Eger - hetilap, 1886
1886-03-23 / 12. szám
12-ik szám. 25 -ik év-folyam 1886. márczius 23. Előfizetési dij: Egész évre . 5 frt — kr Félévre . . 2 n 50 „ Negyed évre. 1 n 30 V Egy hónapra — „ 45 ff Egyes szám — n 12 ff IGIIL Hirdetésekért minden 3 hasábozoit petit »őrhely után 6, bélyegadó fejében minden hirdetéstől 30, nyilttérben egy petit- sorhelyért 15 kr. fizetendő. Politikai s vegyes tartalmú hetilap. Megjelenik minden kedden. Előfizetéseket elfogad: a kiadó-hivatal (lyceumi nyomda), a szerkesztőség (Széchenyi-utcza, zsebköz, 24. sz.) és Szolcsányi Gyula könyvkereskedése, s minden kir. postahivatal. — A hirdetési dij előre fizetendő. Eger, mart. 23. 1886. A Szvorényi - ünnep r e, a fényéhez méltó koronát, a múlt pénteken, f. hó 19-én, tették fel az ünnepelt férfiú régi tanítványai. Mint lapunk megelőző számában eleve jeleztük, e napon, mint ünnepeltünknek névünnepén nyújtotta át a nevezett tanítványok Egerben lakó tagjainak egy impozáns küldöttsége főt. s tudós lovag Szvorényi József perjel s fő-gymn. igazgató urnák, mint egykori szeretve tisztelt tanáruknak a gyönyörű dísz-albumot, melynek remek kiállítását ugyancsak lapunk múlt számában ismertettük, s melyet addigelé mintegy 90-en írtak alá. A mondott napon. regg. 11 órakor sorakozott egybe a zirc- cist.-r. egri társházának apátsági disz-termében, az egri értelmiség köréből, a diplomatikus, tisztviselői, s polgári osztályok előkelőségeinek. mintegy 80 tagból álló. s a „régi hálás tanítványok“ szine-javát képező fényes csoportja, mely kebeléből egy három tagú küldöttséget menesztett az ünnepelt igazgató úrhoz, hogy őt a körükben való megjelenésre fölkérje. Néhány perez múlva ft. Szvorényi József lovag úr, a küldöttség élén a teremben megjelent, s harsány éljenekkel fogadtatott. Ennek lecsöndesültével, t. Babőcsay Sándor ur, Egér- város tiszti főügyésze, mint a disz-küldöttségnek ez alkalomra fölkért szónoka, lépett az igazgató ur elé. s ama szónoki verve- vel, melyről a t. főügyész úr széles körben ismeretes, s a jelenvoltakat egész a könnyekig megható igaz bensőség hangján, a következő remek beszéddel üdvözölte az ünnepelt férfiút: „Mélyen tisztelt Főtisztelendő igazgató ur! „Sors bona, nihil aliud“ . . . részemre, hogy volt tanitvá- nyai oly fényes phalanxából ezúttal csekélységemnek jutott a szerencse. Főtisztelendőségedet nevükben üdvözölhetni. Nem is sokáig haboztam e kiválóan megtisztelő megbízatást elfogadni; mert, habár tanitványtársaim nagy részének a társadalomban máris kivívott jelentékeny érdemei az enyéimet — melyek létezéséről különben mit sem tudhatni — nagyban felülmúlják is: de azért Főt. és iránt a megemlékező tisztelet és hálás szeretetben másnak elsőséget nem engedhetek. Hogy foglalkozásom köréből vett hasonlattal éljek: a hálát — a mondás szerint — az örökösök gyakran oly tartozásnak tekintik. melyet nem vesznek tol a leltárba. — Ámbár ezer szerencse, és áldassék ezért az Űr, itt közönséges értelemben örökhagyó és örökösökről beszélni nem lehet; de mivel az áll. hogy közöttünk, és pedig Ön, mint tanár, mi pedig mint tanítványok között a