürtki Margit, Lipovniczky Irén és Jolán, (Heves), Mannsbartk Emma, Matékovits Irénke, Mészáros Kornélia, Painlényi Klárika, (S-Várkony), Pátz Szidike, Petravich Irén, Seheidl Lully, (Hatvan), Subicli Margit. — Asszonyok: Fekete Jánosné, Matékovits Mórné, Okrutzkiné, Dr. Végli Jenőué, Volf Károlyné stb. Gardedámok : Eliássy Ferenczné, özv. Erdélyi Józsefné, Frakné, özv. dr. Francz Alajosné, özv. Fülöp Józsefné, Gáspárdy Gézáné, Gröber Ferenczné, Gröber Józsefné, Hosszufalussyné, Imre Miklósné, Isaak Istvánné, Kótiné, Lipovniczky Kálmánná, özv. Mészáros Istvánná, Petravich Bertalanná, Polonkay Endréné, Seheidl Ágostonná, stb. úrnők.

Nem ezek.

De hát mi vonzott mégis oly erővel, hogy egész valóm remegett, mikor átléptem a küszöböt? . . .

Hisz ez az, a mit magam sem tudok megfejteni. . . X.

Almanach.

Már-már azt hittük, hogy az Almanachok kora örökre lejárt minálunk. A sajtó rohamos fejlődése általában egyre kisebb területre kezdé szorítani a szépirodalmi könyveket s az utolsó tiz évben még gondolni is alig mertek kiadók arra, hogy a kedves emlékezetű Almanachokat fölkeltsék mohlepte sírjaikból. Körülbelül igy okoskodtak: minek almanach, mikor a napi sajtó elárasztja a közönséget regénynyel, novellával, tárczával? Vájjon van-e nálunk még publikum, mely kedvelt íróit, a kikkel külön- kiilön mindegyre találkozik, együtt is szeresse látni. Ez a kérdés sok fejtörést okozott kiadónak és Íróknak egyaránt, mígnem a Singer és Wolfner kiadó-ezég, szövetkezve Mikszáth Kálmánnal, „mert és nyert.“

A közönség hamar megadta a választ. Igenis, szereti együtt látni kedvelt íróit. A Mikszáth-féle A 1 m a n a c h váratlanul fényes sikert arai ott első föllépésével s ma már az Almanach a legnépszerűbb szépirodalmi könyv Magyarországon. A magyarázat igen egyszerű: az Almanach a régibb és újabb irói nemzedék legjobbjainak a találkozója. S mert valamennyi nem találhat helyet egyszerre, minden esztendővel újabb, a közönség előtt azonban nem ismeretlen név vegyül a régibbek közé. Minden esztendőben 14—15 elbeszélő találkozik az Almanachban s mesél egy nálunk szokatlanul nagy számú közönségnek. A magyar írók általában — fájdalom — még mindig szenvednek az ősrégi magyar betegségben, de csodák csodája, mihelyt arról van szó, hogy az Almanach közönségének kell Írni, levetkőzik e betegséget s igazi becsület kérdésévé teszik, hogy az Almanachba a legszebb dolgukat írják meg a legszebben, a legtöbb gonddal. Mert egy napi lapban a sok mindenféle közlemény közt elvész a gyenge, hirtelenében összehányt-vetett dolgozat is, ám az Almanachban valamennyi igyekszik kitenni magáért, tudván, hogy nem olyan közönség elé lép, a mely csak olvas, de a mely bírál is. Valóságos nemes verseny az, melyre kelnek Íróink, — öregek és ifjak — minden esztendőben egyszer. Ennek természetesen a közönség örül a legjobban. Innen van aztán, hogy az A1 ma n a c h évről-évre emelkedik, nemcsak érdekességben, de i r o- da 1 mi értékében is.

