Eger - hetilap, 1888
1888-01-17 / 3. szám
3-ik szám. 27-ik év-folyam 1888. Január 17-én. Előfizetési dij: Egész évre . 5 frt — ki Félévre . . 2 „ 50 Negyed évre. 1 r 30 „ Egy hónapra — 45 „ Egyes szám — 12 „ EGER. Politikai s vegyes tartalmú hetilap. Megjelenik minden kedden. Hirdetésekért ni i uden 3 hasábozoit petit sorhely után 6, bélyegadó fejében minden hirdetéstől 30, nyilttérben egy petit- sorhelvért 15 kr. fizetendő. Előfizetéseket elfogad: a kiadó-hivatal (lyceumi nyomda), a szerkesztőség (Baktai-ut, Exingerféle ház.) és Szolcsányj kereskedése, s minden kir. postahivatal. — A hirdetési dij előre fizetendő. '-ó. Sennyei Pál báró. Azon politikusok mintaképe szállott vele sirba, kiknek férfias nyíltsága s erős meggyőződése akkor is tiszteletet ébreszt s akikkel akkor is rokonszenvezünk, ha elveik nem a mi elveink s törekvéseik nem keltenek viszhangot szivünkben. Soha államférfi nem emlékeztetett engem úgy ama római senátorok méltóságára, kik a tanácskozás higgadtságába akkor sem tudtak egy csepp izgalmat keverni, mikor Hannibal hadisisakja a kapuk előtt fénylett. A csodálatos „sphinx“ — eszméivel sohasem tudta felmele- giteni a nemzet szivét, de azok közé sem tartozott soha, kiknek szavai előtt az ország elzárja fülét. Sohasem volt pártja, mely lelkesedve követte volna és sohasem volt párt, mely eltudott volna zárkózni nem egy eszméjének átható igazsága elől. Úgy állt ott, a magyar törvényhozás termeiben, mint egy fenséges márvány-szobor, aki körül minden megváltozik és alakot cserél, de ö maga nem változik soha. Teljesen felfogta helyzetét. Miután abban a hírben állott, hogy a parlamentarismusnak elvi ellensége, akkor, mikor eme kormány-formát szentesítette a nemzet akarata s a fejedelmi szó: lojálisán meghajolt előtte. Nem egyszer jelentette ki, hogy tisztában van azzal, miszerint nincs reménye, az ország többségét egyhamar megnyerhetni. Conservativ volt s bár erős hite vala e párt jogosultságában, — az alkotmányát visszakapott nemzet érvelését sokkal elevenebbnek tartotta még, hogysem a vérnek, a conservativ zászlóra kedvező meghiggulását, egyhamar remélni merné. Előre látta, a fiatal állam túlköltekezését, helytelen munkabeosztását s a zavart, mely belőle következni fog. Előre látta, hogy az államélet különböző ágainak felszerelésében a helyes mértéket nem lesznek képesek betartani azok, akik a kormány élén állanak. Ezer feladat várt megoldásra, milliónyi állami igény kielégítésre. Mi természetesebb annál a feltevésnél, hogy nehéz lesz ily körülmények között, a hasznos s a szükséges közti határvonalat felismerni, a szükségleteket mérlegelni, okosan és igazságosan osztályozni ? Érdekes ülés volt, mikor báró Sennyey, még deákpárti korában, de már a párt haldoklása napjaiban, kibontotta a conservativ zászlót. Egyetlen szót irt rá: „takarékosság.“ Ez ugyan nem volt pártprogramra, s később a balközép vezére is ezen váltót irta alá, mikor a kormány élére került, de ez mégis bölcsen megválasztott jelszó vala. A takarékosságot minden párt hangoztatta, de egyik sem vonta le úgy annak szigorú következményeit, mint Sennyey. Senki sem merte kívüle, a honvédség eltörlését indítványba hozni. Senki sem merte a hivatalok számát leszállítani; egyes minisztériumokat eltörölni; a költséges befektetésekre jobb napokat várni, a közigazgatást egész rendszerében egyszerűsíteni. Nem egy javaslata, csontig sebezte nemzete hiúságát, s tervei egész foglalatát valami rideg puritán szellem lengte át. Arról vádolták, hogy a nemzeti fejlődéshez nincsen érzéke s kisszerű szatócskodásig hajlandó alásiiíyeszteni az