Eger - hetilap, 1886
1886-06-15 / 24. szám
193 tál, és Szilágyi J. pótbiró: Szabó Gy. közvádló: Posztóczky Kálmán kir. alügyész. Magánvádó Okolicsányi Ödönné, a meggyilkolt özvegye, mint beidézett tanú, személyesen is jelen van, de érdekeit Gás- párdy Géza ügyvéd képviseli. Vádlottak: ifj. Bőt a Ferencz, és neje; védőjük: Babó- csay Sándor városi tiszti ügyész; II. r. vádlott Légrády Mátyás, védője: Csókás István, h. ügyvéd; IV. r. vádlott: özv. Vass Imréné, védője: Horváth József h. ügyvéd. — A beidézett tanuk száma mint egy 60—70-re rúg. A tárgyalási terem az első napon zsúfolásig megtölt minden rendű, nagy részt kiváncsi közönséggel; a második napon már csekélyebb volt az érdeklődés, mig az ítélet kihirdetésére oly roppant néptömeg gyűlt egybe, hogy egyharmadának befogadására sem volt a terem elégséges. Vádlottak fegyveres örök közt elvezettetnek. Bőt a Ferencz 47 éves, alacson termetű, keskeny komiokú, csekély értelmiségre valló, s kevés bizalmat gerjesztő arczkifejezésü fóldmi- ves; nős, két gyermek atyja. Vallomása határozott, s több őszinteséget árul el, semmint betanultságot. Az orvosi vélemény ép elméjűnek, s öntudatosan cselekvő egyénnek állítja. Légrádi Mátyás, II. r. vádlott, 23 éves, közepes termetű, kevés rokonszenvre gerjesztő külsejű, bizalmatlan, fürkésző tekintetű földmives suhancz. Vallomását megzavarkatlan furfangos betanul tsággal recitálva hadarja el. Béta Ferenczné, mintegy 38 éves alacson termetű, jó külsejű paraszt as-zony. Vallomása határozott s teljes őszinteségre vall. Özv. Vass Imréné, IV. r. vádlott, 71 éves magas, szikár, ellenszenves alak. Vallomása minden, ellene fölhozott terhelő körülmény konok tagadásából áll. Bőt a F. az elnök kérdéseire előadja, hogy Hubert jogtanárnak nem volt szegődött vinczellérje, csak napszámosa, kinél azonban nemcsak ő, hanem felesége is minden időben megkeresték napi kenyerüket; sőt ha megszorultak, mindig találtak nála segítséget, melyet aztán alkalmilag ledolgoztak, ügy ezért, valamint Hubert jó szive s szelíd bánásmódjáért, határtalan ragaszkodással viseltetett hozzá. Csaknem mindennapos lévén Hubert házánál, jól ismerte ennek családi viszonyait. .Tudja, hogy Okolicsányi Ödönnel elébb jó barátságban volt; utóbb azonban Okolicsányi nagyon is sűrű látogatása Hubertéknél gyanút keltvén gazdájánál, ez amazt házától eltiltotta, minek következtében Okolicsányi boszút forralt Hubert ellen, ezt párbajra akarta kényszeríteni, s Okolicsányi — mint ennek cselédjétől hallotta, — e czélra pisztolyt is szerzett, s a golyókat meg is öntötte, s gyamely vissza akarja terelni őt, a másik mely előre hajtja. Csak tovább, tovább! a boszú még nincs végrehajtva. — Ma leszámolunk, — mormogja Hombár András zor- donan. Valami sejtelem azt súgja neki, hogy ellensége már megérkezett. És a leány nincs már vele. Annál jobb. Ma fölkeresi azt az embert Hombár András. Ma meg fogja találni. És ma nem üres kézzel, mint akkor. Begombolt kabátja alá nyűi s megtapogat ott valamit. — Csak imádkozzatok! Ma leszámolunk mindenért. Nagyon jó, hogy az a leány haza jött. Legalább eszébe juttatta Hombár Andrásnak, hogy itt az ideje a leszámolásnak. — Még ma! még ma! Csak a kis fiát jött még egyszer meglátogatni, a ki ott pihen a korhadt kis fakereszt alatt. Nincs a siron más jel. Azt a néhány szál virágot, mely rajta állt, elhervasztotta a tél, elmosta az eső; de az apa azért ezer közül megismerné gyermeke sirját. Sokáig ott marad néma, tompa fájdalomba siilyedve. De ma e fájdalom is enyhébbnek látszik, mint másszor. Leül oda a sir mellé, és félig szórakozottan, félig mintha búcsút akarna venni az egész világtól köröskörűi, széttekint. Pompás, magas gránit-piramis áll ott egészen közel. Különös véletlen, hogyan került e diszes emlék ide a szegények apró korolta magát a lövésben. Tapasztalta, hogy gazdája fél Okolicsányi boszujától. Hubert, szóközben el is mondta neki, hogy harmadik személyhez intézett levelekben fenyegeti őt Okolicsányi. Hallá, midőn Okolicsányi Huberték nevelőnéjének, Móroez Jankának, kivel esténkint gyakran sétált együtt, a tett estvéjén azt mondá: „Ez éjjel meg kell történni!