Eger - hetilap, 1889

1889-10-22 / 43. szám

jövőre nézve adtak programmed, a jövőben követendő eljárásukat leezték.

És ez helyesen van igy. Ha valamikor fontossággal bírt egy pártvezér nyilatkozata a jövőre nézve, úgy kétszeresen az most, midőn oly reformok küszöbén állunk, melyek az egész országot egy nagy lépéssel közelebb hozni hivatvák a modern jogállam eszméjéhez. É nyilatkozatoknak mindenfelől nagy érdeklődéssel néztek eléje, és igy közszükséget elégítettek ki.

Mint ily fontos nyilatkozatnak, megvan a maga jelentősége mindegyiknek, de kétségkívül legfontosabb, legjelentékenyebb az Apponyi grófé, mert ő a jövő embere, természetszerűleg tehát ő felé fordul a nemzet érdeklődése leginkább.

Nem czélom gr. Apponyi Albert jász-berényi beszédét egész terjedelmében méltatni; egy ily alakilag épúgy, mint tartalmilag remek szónoklatról egy rövid czikkben mindazt elmondani, a mit kellene, — nem is lehetséges. Csak néhány kiemelkedőbb gondolatával kívánok foglalkozni.

A kormány és pártja s a kormánypárti sajtó, úgy e beszéd előtt, mint utánna, szerették úgy tüntetni fel Apponyit és pártját, mint a kit csupán a hatalom utáni hosszas vágyódás, az irigység és személyes gyűlölet tüze ösztönöz a Tisza elleni harezra, s igy az ő ellenzékieskedésük, pusztán személyes küzdelem, elvek nélkül. E szempontból bírálják a kormánypárt közlönyei Apponyi mostani nyilatkozatait is, csupán a ministerelnök személye ellen intézett philippicát látván abban.

Tagadhatatlan, hogy kivált a véderő-vita óta mind élesebben fordul a két ellenzék a Tisza személye ellen, tagadhatatlan az is, hogy a legutóbb lezajlott ülésszak alatt történtek oly nyilatkozatok egyesek részéről, melyeknek éle egyenesen a minister- elnök személye ellen volt intézve; de ezekből azt következtetni, hogy az egész ellenzék, nem elvekkel küzd elvek ellen, hanem csak személyes gyűlölettel a ministerelnök személye ellen, — nagy logikai tévedés volna. Apponyi e beszédjében is világos egyszerűséggel magyarázta meg, hogy az ő parlamenti liarcza nem személyeskedés, hanem valódi elvek harcza elvek (vagy talán az elv- telenség?) ellen, megmagyarázta, hogy az ő harczának alapja nem a személy gyűlölete, hanem a felelősség nagy elve, mely megkívánja, hogy mindenki, még a ministerelnök is, viselje tetteinek következményeit. De hogyan alkalmazza bárki is a felelősséget valakire, a nélkül, hogy személyével ne foglalkozzék?

S ha valaha a kormány tévedései és hibáiért egy embert felelősségre lehet vonni, úgy sokszoros oka van erre az ellenzéknek Tiszával szemben. Mert Tisza egy rendszert jelent; a legközelebb lefolyt 15 év kormányzatának története, összes tévedéseivel és hibáival, oly szorosan Össze Vi-'n forrva a ministerelnök személyével, hogy e kettőt szétválasztani nem lohet; mert kizárólag a ministerelnök csinálta ez idő alatt a politikái j az ő akarata feltétlen volt a ministertanácsban és országgyiL’éaen egyaránt; sőt még most is, midőn már kezd feltételessé válni ez az akarat, kezd meggyengülni a ministerelnök befolyása kormányra ék pÁrt" ra, még most is büszkén hirdeti ő maga Nagyváradon, hogy teljes egyetértés uralkodik a kormányban, következéskép ő, mint a kormány feje, első sorban felelős a kormány politikájáért, s igy ő maga tolja előtérbe személyét.

Ily körülmények között ne vegye zokon a ministerelnök, ha az ő személye ellen irányul minden támadás, a kormányzás minden ódiuma. Ezen rendkívüli körülményben rejlik oka annak, hogy az ellenzék többet foglalkozik a ministerelnök személyével, mint egészségesebb parlamenti életben történni szokott.

Egy másik kiemelkedő része Apponyi beszédjének a közigazgatás reformjáról tett enunciatioja.

Apponyi, többször tett kijelentéséhez híven, a közigazgatás államosítását kívánja. E tekintetben megígéri a kormány javaslatainak pártolását, — de nem feltétlenül. És épen ebben rejlik a kijelentés fontossága. A közigazgatás államosításában ő is látja a ministeri absolutizmus rémképét, és épen ezért csak úgy hajlandó annak keresztülvitelében közreműködni, ha „egyúttal létesittet- nek a hatályos önkormányzat fönmaradásának és a politikai szabadságnak mindazon biztosítékai, melyek nélkül ezen reform nem volna egyéb, mint átmenetei az ázsiai állapotok anarchiájából a közigazgatás despotizmusába.

A valódi, a hatályos autonómia a szabadságnak követelménye és legerősebb támasza. Midőn tehát Apponyi ily autonómia létesítését kívánja, s köti feltétel gyanánt a közigazgatási reform keresztülvitelében való közremunkálásához, az ország közszabadságának tesz nagyrabecsülendő szolgálatot, s magának és pártjának szerez maradandó érdemeket, mert azt az autonómiát követeli, a mely az egész nemzet előtt kedves, de a melyet a legutóbbi 15 év reformjai csaknem végkép kiöltek a nemzet életéből.