állam háztartását. Alatta félénkebben épültek volna ki vasúti-hálózataink. Szépséges leánya, fogatában hátradőlve, piros kalapkájával fején, nem képezhetné bámulat tárgyát, az Andrássy úton, melynek helyén ma is dísztelen házsorok állanának. Nem emelkednéne élénk forgalmú utakon Trefortnak a tudománynak szentelt nag szeri! palotái. A ludoviceum talán kórház. Még képzeletben sem rajzolná senki a fenséges honi folyam partjára, az uj országház gótli modorú toronyocskáit s íves ablakait. A legfelsőbb hadúr nem fejezhetné ki, csatákat ábrázoló fegyvergyakorlatok után legfelsőbb megelégedését, honvédeink kiképeztetése felett. Sokat lehet vitatkozni a felett, üdvösek lettek volna-e a maguk egészében, Sennyey kormányintézkedései, de egy nem vitatható, s ez az, hogy okvetlenül s feltarthatlanul bekövetkezett volna egy hullámcsapás, mely őt a kormányszékekbe emeli. A conservativ párt báró Senyey kezében életképes párt volt, mely magában hordta későbbi felvirágzása összes csiráit; azt a nehezéket képezte, melyre minden egészséges parlamenti élet párt-mérlegének szüksége van. A vezér jól tudta, hogy a régi magyar conservativ pártnak szomorú öröksége van, melynek súlyát az uj párt válla viseli. Azért oly jogeredési-pontot választott az ujjonnan támadt párt részére, mely, mig egyrészt az ország valódi baj-forrására tette ujjait, másrészt azon egyetlen köntös vnlt, melyben az ország szive előtt túlságos ellenszenvek felidézése nélkül e párt megjelenhetett. A jól kezdett munkát merész kezek rontották el. A vezér félretolva érezte magát s csillagát hanyatlani látta. Neheztelés nélkül vonult félre, de bizonnyára nem minden hazafias aggodalom nélkül. A nemzet tisztelete követte őt csendes magányába. A távozó után, a diadalmasan feltörő uj hatalom lapjai szitkaikat s rágalmaikat küldték. „Párt-actiót vezetni nem képes; elveiben és személyes tulajdonaiban egyaránt rideg; nem tud a körülményekkel megalkudni, nem tud az emberekkel bánni; nem tud a parlamentarizmus természetéhez hozzátörődni és követelményeinek nem képes megfelelni“ — irta róla a „Pesti Napló.“ — Most már pihen. S Ítéletet közötte s ellenségei között a történelem fog mondani. Életének utolsó éveit, mint a főrendiház elnöke, figyelemreméltó tevékenységgel élte le. Neve maradandó hetükkel lesz bejegyezve e díszes testület évkönyveibe, melynek reformálásában az ő kitűnő tehetségeinek kiváló szerep jutott. Még fülünkben csengenek ama fenkült szavak melyekkel a főrendiház első öt éves időszakát, az őszön megnyitotta. Ez a beszéd hattyúdala volt. Régi tüdőbaja válságos fordulatot vett. Délibb éghajlat alá készült, — hát ha az segítene? S nem juthatott el a kedves helyre, hol csillámlón terül el a végtelen tenger, fűszeres a levegő s kékebb az ég. A nemzet, mely őt sohasem emelte ujjongva vállaira, lélek- zetét visszafojtva leste hosszú haldoklását. S akit sohasem tapsolt meg — most megsiratta. Halála súlyos idők előestéjére esik. Olyan napoknak néz elébe a magyar, melyekben a nemzet egész életerejére van szükség s ahol nehéz nélkülözni, oly nagy elmét s oly nagy szivet, minő az elhunyt országbíróé volt. Szinte megdöbbenve kérdezzük, hogy tragikum van-e halálában, vagy a gondviselés különös kegye az? Mert nem tudjuk, attól a szomorú sorstól menekült-e meg, hogy túl kelljen élni népe bukását? Vagy azon magasztos örömtől fosztotta-e meg a végzet, hogy a magyart, a rákényszeritett harczból diadallal megtérni, s a győzelmes háború nemes gyü- gyanáut, államiságát teljesen kiépíteni, nép-egyéniségét i^ni, szabadságát teljesen felvirágozni iássa? Werner Gyula.