Előttem fekszik az 1890-re szóló Almanach, a harmadik évfolyam e nagybecsű vállalatból. S mindjárt kellemesen lep meg, hogy Mikszáth szellemes előszava után, Jókai, a magyar költők fejedelme, nyitja meg a sort. Jókai, mindig érdekes, most különösen az, mert csakugyan beváltja fenyegetését az aradi hölgyekkel szemben: vázát adja ama szinművének, melynek aradi nők lesznek a hősei. Az aradi nők voltak t. i. akik fölfogadták, hogy Jókaitól, a 25. §. megszavazása után, nem olvasnak többet. De egy regényírón bajos kifogni, főként ha az a regyényiró Jókai.

*) Almanach az 1890. évre. Szerkeszti Mikszáth Kálmán. Egyetemes Regénytár Y. évfolyam V. és VI. kötete. Singer és Wolfner kiadása. Ara disz- kötésben 1 forint.

lettem pap — hivatásom hiányzott — hanem lettem philosopter. De bár reményeik meghiúsultak, mikor diplomámmal hazatértem, büszkék voltak rám mind a ketten. Apám hangosan beszélt a Fekete bakban, s örömében becsipett, édes anyám meg azt mondta barátnéjának: hiába dicsekszik pap fiával, az csak ur. de diplomája nincs, mire meg a tiszteletre méltó barátné azzal repliká- zott: a maga fiának az igaz, van diplomája, de nem ur.

■ Sokáig nem maradhattam otthon, mentem föl újra Budapestre. állást keresni. Jaj mily könnyű ezt most leírni, de akkor — akkor. — Voltam mindenfelé, ajáltam magam még a minisztériumban is — hiába. Árultam magam utoljára az Apró hirdetések közt — hiába. Pénzem elfogyott, hitelből éltem. Főhitelezőm a „Zöld szerecsen“ szatócs volt, a kinél vettem, — vettem? ebédre a virslit, vacsorára a virslit. Egyszer megsokalta.

— Mikor fizet már az ur? kérdi.

— Kedves „Zöld szerecsen“ ur, mihelyt valami álláshoz jutok.

— Hát mi az ur voltak épen?

— Tanár.

— Tanár ? Talán akkor instruktor is lehetne még ?

— Persze, hogy lehetnék, csak volna hol.

— Tudja mit a tanár ur, én talán tudnék valami ilyen állást szerezni.

— Jaj kedves Zöld szerecsen ur, örök hálára kötelez.

— Ej mit, örök hála? Én csak pénzemhez szeretnék jutni. Várjon, mindjárt elmondom a spekulácziómat. A szomszéd utczában lakik X gróf, annak a komornyikja sógora az én feleségem nagynénjének. Ez el szokott néha ide jönni. Minap mondta, hogy az instruktort valami miatt elküldték s egy másikat keresnek. Próbálkozzék meg vele a tanár ur, hát ha fölfogadják.

Oh a drága, a derék Zöld szerecsen, akkorát öleltem rajta, hogy majdnem komoly harag lett a vége. Rohantam mindjárt a grófékboz. Az ám, csakhogy nem volt oda oly könnyű bejutni, mint a Zöld szerecsenhez. Utamat állta valami czifra ruhás cerberus s kérdi, mit akarok.

— A gróf úrral beszélni.

— A gróf ur ő méltósága most nem fogad.

— De én be akarok hozzá menni, szóltam, és pedig abban a kétségbeesésben, hogy ezt az állást sem nyerem el. kissé hangosabban, mint talán az ily könyörgőknek joguk van, mert az inas, oly mozdulatot tett, mintha ki akarna dobni. Ekkor, szerencsémre, eszembe jutott a komornyik, ahhoz appelláltam.

Jól is 'tettem. A komornyik ur előjött s mikor ügyemet előadtam — a Zöld szerecsent toltam természetesen előtérbe — jó akaró lenézéssel igy szólt.

— 0 méltósága nem mindenkit, nem minden órában s nem mindenféle ruhában szokott maga elé bocsátani. De magára, majd lesz nekem gondom. (Tyhű, hogy mondta ki ezt a pár szót!) Jöjjön el holnapután 11 órakor, hanem persze más ruhában, mint ez. Majd akkor meglátjuk.

*