Eger - hetilap, 1886
1886-06-15 / 24. szám
192 társas vacsora alatt meglepően sikerült, a pápai és hazánk czime- rével díszített és kivilágított felirattal üdvözölték a vendéget, az egyleti dalárda és kedves műkedvelők által elénekelt Szózat után az egylet elnöke ft. Lehmann Ágoston ur beszédet tartván az ünnepelthez, tudatá vele, hogy a junius 7-én tartott egyleti igazgatói gyűlésben a budai katli. legényegylet tiszteletbeli tagjául választatott meg. Tóth István lovag, meleg szavakkal köszönte meg e meglepő kedves fogadtatást és kitüntetést. Felköszöntést mondottak még a budai egylet rendezője, a bpesti közp. egylet dékánja s mások. Ez után többen igen sikerültén szavaltak, a dalárda és a kedves műkedvelők pedig közben énekeltek, mígnem jó későn és vidám hangulatban oszlott szét a kedves társaság. Egy jelenvolt. Budapest, 1886. junius hó 11. (Forróság. — Sziu indusok. — Tüntetések. — „Duna tündéreinek“ ünnepélye.) Az egyszeri ipolysági ember, kit az iránt interpelláltak (nagyon népszerű lett ez a kifejezés, mióta Csanády bátyánknak oly gyakran szottyan kedve interpellálni) vájjon télen hidegnek hidegebb van-e, mint nyáron melegnek meleg ? — olyformán adta meg a módját, hogy biz ö szerint télen még is csak hidegnek hidegebb van, mert látta ő már télen az Ipolyt befagyni, de forrni soha sem látta még. Nem akarok az ipolysági paraszttal vitatkozni, de azért legyen megengedve nekem is konstatálnom azt, miszerint melegnek bizony nagyon is meleg van kiváltkép itt Budapesten, ha nem is forr a Duna. Hiába eresztik meg a csapot a város minden utczáján, terén; hiába löveli a vízvezeték csöve hatalmas vizsugarait, melyekben a nap fénye megtörve szivárvány szint fest az utcza kövezetén; hiába öblögetjük magunkat a Duna hullámaiban ; hiába pusztítjuk nyakrafőre a jó fagylaltot a kávéházak lugasaiban; hiába keressük a zöldet, árnyat; hiába csattogásuk a legyezőt, hiába sóhajtunk szüntelen: rettenetes a hőség! — senki meg nem könyörül rajtunk, az aszfalt kegyetlenül égeti talpunkat és csurom viz a ruha rajtunk kora reggeltől estig; nem is volna valami világra szóló csoda, ha maholnap olyan szint öltenénk, mint a sziu indusok a ligetben. Óriási alakok ezek az indus urak és hölgyek, ügy áll valamennyi, mint egy-egy hatalmas oszlop, meg nem moczczanna, ha mindjárt tűhegyével piszkálnád is. Az a tarka tollú ekszotikus jelmez kiváltkép jól illik a pirosra festett arczhuz, melyen még csak hire sincs a szakái vagy bajusznak olyannyira, hogy az ember sosem tudja határozottan, váljon fiúval-, vagy lánynyal van-e dolga. Eleinte óriási néptömeg nézte valóban bámulatra méltó mutatványaikat a lovaglásban és nyilhajitásban, de már most, hogy sok ilyen magamszörű profán ember beállt „Duna tünta, az ünneplő ott hever a szék karján, ahogy az asszony még az este ódáké, szitette. Szótlan megy az ajtó felé Hombár András. Fakó arcza oly zord, szemei úgy villognak, hogy az asszony alig meri megszólit- ni, de mégis megszólítja : — Hová? — Dolgomra, — feleli a férfi mogorván. Dolgára? Ezen a szent ünnepnapon? Az asszony reszketve nézi távozó férjét. — Ne felejtsd el, mivel tartozunk az istennek, András, — inti őt félénken. Hombár András visszanéz. Szemei, úgy látszik, mintha szikrákat szórnáuak, de nem szól s némán becsapja maga után az ajtót. Oh! igen, nem felejti el, hogy mivel tartozik az istennek! Mivel tartozik az egyik gyermekért, a ki ott künn fekszik a temetőben, s a másikért, a ki most már itthon van! A nagy város még szürkés ködben úszik, az utczák oly csöndesek, amerre Hombár András átmegy, a szemét el van söpörve a házak elől. ma minden ünnepélyes szint öltött; csak a szegény pékinas szunyókál ott a sarokkövön, ahol máskor szokott megpihenni hajnali útjában, nagy kosarát maga elé letéve a