Eger - hetilap, 1889
1889-10-22 / 43. szám
344 után az országos kát. tanítói segélyalap központi bizottságának Budapesten tartott ülésén jelen volt küldöttünk, Danassy Antal tőn jelentést a nevezett alap vagyoni állapotáról és annak nemes czélja szerint való kezelésről. Ezen jótékonysági alap jelenlegi tőkéje: 68,715 frt 98 kr. Következett a számvizsgáló bizottság jelentése, mely szerint az egyházmegyei tanítóegyesület, múlt egyleti évében 747 frt 89 kr. vagyonnal rendelkezett. Többféle indítvány elintézése képezte a gyűlés bő tárgysorozatának utolsó pontját. Ezen indítványok közül a tanítók önsegélyezése és egy temetkezési egyesület létesítése. valamint a tanítói nyugdíj-intézmény revisiója tárgyában beadott indítványok nyújtottak még a gyűlésnek élénk képet. Az első kettőt szavazattöbbséggel mellőzte a gyűlés; — az állami nyugdíj-törvény módosítása tárgyában pedig úgy határozott, hogy az érseki hatóság útján kérvényt fog küldeni egyesületünk a nmeit. vall. és közokt.-ügyi miuiszteriumhoz, hogy e tekintetben a tanítók méltányos igényeinek a legilletékesebb helyen kifejezés adassék. A tárgysor ki lévén merítve, az elnök köszönetét, mondott a jeleiivoltaknak a tanácskozás folyamán tanúsított türelmükért, és az ülést bezárottnak nyilvánította; de felkérte egyúttal a tanító-testület tagjait, hogy őt a közgyűlés érzületéből kifolyólag hozott! határozat értelmében Érsek úr őexcellentiája előtt teendő fiúi hálánk és hódolatteljes tiszteletünk bemutatása végett kövessék. A szeretett elnök szavait hosszas éljenzés követte, és általános lelkesültség között vonultunk fel az érseki palotába, hol Őexcellentiája előtt mintegy 65-en megjelenvén, nsgos és főtiszt. Zsendovics József, prépost kanonok úr lelkes hévvel adott kifejezést a hódolatteljes megjelenés czéljának, körülbelül így szólván : Nm. és főtiszt. Érsek, valóságos belső titkos Tanácsos ur, kegyelmes Urunk! Az egri egyházmegyei r. k. tanítói egyesület, mai nap tartott képviseleti közgyűlésében, a fiúi hódolat és az örök hála legbensőbb érzelmeivel jegyezte föl évkönyveiben Nagyméltóságod nagylelkű alapítványát, melyet f. évi julius hó 18-án az egyházmegyei kántortanitók javára tenni kegyes volt. Újabb és soha el nem évülő bizonyítéka ez Nagyméltóságod ama főpásztori kegyes gondoskodásának, melylyel azok sorsát állandóan kisérni méltóztatik, kik a népoktatás terén működve, az egyháznak jámbor tagokat, a hazának hű fiakat igyekeznek nevelni. Alázattal kérem Nagyméltóságodat, méltóztassék kegyesen megengedni, hogy egyesületünk, s az abban képviselt egyház- megyei kántortanitók mélyen érzett háláját azon tauitói-karnak egyik tagja tolmácsolhassa, a mely Nagyméltóságod ezen kegyességének jótékony áldásaiban közvetlenül és első sorban részesül. A hála tolmácsolására felkért szónok, Dohnál Mátyás, jász- árok-szállási tanító, a következő szavakkal adott kifejezést Őexcellentiája előtt kegyes adományáért a tanítók őszinte hálaérzelmének : „Nagyméltóságű és főtisztelendő Érsek úr, kegyelmes Urunk és Főpásztorunk! Bölcs kormányzata alatt levő főegyházmegyénk néptanítóinak képviseletében jöttünk el hálás csókjainkkal illetni azon kezet, mely az emberiség érdekében fáradó egyházmegyei néptanítók anyagi érdekeinek emelése czéljából oly sokszor nyújtja kegyes adományát. — Nagyméltóságodat