Eger - hetilap, 1887
1887-03-15 / 11. szám
82 katliolikus Eger ép úgy, mint a református Kolozsvár. Ő pedig felelt: „Nem dicsekedhetem, mert a szükség kényszerít engem, s jaj nekem, ha nem megyek, amerre lelkem belső szózata parancsol. (így forditám új nyelvre az „evangyéliom predikálása“ kifejezést.) Nos —■ kedves szerkesztőm! — tisztában valék. Földváry barátom lángoló sorait megcsókolám s igy szólék: Nem jól van. Nem szabad. A lélek, az Isten, az öntudat a mi dicséretünk. Jaj nekem, ha csak föltennék is rólam, hogy egyebet, vagy legalább egyebet is keresek, mint a mi lelkemet őrült óriásként megragadta, s viszi, viszi a jövőn és a lehetetlenen át. Elveszteném erőmet és kitartásomat, mint a homeopathikus gyógyauyag a hatását, mihelyt hitünk alászállott felőle. Törpévé lennék magam előtt s leszoknám erőmet túlbecsülni, mely önhittségem pedig fentartóm az én kicsiségem s mindenképen vett tehetségnélküliségem közepette. Inkább korholni kellene tehát engem, hogy ez az ember sokat tesz fel magáról, holott semmi; egyszerű szolga, kit milliók pótolhatnának, mihelyt a véletlen eltávolította onnan, hova helyezé. Mert az eszmék áramlata jön, mint a láthatatlan isten leheleté s az egyének benne csak úgy jelennek meg, mint a napsugárban tánczoló kosrnikus por, mely lehet aranybányából, pillangó szárnyából, a vértanuk szivök hamvaiból; de bárhonnan legyen, az Isten az, ki adta, övé tehát a csodálat, mi a régi idealisták és mystikusok szerint hitnek, gyönyörnek, bölcseségnek egyedüli helyes kezdete, s mit óhajtanék az uj nemzedékben kevésbbé hátravonulva látni a puszta vonalak, számok, nevek és rendszerek mögött. Elfogadom tehát a Földváry felém nyújtott szives szavait, de csak úgy, mint a barátság illatos, szép virágait, s mint rep- kényt a koszorúba. Leteszem az Eszme lábai elé. Övé az élet, övé a nagyság! így jól van, igy szabad. És nehogy azt gondolja, — igen tisztelt uram és jóakaróm, — hogy ezek csak szavak. Kétszeres volna pirulásom. A verébfiu, kit csipetnyi korában fészkéből leütöttek, kővel dobáltak, ki őszszel születve tollával nem állta a fagyot, tavasznak nem látta sem szerelmét, sem terített asztalát: nem lesz-e apró szivében zordabb, szilajabb, élete hordozásában elvonultabb, s reflexiói nem kényszerűséggel járnak-e a mélyben, sötétben, bánatosban ? Csőrével ketté harapná a napot, mert hideg, keresztül döfné a természetet, mert kegyetlen, s hadra vezetné fajrokonait az irgalmatlan, a fenyegető ellen. Piros győzelmed nagy árán Megóvja azt az ég! Megóvja, mert, ki annyit küzd, Vérez s nem haldokol, Az oly népnek erében még Nagy s hosszú lét honol. Hadd forrjon hát egygyé e nép, S akkor hazám, ne félj! Ha r kell, halunk, elvérezünk. . . Ó csak, ó csak te élj! Petheő. A segedelemvölgyi karthauziak Tárkány mellett. Kandra Kabostól. (Folytatás.) 3. Néma barátaink a segedelem völgyén. A tárkányiak nyáron át sok fényes urat láttak a püspök udvartartásában és vendégei között, de mindezeknél nagyobb figyelmet kelthetett közöttük a jó barátoknak megjelenése. Egyikmásikról kimehetett közéjök a hir, hogy hajdan nagy urak, hires vitézek voltak és most csak egyszerű, hosszú fehér ruhában járnak, örökösen bőjtölnek, csak Istennel beszélnek és némán ássák #naponkint sirjokat. És ki tagadhatná, hogy az ilyen tapasztalatok jótékony hatást gyakoroltak a népre ? Megnyugtatva tért az vissza nehéz munkájához, és megnyugodva sorsán, türelmesen folytatta „az ur dolgát.