földre. Amint Hombár András elmegy mellette, a fitt fölrezzen s kosarához nyúl. — Nehéz ? — kérdi a zsákhordó. dérének“ és rendes napi „tüntetőnek“, — háttérbe szorultak, akárcsak ha itt se lennének. ..z ezeregy éjszaka regéit megvalósulva láttam a Duna mentén. Fényárban úszott a Duna mindkét partja a vén Gellért-hegy- gyel egyetemben. Villanyos lámpák, ezer és ezer különböző szinti lampionok szórták a fényt a Duna felé, melynek zsongó habjai ezer és ezer csillagot rengettek végesvégig. A tündöklő égboltozat, a nyári est fuvalma, a sok tarka- barka jelmez, a zene bóditó hangjai, a zsivaj és lárma szédítő hatást gyakoroltak a szemlélőre és — lelkemre mondom — ha néha-néha nem részesít valaki egy tisztességes oldaldöfésben, álomnak vagy káp- rázatnak véltem volna ezt a maga nemében páratlan ünnepélyt. Ha a Duna vize nem is, de a vérünk bizony elkezdett a minapában egy kissé forrni. Nem ugyan a nap hevétől, hanem — tudvalevőleg — egy közös hadseregbeli generalis dobott égő kanoczót felénk, mitől lángoló hazafiságunk lobbott vetett és igy természetesen el nem maradhatott a tüntetés sem. Tréfa nélkül, megható tüntetés volt ez! Szózat és a „Kosuth Lajos azt izente“ felváltva hangzott érczes hanggal 100 meg 100 férfitorokból végig a városon, nem volt sem halott, sem sebesült, sem ablaklámpa betörés, egy-két a beug és punktum; nem görbült meg senkinek még a hajaszála sem. A jelenlegi tüntetőkkel egy jóra- való ember sem vall azonosságot, miután a tüntetésnek már most sem czélja, sem tárgya nincsen. Csak méltó boszankodásra ad okot és rontja a főváros jó hírnevét a bécsiek előtt, kiknek most ugyancsak van alkalmuk reánk kigyót-békát kiabálni. Még csak tegnap történt meg rajtam, hogy véletlenül későbben érkezvén haza, mint rendesen szoktam, kis feleségem és egy vidéki kis leányrokonom jajveszékelve jöttek elém és kutattak rajtam tetőtől talpig. — Mit akartok? — kérdem ámulva. — Hát nem szúrtak meg? — kérdi a feleségem. — Eszem ágában sincs magamat agyon szuratni, — felelém. Jellemzi a mostani izgalmas állapotot itt a fővárosban. Hány hü feleség tölt kínos perczeket, mig a férje távol van. Mert igy megyen ám ez most minden háznál! Illés József. Törvényszéki csarnok. Az Okolicsányiféle gyilkossággal vádoltak ügyében kir. törvényszékünk f. hó 10-én kezdte meg a végtárgyalást, mely két napon át folyvást tartott, s a harmadik nap déli óráiban az Ítélet kihirdetésével ért véget. Elnök: Szuhányi János; szavazó bírák: Kászonyi An— Oh, nagyon nehéz. Az éjjel egy óra után feküdtünk le, — felel a fiú mintegy mentegetőzve. — Add ide, majd viszem helyetted egy darabig, — szól Hombár András. A gyermek ijedten néz a mogorva nagy emberre ; de már az fölkapta akkor vállára a kosarat. Neki csak könnyű pehely. ügy megy a fiúval sok, sok utczán át; néhol megzörgetik kávéházak, kávémérések bezárt ajtait, egy-egy álmos boglyos fej kikukkan s átveszi a sütemények bizonyos mennyiségét. A kosár tartama mindegyre fogy; most már oly könnyű az, hogy a fiú is játszva elviheti. Hombár András átadja neki s elválnak. De amint most igy tovább siet, csodálatosan megkönnyebbültnek érzi magát a komor férfi, s olyan enyhítőn susog homloka körül a reggeli szellő, mintha azt susogná fülébe: „Mindnyájan hordjuk terhűnket itt e földön; mindnyájan, nemcsak te magad.“ A tornyokban harangoznak, s a harangoknak is oly enyhítő, vigasztaló, ünnepélyes hangjok van ma, s Hombár Andrásnak úgy rémlik, mintha folyvást azt konganák: „Krisztus föltámadott! Örüljetek, szeressetek, bocsássatok meg!“ — Nem; én nem bocsátók meg! — mormogja Hombár András. Hanem a harangok az egész úton, amerre megy, utána kongják : „Szeressetek, bocsássatok meg!“ Es Hombár András úgy érzi, mintha bensejében két különböző lélek küzködnék: az egyik,