Eger - hetilap, 1889

1889-08-27 / 35. szám

281

— Szent István első magyar király ünnepét, a múlt kedden, f. hó 20-án szokott áhitatos kegyelettel üllőt te meg városunk kath. közönsége. Az ez alkalommal a székesfoegyházban tartott ünnepi istentiszteleten a katonai s polgári hatóságok, egyletek és intézetek testületileg jelentek meg.

— Lajos napját. Kossuth Lajos nagy hazánkfiának, az 1848 —4y iki szabadságharcz nagy eszméi: szabadság, egyenlőség és testvériség vezérférfiának országszerte ünnepeltetni szokott névnapját az önszámkivt-tésben élő legnagyobb magyarhoz illő kegyelettel ünnepelte meg ez úttal is, mint az előző években, városunk hazafias közönsége. Ez ünnep, a reggeli órákban a szentferenczrendiek templomában a nagy hazafi boldog éltéért tartott hálaadó istentiszteletben, az esti órákban pedig, régi jó szokás szerint, a „Korona“ vendéglő nyári helyiségeiben rendezett bankettben nyilvánult, melyet ez alkalommal Kossuth Lajos nagy hazánkfiának, fényes világítás mellett, zöld gályák és koszorúval körített arczképével díszített föl a hazafiui kegyelet. A mintegy 60—70 terítékű estebéden városunk férfi-intelligentiájáuak nagy része, az egri dalkör, s egyéb testületeink számos tagja vett részt. Az élénk társalgásban tartott, pompás fogásokból álló, s népzenekar által is élénkített estebéd alatt, jelenlevő polgártársaink mintegy vetélkedve egymással, dicsőitették a nagy hazafit és nagy kortársait, szép pohárköszöntőikben. Az ünnepestét a szegedi országos dalversenyről újabb fényes diadallal csak imént visszatért egri koszorús dalkör szokott szabatossággal előadott szebbnél szebb hazafias dalai fűszerezték.

— Kossuth Lajos nagy hazánkfiát, Magyarország egykori kormányzóját, neveünnepén, a múlt vasárnap, f. hó 25-én Gyöngyös városa díszpolgárául választotta.

— Áthelyezés. Béni ez ky Sándor, az egri m. kir. honvédzászlóalj főhadnagya, közelebbről a szatmári honvédkerületi dau- dárparancsnokság mellé segédtiszti minőségben lett áthelyezve. Beniczky Sándor főhadnagy, távozásával, érezhető űrt, fog maga után hagyni müveit társas életünkben, melynek a búcsúzó derék tiszt egyik közkedveltségü tagja volt.

Az egri koszorús dalkör a mult kedden, sz. István király ünnepén, f. hó 20-án tért vissza a szegedi országos dalversenyről, ez úttal már harmadszori diadalutjáról vissza. Dalkörünket ez alkalommal a pályaház perionján szép közönség várta, élén Lefevre Antal polgármesteri helyettessel, ki a diadallal visszatért dalkört a város nevében, meleg hangú szavakban üdvözölte. A pályaháztól dalkörünk kibontott zászlókkal vonult be a lyceum- térre, holott, díszes közönség jelenlétében, C si ky Sándor, városunk volt országgyűlési képviselője tartott a dalkörhöz rövid üdvözlő szónoklatot, melyre a dalkör nevében Szederkényi Nán- don közkedveltségü országgyűlési képviselőnk válaszolt, hálás érzelmektől áthatottan köszönve meg az ünnepélyes fogadtatást.

kezdett betegeskedni, ugyannyira, hogy sürgető óhajtására az esküvő napját is előbbre kellett tenni, s már két nap múlva meg kellett történnie.

De hát a sors ezúttal másként intézkedett. Hugó számos barátai köréből, kik nagy kitüntetése fölött több-kevesebb őszinteséggel gratuláltak neki, — egyátalán nem szabadulhatott. A nagy dicsőség áldomását meg kellett inni. Ez nem volt sem elengedhető, sem elhalasztható. Hugó tehát, kénytelen-kelletlen, barátai közt maradt, s a fiatal festő-művészek egyik állandó tanyáján együtt vacsoráit, s együtt mulatott velők, végighallgatva, s végig koczczintva ama számos pohárköszöntőket, melyek a józan vágj' mámoros fők több-kevesebb ékesszólásával, mind az ő kitüntetését s dicsőségét magasztalták.

Éjfél felé járt az idő, s Hugó, ki az eféle éjjelezést nem igen szokta, erősen kezdett fészkelődni. Azonkívül folyvást bántotta a gondolat, hogy szenvedő édes anyja epedve várja otthon. Készülődni kezdett tehát.

— Holló! Nem addig van az! — kiáltá egy vig festő czim- bora, Hugó karjába kapaszkodva. Ma nem szabadulsz tőlünk pajtás. Ne is akaratoskodjál! Velünk kell tartanod. Most megyünk a „Sperl“-be. Biztosan tudom, hogy ott, van a te nagylelkű mecénásod, a herczeg, a ki rendkívül meg fog örülni, ha téged ot t meglát. Akkor lesz ám egyszer hatalmas muri!

— Föl a „Sperl“-be! — hangzók föl a jókedvű czimborák egyhangú indítványa.