Igaz, hogy a közigazgatás reformjánál ellentétes nézetek merülnek fel azon kérdésben, hogy választás vagy kinevezés utján jussanak-e a tisztviselők hivatalaikba; igaz, hogy Apponji a kinevezés hive, a mely eszme egyhangú pártolásra a nemzetnél nem talál; de megnyugvást találhat Apponyi e kijelentésében mindenki arra nézve, hogy egy oly reform, mely az autonómiának, s vele együtt a közszabadságnak nem kedvez, nem fog keresztül menni, mint nem ment keresztül a hírhedt 14. §. és eredeti értelmében a 25. §.

ségbe volt esve. Soha roszat nem mondott senkiről, minden embert védett, de ha méregbe jött, még Kosuthot is, kit pedig rajongással szeretett, lehazaárulózta.

„Soha jobbszivű embert nálánál nem ismertem. Bőkezű volt a pazarlásig, jótékony a könnyelműségig, az ingét is leadta volna magáról. Akárhányszor megtörtént, hogy másért az óráját tette zálogba. „De meg ne mondjátok neki, mert agyonütlek!“

„Legnemesebb tulajdona volt: odaadó, ragaszkodó barátsága s lovagias jelleme; alakja lovagkorból, szép nemes arczczal, gyönyörű termettel.“

Ellenfele, Teleki Lajos gróf, a tuczat-máguások közé tartozott.

A párbajnál, melynek fegyveréül pisztoly választatott, Erdély legelőkelőbb mágnásai (Jósika Lajos báró, az egyik Báuffy gróf stb.) segédkeztek. Bizonyos időtartamon belül szabadon lőhettek a felek, s mindkettő fel is emelte a pisztolyát s Teleki golyója Bethlen altestébe fúródott. A hős, fiatal mágnás összeroskadt, a következő pillanatban azonban eldördült az ő fegyvere is, és Teleki gróf hang nélkül, mint a zsák eldőlt. A golyó homlokán ment be, és azonnal beállott a halál.

Ennyi a tény, — ennek apróbb körülményeire azonban két változat ösmeretes. Ezek közül a regényesebb a következő: Midőn Teleki meglőtte Bethlent, s az a sebesülés fájdalmától földre rogyott, Teleki kárörvendve e szókat kiáltá ellenfelére:

— Krepier’, Hund! („Dögölj meg, kutya!“)

Erre Bethlen a földről iszonyú erőfeszítéssel fólkapaszkodva, térdre állott s lőtt, mire Teleki szétzúzott koponyával összeomlott.

Ez a szájhagyomány utján ösmertebb variáns, miként keletkezik az ilyen beletoldás, köztudomású. Egyik elbeszéli egyszerűen a tényt, a másik már tódit hozzá s végre egészen kikerekedik a kis törtéuetke egy csomó költött részlettel, melynek hitelességet adott egyrészt Teleki indulatos természete, másrészt Bethlen ösmert szívóssága.

Maga Bethlen, tehát a legilletékesebb elbeszélő, a dolgot egyszerűen úgy adta elő, hogy ő éppen czélgombra vette Telekit, midőn az ellenfél golyója altestébe fúródott. A fájdalomtól megrándult jobb keze s pisztolya elsülvén, a golyó ellenfelét éppen homlokán találta. 0 maga sem tudott arról, hogy ellenfele halva van, mert eszméletlenül összeroskadt, s csak később tért magához.

Ez elbeszélés igazságában nincs okunk kétkedni, azonban tény az is, hogy Bethlent is igen bántotta Teleki halála. Némelyek, kiknek 1848—49-ben volt alkalmuk halálmegvetését s vakmerőségét bámulni, egy-egy részt a Teleki-atfaire gyászos végének tulajdonították. Valódi isten-csudája is volt az, hogy Bethlen annyi harcz után életben maradt, pedig kurtaszárú makrapipáját agyarára szorítva, mindig előlment zászlóalja és ezrede élén, hol méhrajként jártak a golyók.

A másik, hasonlag hires erdélyi párbaj még korábban történt négy évvel, 1839-ben Hollaky Ferencz, a kolozsvári gubernium fogalmazója és Komáromv György között. Ki volt Komáromy, arra is megfelel Teleki Sándor „Emlékei" első kötetében, midőn igy ir róla:

A „fortissimus vir“ mi közöttünk Komáromy Gyuri volt. Éltető lelke társaságunknak; rá hallgattunk, őt bámultuk, őt utánoztuk, a mennyiben tőlünk telt.

„Én nálánál eredetibb, sajátságosabb magyar embert nem ismertem, soha egyénben nem láttam úgy összpontosítva nemzete jellemét, jellegét, mint ő benne. Az a tiszta hazafiság, feddhetetlen becsületesség, hősies bátorság, roppant olvasottság, mindenkit megnyerő modor, a legrokonszenvesebb külső, mindig a legnagyobb eleganciával öltözve, a nélkül, hogy divatbábbá válnék. Nem ismertem embert, kit barátai — pedig sokan voltunk! — úgy szerettek