Eger - hetilap, 1887
1887-10-18 / 42. szám
330 Csak mi magyarok nem iparkodunk. A mi iparunk még mindig oly primitiv, iparosságunk még mindig az a régi — mely csak felejt, de nem tanul. És azt a kevés törekvő embert is, kit az irigykedés tönkre nem tesz, megrontja a külföldi verseny, az idetóduló ezernyi külföldi iparos és gyártmány, mely ellen tömeges erővel bírókra kelni elég bátorságunk, lélekerőnk, öntudatosságunk nincs. Az a baj, bogy iparosaink nem igen élelmesek. Olcsó, jó és ízléses árut nem tudnak kiállítani olyan árért, mint a mennyiért a külföld az ide hozott árut eladja, pedig azért még vámot is fizetnek. A franczia külső csínnal hódit s ez éppen a mi iparosainknál nincs meg. Készítményeik, ha jók is, de nehézkesek, már pedig a közönség első sorban szépet s csak azután jót kíván. Ha több tekintet mutatkoznék a nemzetben a magyar ipar iránt, ha a tőke jobban támogatná a gyáripart, és végül közönségünk, ifjaink nem vonakodnának annyira az iparos pályától, akkor a kormány is többet tehetne érdekükben. Ha azt a sok munkaerőt, mely proletármódon fecséreltetek el, föl lehetne használni, akkor nem volna okunk panaszkodni a sorsra, végzetre és rossz időkre. Nem az idők rosszak, hanem mi vagyunk gyengék arra, hogy a kornak, hogy saját érdekeinknek sugalmát kövessük. Nem a végzet kegyetlen irántunk, hanem mi magunk iránt vagyunk érzéketlenek, mert nem akarjuk felérteni, felérezni azt, hogy a munka az, a mi igazán nemesit; a munka az, a mi igaz nagyságot, szép jövőt biztosit. Majd ha felértjük, majd ha felérez- zük azt, akkor látandjuk, hogy mi csináljuk a sorsot és nem a sors csinál bennünket azzá, a mik vagyunk; és akkor majd belátjuk, hogy nincs az az ipar, nincs az a mesterség a világon, melyet szégyelnünk kelljen, és a minek czéltudatos, okszerű fejlesztése az emberi ész találékonyságát bőségesen ne jutalmazná; hogy tehát az iparos, a hivatása magaslatán álló iparos előtt mélyen le kell vennünk a kalapot, mert az iparos a nemzettestnek keze, lába; és mert iparunk nagysága, életrevalósága, nemzeti nagyságunknak, életrevalóságunk leghívebb jelzője, legelső feltétele, legjobb biztosítéka. Előre tehát! vállvetett munkássággal támogassuk iparosainkat, és iparosaink fáradságot nem ismerő tevékenységgel támogassák egymást, önmagukat. Vajha az elmondottakat mindenki megértené! Méhészet. (Folytatás.) Az idei rajaim is here nélkül jöttek el egyik Dzierzonomból; 6-od napra fölvizsgálván a rajzó családot — láték kibúvó heréket, és 7-ed nap láttam el rajaimat herével. Igen, mert az imént leirt Az „EGER“ tárczája. Benöfy Soma. 1821—1887. Az 1887-ik év októb. hó 7-én, távol a világ zajától, évek óta csöndes, magános elvonultságban, csupán lelki pásztori hivatásának élve, egy szép tehetségű, de rendkívül szerény, s ép ezért régóta elfeledett munkása a magyar nemzeti irodalomnak, — Be- nőfy Soma hunyta örök álomra szemeit. Benőfy, családi nevén Bruimann Soma, 1821-ben született, egyszerű polgárcsaládból, Miskolczon. Iskoláit részint szülő-, földén, részint Egerben végezte. A 30-as évek végén az egri papnövendékek sorába,.vétetett föl, s 1840-ben pappá szenteltetett. Több éven át Segédlelkészkedett a Mátra vidékén, s már ekkor gondos tanulmány tárgyává tette a palócz nép sajátos szokásait, s költészetét. E közben, az ez időbeli szépirodalmi lapokban, akkor fölvett Benöfy S. név alatt, kísérletet tőn néhány sü- került lyrai költeménynyel is, melyek hangulatteljes tartalmuk, sajátos eredetiségök, s főleg formai szabatosságuk által, az irodalmi körökben is figyelmet keltettek. A Benőfy-név a magyar költészet terén csakhamar ismertté, s hangzatossá lön, s e körülmény is erősen fokozta, az akkor már hazaszerte kissé túlságos mértékben is tömjénezett Petőfi ellenszenvét a fiatal papköltő iránt, kivel pedig Petőfi, az egri semináriumbau, midőn kóborutja idemódoni rajoztatás következtében, mind a rajoknak, mind pedí^ az anya-családnak fiatal — terméketlen anyjok lett. S miután heréjök egy időben lett: a megtermékenyülés is majdnem egy napon történt. S mondhatom: a kevés here mellett is — minden utóbaj nélkül kitiinőleg sikerűit. Még