Hugó azonnal belátta, hogy itt hasztalan minden szabad- kozás, minden erőlködés. Úsznia kellett az árral, ha csak társai részéről a legnagyobb kellemetlenségeknek s haragnak nem akarta magát kitenni.

— Koszorús dalkörünk a szegedi országos dalversenyen, tudvalevőleg a második, de azért művészi érték s kitüntetés tekintetében a legelsőnek mondható dijat: a szegedi hölgyek diját nyerte el. E dij, mely Zander N. ezukrászata kirakatában köz- bámulat, tárgya, egy remek kivitelű művészi aranydiszitésse] ellátott ezüst lyra, valódi műremeke a modern ötvös-művészetnek. Értékes és pompás kiegészítő része a versenydijnak az a pompás széles fehér-selyem szalag, melyre nagy aranybetükkel van hímezve az alkalmi szöveg. Ereinek aranyhimzést Kocztaleczky Józsa urhölgy, a szegedi nőipar-egylet, nőipariskolájának jeles tani tónője készítette, s mint maga a lyra, úgy e himzés-remek is méltán magára vonja a szakértő szemlélők bámuló figyelmét.

— Az „egri koszorús dalkör“ szegedi élményeiből. — A „Szegedi Napló aug. 17-iki számában, az ott lefolyt országos dalárverseny ünnepségeinek alkalmából a következő, t. olvasóinkat bizonyára élénken érdeklő epizódot olvassuk :

Ez a nap a pihenésé volt.

Az úti törődség, ismerkedési est rokkantjai ma reparálgat- ták ki magukat, egy kis sietős alvással.

A tapasztalt dalárnál még egy önkéntes tűzoltó sem ért jobban a „gyors-alvás“ tudományához.

A korhelykedéstől, lokomotív szénporától berekedt torkok ma kezdtek kinyiladozni.

Némelyik konokabb torok azonban makacskodott, hogy azt mondja, ő bizony az istennek sem ereszti ki azt a kívánatos hangot, mely nélkül az egész versenynek lőttek.

Az egriek kitűnő basszistája, a derék Kelemen Ernő, (akinek az a végzete, hogy nem tudni, mi alapon, mindenki Ber- czinek hívja,) még tegnap este olyan rekedt volt, hogy nélküle, miatta az ismerkedő esten nem is énekelhetett a dalkör.

Hasztalan ápolták reggeliglen a derék minorita páterek, akikhez be volt szállásolva, mikor ma úgy tiz óra tájt rajta rontott Pokorny János, a nagyszerű karmester, kinek bajusza, szakála minden esztendőben feketébb lesz, azzal a szóval, hogy:

— Zistenért Berczikém, kelj föl, gyerünk próbára.

A megátalkodott basszista csak torkára mutatva kacsamód hápogott vissza, mint a Király fogás Marx bárója:

— Nem lehet Janó, nem akar kinyílni a torkom.

János kétségbeesetten toporzékolt egypár perczig, aztán elrohant.

A rekedt basszista pedig ágyában heverészve csöndes megadással kontemplált afelől, hogy ő ezután a szégyen után nem mer visszamenni a pátriába, hát legokosabb lesz, ha itt marad és beöltözik barátnak.

Hát amint ilyformán morfondírozna, egyszer csak ujfent beront czellájába János, csakugyan ezúttal másodmagáva1.

Ment tehát, az az hogy inkább — vitték, mint a birkát a vágóhidra.

Elbeszélésünk idejében a „Sperl“ egyike volt Bécs legliir- hedtebb mulatóhelyeinek. Ami Parisnak a „Mabille,“ az volt Bécsnek a „Sperl.“ Ott volt a Lipótváros egyik szűk sikátorában, a Carl-szinház körül. Hatalmas földszinti s földalatti termeiben minden élvezetét föltalálhatta az, aki a szabad, könnyű és frivol mulatságokban gyönyörűségét találja. Ide jártak az osztrák főváros demi monde-jának választékosabb syrénái — tánczolni. Amint a párisi Mabilleban a „cancan,“ — úgy járta itt a Sperl-ben a „walzer“ őriiletes rohamban, élvsovár attitűdök, lángoló arezok, szabadon lihegő, hullámzó keblek, s észkábitó tekintetek sugaraitól kisérve.

Mikor a fiatal festők jő kedvű társasága megérkezett, már akkor a helyiségek fulladásig tömve voltak. Alig bírtak magoknak egy félreeső asztalnál egy kis helyet szorítani. Mindjárt észrevették, hogy a rengeteg zsivajt, mely máskor e termekben uralkodik, — ma a szokatlan kíváncsiság, várakozás halkabb zsibongósa váltotta fel, mely méltán feltűnt, a kis társaság ama tagjainak, kik több ízben kerestek maguknak ez „établissement,“- okban szórakozást. Különösen feltűnt, hogy a nagy étkező terem egyik oldalán fölállított tribune körül, a kiváncsiaknak zsúfolt tömegei csoportosulnak.

— Jean! mi lesz ma itt ? — kérdi az egyik fiatal festő a felszolgáló pinezért.

— Nagy komédia, uram, —/válaszolt Jean. Mindjárt berukkol a ,.t a m b o u r-r e gi m en t.“ Epen most rendezik odabenn a „h t1 r c z e g é k.“ Mért egy uj „generális t“ kaptak. Egy csu*