“ Átalán és ez nem is lehetett másként, a szerzetes rendek a középkorban villámhárítói valának a socialis mozgalomnak, mely Nem akarok növekedésemről beszélni, csak tükörben világosítottam meg egy percznyire azt, a mi előre ment. Megtanultam, hogy a franczia forradalom nem jól kezdte az egalité-n, vagy li- berté-n. Az egyház jelszaván kell vala kezdenie: a testvériségen. Ez a mindenség köldöke. Ezért fáradozásaimban csak azt teszem, mit mindenkinek kellene, nem dicséret illet a kötelességért. Ha az egyház több volna, mint a mi: bizonyára nem a nemzet lenne a legfőbb gondolat agyamban, hanem az erkölcsös emberek társadalma, aminek indult volt az első keresztény egyház, s mi volt, addig, míg a forma és boríték föl nem szívta a lényeget. így a nemzet több előttem. A legtöbb. Bár érzem, hogy ez az ó-szövetség fölfogása, de mit tegyek ? Michel Angelo Mózesét tartom asztalom fölött, mert inkább értem, mig a Crucifixust imádom és csodálom, de az emberek közt nem lelem, minthogy napjainknak nem az Ur, hanem Belzebub a fejedelme. Tudom jól, hogy eljön az idő, midőn a nemzeti eszme helyet fog adni az egyetemes szeretet általános parancsának; de addig ép úgy meg kell futni a mi utunkat, mint a zsidó próféták megfutották, mielőtt az idő megérett vala. Azért is hasonlítom én a sajtó igazi embereit a régi könyv látóihoz, s azért hagytam oda a medica fogásait, hogy e látók között egy legyek, kicsik között is a legkisebb. Küzdenünk kell, hogy a magyar nemzet fenséges legyen, mert az ő küldetése az, mi az Izraelé vala, a szív cultusa tekintetében megújítani és átalakítani a világot! Megírtam ezt nem egyszer, s erősen hiszem és vallom. Engem tehát a jövő látásának gyönyöre hajt, és akkor vagyok boldog, ha akadályokat látok magam előtt. Ingerli lelkem a nagy ellenállás, miről különben előre tudom, hogy le fogom győzni. A fölfedező hajós daczolása az én deliciumom. Nem dicséi ni kell tehát engem, hanem megszólani, hogy a küzdelemből gyönyörűséget csinálok, királyi gyönyört. Hanem elég. Megfeledkeztem magamról, s lelkem oly húrjait kezdtem kibontogatni, melyeket lágyan és szelíden kell őrizni, mert szélfuvásra is megrezegnek, egy belekiáltott kaczaj pedig szétdúlná köztök a harmóniát s megszaggatná őket. Az ilyeneket csak naplóba szabad Írni, s akkor is el kell égetni időnként. A confessiók ideje lejárt a száműzött bizodalommal, mely azonban az én telkemből nem bir kiszakadni. És ezzel, azt hiszem, kimerítettem a türelem azon mértékét, mely számomra a tanári és szerkesztői kettős gond között még ma is ott üti föl hydra-fejét, hol a nép a valódi keresztény lemondás példáin nem épülhet. Elsőben a kíváncsiság, később a buzgalom és ragaszkodás vitt el sokat egyházukba, mely, miként szabad gyanítanunk, már gót-szerkezetü volt, tehát már mivoltánál fogva is áhitatkeltőbb vala, mint a régibb falusi egyházak. Azt is észre kellett mihamar vennie a népnek, hogy a karthauziak szeretik az Isten házának díszét és ők, akik a világról egészen lemondottak, nagyon rajta vannak, hogy egyházukat arany és drágakövek is ékesítsék. Szerették az Űr házának díszét. A külföld egyházai között p. Olaszországban legdúsabbak a karthauziaké. Nálunk sem volt az másképen. A nép az ő segedelemvölgyi Mária-egyházukban méltán új világba érezhető magát ragadtatva, jobban feledhető az élet bajait. Egyházukat még az is ajánlotta, hogy annak idejében a hivők serege itt szívhez szóló intelmeket és megható példaeseteket hallhatott a gyakorlat azon bizonyságainak környezetében, melyet nagy földön alig találhatott volna föl. Hogy a karthauziak az asketikával irodalmilag legszívesebben foglalkoztak, nem kell bizonyítani, és hogy Magyarországban sem történt másképen, hiteles tanú rá a legterjedelmesebb magyar nyelvemlék, a karthauzi kéz által írott „Érdy-Codex“, mely nem egyéb, mint prédikáczió- és legenda-gyűjtemény. Karthauziatok a természettel lépvén szorosabb érintkezésbe, annak sok titkát ellesték néma sétáikban, és mint ilyenek sok gyógyszert hoztak magukkal, vagy találtak föl, amint a Chart- reuse-ital sem lehet egyéb, mint valamely gyomorerősitő szerűknek torz-utánzata. Nincs tehát kétségem benne, hogy a mi segedelem völgyünk is gyógytár, segedelem-hely volt a testi betegeknek is. 1
