Eger - hetilap, 1889
1889-10-15 / 42. szám
339 mondja Schiller; — akinek pedig „s ill er “-re se telik, az vigasztalja magát az egyszeri tót diák versével: Ha nincs píz, Igyál víz. Az én egykori kenyeres pajtásom. Beöthy Laczi, a jeles magyar humorista, azt mondta egy Ízben: „Fényes Elek, az ö statistikájában kiszámította, hogy Magyarországon annyi bor terem, hogy minden emberre naponkint három itcze esik. Már most szeretném én ismerni azt a gazembert, aki azt a három itcze bort, amelyik én rám esik, naponkint eliszsza előlem.“ No, ha most élne szegény Laczi, könnyen kitalálhatná, hogy ki az a gazember, aki mindennap eliszsza előle a három itcze bort. ügy hijják magyarul, hogy: „czir okfér e g.“ A tudósok nyelvén: philloxera vastatrix. Hja, pedig bizony jó idők voltak még akkor, mikor itczével mérték a bort s nem ismerték a — litert. Akkor még néha-nap- ján például jó Gyöngyös városában annyi bor termett, hogy a ki a korcsmában megivott egy itczét egy sájn garasért, még két itczét adtak neki ráadásul. Mikor pedig a jó sátai palócznak annyi bora termett, hogy nem jutott hordója a lőre számára, kapta magát, vagy két hordókul kiöntötte a bort az országúira, s lőrét szűrt belé helyette. „Een bion nem maradok Jöőre neeküű!“ De mióta divatba jött a liter, azóta ugyancsak kutyaliter vagyunk. Fa tál it er szomorú idők járnak ránk, szőlein- ket a philloxera erűd eliter pusztítja; s amit még meghagy, azt criniinaliter elexequálja a fináncz; s form a 1 iter con- statálható, hogy ha ez igy tart, szőlőhegyeink pár év alatt total it er megsemmisülnek. Hej az az átkozott liter. Vitte volna el a literátus fránya azt a nímetet, aki kitalálta! De ha már az egri szüretről „muszáj“ Írnom, — akkor a képzelet röpke szárnyain vissza kell röpülnöm rég elmúlt időkbe, midőn vidám szüreti zajtól hangzottak vissza az ős Mátrának Dobó sasfészkét övező, gerezdekkel rakott bérczei. Leszállt az éj, s ormon völgyön egyszerre kigyultak a tüzek, melyeket — mind meg annyi lidérczek — élénk libbenéssel ugrándoztak át szüreti szedő leánykák. A hold pedig „az éj királynéja“, bamba képpel bámulta az idylli jelenetet, mintha kérdezné: vájjon miért szöktek le az ő csillagai a földre? Majd fülébe harsan a néma éji csöndben a czigány-zene. Először a „bús magyar“, utána a „kopogó friss“, — azután sziporkázva, pompás fénysugarakat lö- velve szállnak a magasba a röppentyűk. Az „öreg hold mami“ most már tisztában van vele, hogy a „cs ár dás“ lelkesítő hangjaitól még a földre szállt csillagok is tánezra perdülnek, s kitörő jó kedvükben szikrázva, sziporkázva ugrálnak a magasba. Azután összecsendülnek a poharak, s a tánezot vidám, lelkes dal váltja szemű kisasszonyfélék, pongyolán felöltözött czifra selymes toilett- ben és bekötött fejjel, s az ajtónálló társaság többi tagjai: hordárok, szőlőtolvaj inasok, bamba képű vendég-atyafi a szomszédból, akit az éjjel megloptak, s egy csapat asszony sipitva, szörnyü- ködve nézi, babrálja a kitett kis porontyot, akit az éjjel találtak a fatelepen. A kis féreg csupa adta majomfiók. Olyan szőrös. A kis morezos arczát olyan csomó szőr födi, hogy egy kefe is kitelnék belőle. Hát a feje? Dús frizuráját megirigyelhetné tőle bármely hosszú sörényt viselő zeneművész. Jön két ur. Alakban, arezban, járásban egyformák a fölcserélésig. Különösen pedig — orrban. Egyik tojás, meg a másik tojás: olyan ez a két ur s ez a két — orr. Hatalmas, merész Ívben lekonyuló, a kánya-csőréhez hasonlóan hegybe végződő, tarhonya nagyságú szeplővel díszített orrok, melyeknek hegyes kampója merészen, csaknem belehajlik a szájba. Eme bibliai nevezetességű orrok tulajdonosai egyébként egészen modern fiatal urak. A legújabb divat szerint vannak öltözve, mélyen kivágott kabát, tarka ing, vastag aranyláncz, pomádézott göndörfürtök, hegyes laktopán s egyébb kellékei a hóditó külsőnek. A két egyforma alak s egyforma orr zavarba ejti a bírót is: nézi őket s hamarjában meg nem tudná mondani, melyik az egyik, melyik a másik ? A tülek is egy és ugyanazon pontban hajlanak