többet mondok: 1886-dik évben egyik műrajom anyja terméketlen maradt, volt pedig elég — sőt túlságos heréje. — Elmúlt a termékenyülési hajlam, mi a rajzástól vagy a mürajoknál 15 nap alatt szokott megtörténni. Megsemmisítem a terméketlen anyát, mert ha ezt nem teszem — elkezd petézni; — de mivel terméketlen — csak heréket petézhet. Újból anyásitottam, herém már nem lévén (szeptember közepén) Tisza-Püspökiből ft. Dr. Rétay Gyula esperes ur méhészetéből hoztam 3 db. herét; kettő elhalt az útban — csak egyet volt szerencsém alig élve — kaptáromba betenni — hol ez magához térvén — lett az új anya megtermékenyítője. Megjegyzendő, ha 2—2 éves anyát veszünk el a fentirt második műtét szerint, úgy ezen anyákat — az első műtét alkalmazása mellett — behasználhatjuk egy uj család létesítésénél, akár Dzierzonba, akár pedig kúpos kasoknál: amikor legalább is egy napig anyazáró kalitkában kell tartani az anyát; más nap minden baj nélkül a nép közé bocsájthatjuk. Anyazáró kalitkát igen könnyen csinálhatunk — egyszerű gyufatartó skatulából — két végére kovász-péppel tüllt ragasztunk, úgy, hogy az egyik végén egészen, a másik végén pedig félig ragasszuk le a tüllt, hol az anyát betesszük. Miként tereljük be az anyát a kis záróba ? Ha feltaláltuk az anyát — kivesszük keretestül, s vigyázva az anyazáró nyitott részét eléje tartva — mindaddig, mig be nem tereltük. A befogott anyát egy hosszú kampóra hajtott gombostű segélyével Dzierzonban az ablaknál levő beépített üres keretre akasztjuk, hol őt a hazatérő nép eleinte — kedvetlenül fogadja, de később megbarátkozva véle — befödik. Ezt látva az üvegen át — másnap bátran kiszabadíthatjuk. A kúpos kasoknál pedig néhány darab lépet felolvasztott viaszba mártva ragasztunk föl a csúcsba — hová az anyát fel- szurjuk az előbbi mód szerint, azonban tanácsos az anyazáró kifelé álló oldalán egy jókora kör-lyukat, melyen az anya kiférhet, vágni, mely viasz-lappal beragasztandó — melyet a méhek, — ha anyjokkal megbarátkoztak, maguk átrágva, anyjukat kiszabadítják, mire az anya-záró eltávolitandó. A harmadik műraj-készitési műtét akként történik, hogy a már 10—12 keret fiúsítással bíró családot egyenlően: 5—6 keretet számítva — úgy osztályozzuk, hogy a legbarnább fiasitáso- kat a meglevő anyával a műrajnak elkészített kaptárba — úgy helyezünk be, hogy előbb a költőül’ belsejébe egymás fölé 1—1 üres, beépített (lehet here-sejt is) keretet helyezünk. Ezek után az 5—6 legbarnábban befödött fiasitásos keretek — a rajtok levő vetette, s első sorban a kispapokat meglátogatta, szintén együtt üritgette a társpoharakat. Ez ellenszenvnek lön kifolyása ama nyers levél, melyet Petőfi Benőfyhez intézett, hetyke modorban tiltakozva a Benőfy név irodalmi használata ellen, nehogy — mint irta, — ennek verselményei alatt a Benőfy nevet az olvasó közönség összetévessze az ő — Petőfi nevével. Mondják: e levél igen lehangolta, elkedvetlenítette, s nagy mértékben elidegenítette a különben termékeny Benőfyt a műköltészet további szaporább művelésétől. De azontúl annál nagyobb szorgalommal fogott a palócznépköltészet tanulmányozásához, s a palócz népdalok, e megbecsülhetetlen népköltési anyag egybegyűjtéséhez, melyből 1845-ig egy gazdag gyűjteményt állított össze, s azt a Kisfaludy- társaság meg is szerezte tőle. Az 1848/9-iki szabadságharczban, mint a Ferdinand nevét viselő huszár-ezred tábori ezredlelkésze vett részt, ami miatt, a szabadságharcz leveretése után, az absolut hatalom részéről üldözéseknek is ki volt téve. Az 50-es években dédesi lelkészszé lön kinevezve, s igy ismét visszakerült kedvelt palóczai közé, kik a szelíd lelkületű, atyai jóságú, derék lelkészt, s a jeles egyházi népszónokot rendkívül szerették. Kevés egyházi szónok is tudott a jó palócz nép nyelvéhez és észjárásához alkalmazkodva, híveihez oly szívhez szólón beszélni az egyházi szószékből, mint Benőfy. E tekintetben méltó versenytársa volt egy másik népies költő paptársa-, a hírneves népszónok, Orosz Adám-, egerszalóki plébánosnak. Lelkészi hivatásának buzgó teljesítése mellett, azontúl is nagy kedvvel és szorgalommal folytatta palócz népköltési tanul-