az Istentől nyert böl- cseség, a szívek mélyéig ható szónoki erő, s kiváló egyéb szellemi tulajdonságai emelték ezen díszes polczra, méltó utódjául a lánglelkű elődöknek. E főpásztori szék birtokosai hagyomány szerint öröklik a jótékonyság gyakorlatát, mit virágzó tanintézetek s nagyszámú alapítványok jeleznek az utókornak. Nagyméltóságod nagynevű elődeit és nemes szíve sugallatát követve, egyik jelentékeny alapítványával magunk és hozzánk tartozóink szívében tette le jótékonyságának emlékkövét. Fogadja azért Nagyméltóságod fiúi hálás érzelmeink nyilvánítását,, s engedje kijelentenünk, hogy e magas kegyet a vallás-erkölcsös nevelés-tanítás terén fokozottabb tevékenységünkkel is kifogjuk érdemelni. Áldja és tartsa Nagyméltóságodat az isteni Gondviselés, hogy még sokáig világitó fáklyánk legyen, népünk vallásos érzelmeinek nemesítésében és szellemi erőinek fejlesztésében.“ Midőn a szónok beszédjének záró passusát is befejezte, a szívek legmélyéről fakadó „éljen!“ hangzott föl a teremben. Most Őexcellentiája nyitotta meg ékesen szóló ajkait és szólott azon ismeretes hatással, mely a hallgatóban minden szellemi részt elevenségre kelt, melynek hallgatása oly benső örömmel jár, a mely örömet csak élvezni, de kifejeznünk nem lehet. Saját feljegyzésünk nyomán a következőkben adjuk a kegyes Főpásztor beszédjét: Midőn önök Egerben évenkint, a hivatásuk köréhez tartozó ügyekről folytatott tanácskozások alatt szakszerű ismeretekben gyarapodva, egy évi tevékenységük felmutatott eredményén épülve, az egyház és haza iránti közös szeretet hevénél melegedve, erőt merítenek azon nehézségek leküzdésére, bátorságot azon veszélyek meglábolására, türelmet azon fájdalmak elviselésére, melyekkel kötelességök teljesítése jár: hogy foglalkozásuk mély érzete erkölcsi jelentőségétől áthatva, mint a közjó szerény s ismeretlen eszközei tovább szolgálják az embereket — el szoktak hozzám is jönni, a főpásztor iránti tisztelet, szeretet, ragaszkodás érzelmének tolmácsolása végett. Ma megbízott szónokuk szavai szeAz „EGER“ tárczája. A rózsa és a liliom. — Románóz. — Liliomszál, rózsabimbó, A leánykát kérték esdve, Hogy jelölné ki, melyikben Telik néki inkább kedve. ,Én vagyok1 szólt a liliom, Ártatlanságnak jelvénye, A szép fehér-szín, mely ékít, Lelkeddel úgy összeférne.* „Én pedig,“ úgymond a rózsa, „Bár még csupán bimbó vagyok, Ám azért tenéked lányka, Mégis sok gyönyört adhatok.“ „Engem válaszsz,“ szólt az egyik, És a másik: ,engem, engem, Nincs a kertben virág, amely Bájaimon túltehessen.* És a lányka gyöngéd kézzel Érintette mind a kettőt, Ez a bohókás versengés Oly gyönyörben ringatta őt. „Te lész,“ mondá „rózsabimbó, A men}Tasszonyi koszorú, Nem sokára homlokomon, Azért ne légy oly szomorú.“ „Te pedig, kis liliomszál, Tulvilági élet képe, Ha meghalok, akkor leszesz, Homlokomnak dísze — éke.“ És a rózsa e szavakra, Büszkén emelte föl fejét, És a szegény liljom fölött Kérkedőleg tekinte szét. És a liljom fejet hajtott, Mintha sirna-keseregne, Mintha az a mellőztetés Neki fájó sebe lenne. De alig múlt el három nap, Az anya jött le a kertbe, Fájó arczczal, könnyes szemmel, Egész lényében leverve. Letöré a liljom-szálat És könnyeivel áztatta, Szólni akart, de bujában Elállóit a szava-hangja. Majd befonta koszorúba, Tette a lány homlokára,