el a köcsög alakú fejektől. A bíró meg nem állhatta, hogy a bemutatás elé ne vágjon e kérdéssel: — Ugyan, kérem, nem testvérek az urak? A válasz valóban meglepő volt: — Dehogy, kérem. Semmi rokonság. Szó nincs róla, én tokaji vagyok, ez az ur szegedi, hogy volnánk mi testvérek? Tehát csak nem is rokon a két orr. Csak az őseredetök egy. fel! . . A pásztor elsüti a puskáját; pattogva ugrál a „béka,“ s a vászon-cselédség sikoltozik. . . A jó kedv egyre nő, mert telik a káczi, s már alig fér bele az isten áldása! S ha ma a „vig egri szüreteket“ csak hírből ismerjük, vigasztalódjunk azzal, hogy hajdanában se volt ez mindig igy. Sok — sok év előtt történt. Akkor is olyanféle „hátra mozdít ója“ voltam az „Eger“ újságnak, mint mostanában. Tudta ezt „az áldott jó öreg érsek“, a boldog emlékezetű B. ., s egyszer ily alkalomkor valamely ügyben nála lévén, bucsuzáskor igy szólt hozzám : — Nos hát, domine fráter. Már jó ideje, hogy „nagy ur lett“ ez a jó P. . . nagyságos ur, még se hallottuk felőle, hogy jótékony czélra csak egy fillért is áldozott volna. Nos hát, írjon valami okos tréfát róla, abba az újságba, hadd vegye magát észre... — Meglesz, kegyelmes uram! — mondám. Épen szüretidő lévén, az „Eger“ legközelebbi számában az „újdonságok“ közé, körülbelül a következő „hírlapi kacsát.“ csempésztük bele: — Az idei rósz termés ez úttal a hires egri szüretj mulatságoknak is nyakát szegte. Népesebb és vigabb szüreti mulatság Egerben, az idén, tudtunkra, nem is volt egyen kívül> melyet P. . . nagyságos ur rendezett galagonyási szőlejében, hói a „bőkezűségéről széles körben ismert fő ur“ városunk ősz- szes előkelőségeit fényesen megvendégelte.“ Ez a „szenzácziós hírlapi kacsa“ azonban — természetesen — az „Eger“ lapnak csak egyetlen egy példányába került bele, abba tudniillik, amelyet a bold, érsekhez vittek. Amint B. . . érsek elolvasta a kis közleményt, jó ízűt nevetett rajta. Akárki jött aztán hozzá, nem is mulasztotta el mindenkinek eldicsekedni, hogy: „No lássa, domine fráter! Mindig azt beszélik, hogy milyen fösvény, zsugori ember ez a P. . . Pedig nem igaz. Most is nagy mulatságot adott a szőlejében, ahol az egész egri intelligencziát fényesen megtraktálta. Még muzsika meg táncz is volt. Itt van az újságban. Olvassa el, ha nem hiszi. . . Másnap aztán kicserélték az öreg érsek újság-példányát egy olyannal, amiben az idézett „kacsa-hir“ nem volt benne. Amint másnap az első látogató belép az öreg érsekhez, annak is mindjárt eldicsekszi. hogy: „Nos, domine fráter. Maga is azt mondta, hogy az a P. milyen fösvény ember. Nem igaz. Fényes szüreti mulatságot, nagy traktát adott. Sok vendége volt. Benne van az újságban. Itt van, olvassa. S kezébe véve az asztalán fekvő „Eger“ lapot, keresi benne a kérdéses hirt. Összevissza forgatja. S mikor nem találja Amaz őstörzs-orr famíliájából valók, mely az egész világra szét szórta faji hajtásait. — Kérem, én Klion Izidor vagyok . . . szól az egyik, a Nr. I. A másik is bemutatóra készül, de a biró egész önkénytelenül, elébe vág: — Csak a keresztnevét, kérem, mert hiszen ön is Klion, ugy-e bár? A Klion Nr. II. visszahőköl bámulva: — Hát tetszik engem a kapitány urnák ismerni, hogy én is Khon . . . — Hiszen látom . . . Van szerencsém. Ezen bemutató után kezdetét veszi a tárgyalás. — Melyik a panaszos? kérdi a kapitány. — Én, — felel Khon Nr. I. — Én, — válaszol Klion Nr. II. — Mind a ketten ? Khon Nr. I. elegáns kézmozdulattal int Khon Nr. II-nek, hogy engedje őt beszélni. — Kérem, mind a ketten, a Samu is, meg én is meg vagyunk csalva. Képzelheti biró ur, micsoda csalás ez! . . . A biró közbeszól: — Na, ez igazán valami: Két Kolint egyszerre megcsalni. — Mi? ugy-e hogy ez abszordum egy dolog mi? És úgy van kérem, be vagyunk csapva. — Tessék előadni a dolgot. Kolm Nr. I. önérzettel kiált fel: — Engem soha se csaltak még meg! — Engem se! tóditja Kolm Nr. II. — Tessék csak a tárgyról beszélni, — hangzik a biró intése. Kohn Nr. I. végre előadja a panaszt: — Én meg a Samu fogadtunk. Ez érdekes volt, kérem. A