tanfolyam élete már megszakadt; és minthogy az Ön tudománya és bölcseségének az Ön oktatása folytán kisebb-nagyobb mértékben örökébe léptünk: ily értelemben mi magunkat a kedves élő bölcs örököseinek tekintjük. — Örököseinek, és pedig nem hálátlan örökösöknek, hanem olyanoknak, kik elismerő hálájukat, hódoló tiszteletöket, és ragaszkodó szeretetöket szóval és írásban is kifejezik. A Főt, úr tiszteletére múlt hó utolsó napján rendezett ünnepélyen — jobban esik mondani: jubilaeumon, mert mi is jubiláltunk akkor: mindnyájunk lelke örömtől repesett, — tehát a jubilaeumon a tekintélyek szavába a megemlékezés visszhangját mi is bevegyitettük. Minthogy azonban mi vindikáljuk magunknak, hogy a tudós-, iró-, és tanár-társak érzelmein túl bennünket, tanit- ványait, Főtisztelendőségedhez, szeretett tanárunkhoz, közvetlenebb érzemények, a tanítvány fiúi szeretetének hő érzelmei is fűznek: bátorságot vettünk magunknak, és elhatároztuk, hogy a jelzett ünnepélyen, az igaz érzelmeinket híven tolmácsoló szavakat írásba is foglaljuk, egy, a mi tündöklő és vonzó napunkat jelképező napraforgó virággal diszitett könyvbe beírjuk, és aláírásunkkal megerősítjük már csak azért is, hogy ez érzelmek keblünkbe annál mélyebben behatoljanak, s hogy ha szivünkre tesszük kezünket, elmondhassuk a franczia Íróval: „ce n’ est pás éerit, c’ est buriné“; ez nem Írva, hanem vésve van. Különben a hála nem más, mint kötelesség, és pedig min- magunk iránti kötelesség is; mert valamint szent Teréz azért tartja az ördögöt szerencsétlennek — és igaza is van — mert nem tud szeretni: úgy az sem lehet megelégedett és boldog, ki hálátlan, mert elismerés és hálára ő sem számíthat. De miként is ne volna a mi hálánk, tiszteletünk és szeretetünk nagy. mondhatnám mérhetlen; miután ha éltünk nyugodt pillanataiban a múltra, tanulókorunkra visszaemlékezünk, ha a sors dobál bennünket egyik országból a másikba, és szépet, nemeset olvasunk, hallunk, és ezekről elmélkedünk: minket mind ez a mi jó tanárunkra emlékeztet. Ha visszagondolunk Szentmiklóssynak az ékesszólástanből tanúit hiányos szerkezetű, mert czim nélkül alig érthető, de szép és igaz tartalmú epigrammjára, mely igy szól: „Hódol az érdemnek, s nem tudja, nem érzi magáét; Mást ha dicsérnek, örül; más ha dicséri, pirúl“ csak az kell, hogy gondoljuk az epigramm élére az ékesszólás tanárának tisztes alakját: és tökéletes lesz az epigramm, — mindenki világosan fogja érteni, látni ott a szerény embert. Ha végzetünk Itália kék ege alá vezet, s ott halljuk a heves olasztól, hogy „la temperanza e il thesoro dei savii“. — mindjárt lelki szemeink elé lép a fónségesen nyugodt tanár, ki az olaszok szerint a bölcsek kincsét, a higgadt mérsékletet, egész teljességében bírja. Ha innét átmegyünk a frankok honába, s ott a nyiisgő, tevékeny munkás nép ajkairól oly sokszor halljuk e két szót „repos ailleurs“ : máshol, a túlvilágon van a nyugalom; ismét csak a hangya-munkásságú, fáradhatlan tanárunk jut eszünkbe. De ő jut emlékünkbe akkor is, ha a csatornát átlépve, büszke Albionban vagyunk, s ott a legnagyobb elismerést kifejező