“ Ott hallgatta egy sarok- kövön, „Őrangyalát“ imádkozva. A hallott szavak egészen megzavarták. Azt hitte, még az éjjel meg akarja gazdáját ölni. Ekkor határozta el végkép, hogy szeretett gazdáját Okolicsányi boszujától megmenti, — bár erre napok előtt is gondolt már. Hubert D. püspöknél, neje pedig, egyik lánykájával, színházban volt. Okolicsányi Morocz Jankával ott sétált a ház előtt. — Vádlott a Csankközbe ment, hol az ittas Légrádival találkozott, kit magával hivott, hogy segítsen neki Okolicsányit elriasztani. Együtt mentek özv. Vas Imréimhez, s ott találták Bóta Ferencznét is. Bóta a künn ülő asszonyoktól botot kért, de nem volt; mire Vas Imréné mondá: „Ott egy balta a szekrény mögött, hozd ki.“ Bótáné kihozta a baltát, melyet kezébe adtak Vassné e szavaival : „Jól eldugd Ferencz, hogy meg ne lássák. Aztán üsd le vele azt a bikát! Majd adtam volna én neki régen, ha „ember“ lettem volna!“ Légrádi is szerzett ez alatt valami ütő eszközt, úgy gondolja: kútléczet, s együtt tértek vissza, de miután ép akkor Okolicsányi és M. Janka szembe jöttek velők, a vizárokba húzódtak le. Mikor Okolicsányi visszafordult, Bóta utána ment, s baltáját két kézre fogva, Őkolicsányit fejbe vágta, mire Okolicsányi megfordult, s egyik kezével zsebébe nyúlva, a másikkal megragadta Bótát. mire ez még két ütést mért áldozata fejére, ki ekkor arezra bukott. Állítása szerint baltája nyele már az eső ütésre ketté tört, de hirtelen ismét felkapta azt. Azután még két, vagy három ütést mért a földön vérben fekvő Okolicsányira. Mórocz Janka, mindjárt a támadás első perezében sikoltva futott be a házba. Bóta a véres tett után a Csank-közbe futott, mig Légrádi a Sóházsornak vette szaladását. Bóta kerülő utakon ért a D. püspök lakására, hol baltáját s a fölszedett tört nyelet az ölfa közé rejtve, s a baltát földdel betakarva, kihivatta Hubertet, s elmondta neki az esetet, jelentve, hogy nem kell már többé Okolicsányitól tartania. Végül kijelenti, hogy csak egyedül őa bűnös, és Okolicsányi. Asszony miatt történt a baj. A többiek ártatlanok, csak ő miatta keveredtek a bajba. Egyedül őt érje a büntetés. Keresztkérdésekbe véve, tagadja a vizsgálat folyamán beismert ama szavait, hogy „inkább Okolicsányinak kell megdöglenie, semhogy gazdáját lelője“. Tagadja, amit a vizsgáló birónak bevallott: előre eltökélt gyilkossági szándékát. Nem akarta Okolicsányit megölni, csak elriasztani. fakeresztjei közé. Az emlék egészen uj, a szürke gránit csillog a verőfényen, az aranyos betűk ragyognak. Hombár András pár lépéssel közelebb megy, hogy elolvashassa, ki fekszik ott? Ki az ő kis fiának új szomszédja? Hanem ugyanabban a perezben visszatántorog. Egy nevet pillantott meg ott, egy gyűlölt, átkozott nevet. A dúsgazdag Izsépy Pál egyetlen fia fekszik ott a pompás gránit piramis alatt. A szegény zsákhordó ott áll és mereven nézi a ragyogó arany betűket, mialatt keze némán nyúl kabátja alá, s egy fénylő kés húll a fűbe. A temető csöndes, elhagyott; senki sem jár itt a reggeli órában; csak távolról halkan hallatszik a harangok zúgása s a mint átszáll a levegőn idáig, hol a szegény ember áll a két sir közt, ellensége és gyermeke sírja közt, csodálatos dolgokat susog, olyan dolgokat, amiket a szegény napszámos nem tudna utána mondani, de ma mégis úgy rémlik neki, mintha megértené, s mintha nemcsak a harangok, hanem a sírok is oly csodálatosan susognának. Az egyik azt mondja: — Bocsáss meg! És a másik azt mondja: — Menj haza, ott találsz egy gyermeket helyettem. Szeressed azt.
