Eger - hetilap, 1886

1886-06-15 / 24. szám

192 társas vacsora alatt meglepően sikerült, a pápai és hazánk czime- rével díszített és kivilágított felirattal üdvözölték a vendéget, az egyleti dalárda és kedves műkedvelők által elénekelt Szózat után az egylet elnöke ft. Lehmann Ágoston ur beszédet tartván az ünnepelthez, tudatá vele, hogy a junius 7-én tartott egyleti igaz­gatói gyűlésben a budai katli. legényegylet tiszteletbeli tagjául választatott meg. Tóth István lovag, meleg szavakkal köszönte meg e meglepő kedves fogadtatást és kitüntetést. Felköszöntést mondottak még a budai egylet rendezője, a bpesti közp. egylet dékánja s mások. Ez után többen igen sikerültén szavaltak, a dalárda és a kedves műkedvelők pedig közben énekeltek, mígnem jó későn és vidám hangulatban oszlott szét a kedves társaság. Egy jelenvolt. Budapest, 1886. junius hó 11. (Forróság. — Sziu indusok. — Tüntetések. — „Duna tündéreinek“ ünnepélye.) Az egyszeri ipolysági ember, kit az iránt interpelláltak (na­gyon népszerű lett ez a kifejezés, mióta Csanády bátyánknak oly gyakran szottyan kedve interpellálni) vájjon télen hidegnek hide­gebb van-e, mint nyáron melegnek meleg ? — olyformán adta meg a módját, hogy biz ö szerint télen még is csak hidegnek hidegebb van, mert látta ő már télen az Ipolyt befagyni, de forrni soha sem látta még. Nem akarok az ipolysági paraszttal vitatkozni, de azért legyen megengedve nekem is konstatálnom azt, misze­rint melegnek bizony nagyon is meleg van kiváltkép itt Buda­pesten, ha nem is forr a Duna. Hiába eresztik meg a csapot a város minden utczáján, terén; hiába löveli a vízvezeték csöve hatalmas vizsugarait, melyekben a nap fénye megtörve szivárvány szint fest az utcza kövezetén; hiába öblögetjük magunkat a Du­na hullámaiban ; hiába pusztítjuk nyakrafőre a jó fagylaltot a kávé­házak lugasaiban; hiába keressük a zöldet, árnyat; hiába csatto­gásuk a legyezőt, hiába sóhajtunk szüntelen: rettenetes a hőség! — senki meg nem könyörül rajtunk, az aszfalt kegyetlenül égeti talpunkat és csurom viz a ruha rajtunk kora reggeltől estig; nem is volna valami világra szóló csoda, ha maholnap olyan szint öltenénk, mint a sziu indusok a ligetben. Óriási alakok ezek az indus urak és hölgyek, ügy áll va­lamennyi, mint egy-egy hatalmas oszlop, meg nem moczczanna, ha mindjárt tűhegyével piszkálnád is. Az a tarka tollú ekszotikus jelmez kiváltkép jól illik a pirosra festett arczhuz, melyen még csak hire sincs a szakái vagy bajusznak olyannyira, hogy az em­ber sosem tudja határozottan, váljon fiúval-, vagy lánynyal van-e dolga. Eleinte óriási néptömeg nézte valóban bámulatra méltó mutatványaikat a lovaglásban és nyilhajitásban, de már most, hogy sok ilyen magamszörű profán ember beállt „Duna tün­ta, az ünneplő ott hever a szék karján, ahogy az asszony még az este ódáké, szitette. Szótlan megy az ajtó felé Hombár András. Fakó arcza oly zord, szemei úgy villognak, hogy az asszony alig meri megszólit- ni, de mégis megszólítja : — Hová? — Dolgomra, — feleli a férfi mogorván. Dolgára? Ezen a szent ünnepnapon? Az asszony reszket­ve nézi távozó férjét. — Ne felejtsd el, mivel tartozunk az istennek, András, — inti őt félénken. Hombár András visszanéz. Szemei, úgy látszik, mintha szik­rákat szórnáuak, de nem szól s némán becsapja maga után az ajtót. Oh! igen, nem felejti el, hogy mivel tartozik az istennek! Mivel tartozik az egyik gyermekért, a ki ott künn fekszik a te­metőben, s a másikért, a ki most már itthon van! A nagy város még szürkés ködben úszik, az utczák oly csöndesek, amerre Hombár András átmegy, a szemét el van sö­pörve a házak elől. ma minden ünnepélyes szint öltött; csak a szegény pékinas szunyókál ott a sarokkövön, ahol máskor szo­kott megpihenni hajnali útjában, nagy kosarát maga elé letéve a földre. Amint Hombár András elmegy mellette, a fitt fölrezzen s kosarához nyúl. — Nehéz ? — kérdi a zsákhordó. dérének“ és rendes napi „tüntetőnek“, — háttérbe szorultak, akár­csak ha itt se lennének. ..z ezeregy éjszaka regéit megvalósulva láttam a Duna men­tén. Fényárban úszott a Duna mindkét partja a vén Gellért-hegy- gyel egyetemben. Villanyos lámpák, ezer és ezer különböző szinti lampionok szórták a fényt a Duna felé, melynek zsongó habjai ezer és ezer csillagot rengettek végesvégig. A tündöklő égbol­tozat, a nyári est fuvalma, a sok tarka- barka jelmez, a zene bóditó hangjai, a zsivaj és lárma szédítő hatást gyakoroltak a szemlélőre és — lelkemre mondom — ha néha-néha nem része­sít valaki egy tisztességes oldaldöfésben, álomnak vagy káp- rázatnak véltem volna ezt a maga nemében páratlan ün­nepélyt. Ha a Duna vize nem is, de a vérünk bizony elkezdett a minapában egy kissé forrni. Nem ugyan a nap hevétől, hanem — tudvalevőleg — egy közös hadseregbeli generalis dobott égő kanoczót felénk, mitől lángoló hazafiságunk lobbott vetett és igy természetesen el nem maradhatott a tüntetés sem. Tréfa nélkül, megható tüntetés volt ez! Szózat és a „Kosuth Lajos azt izente“ felváltva hangzott érczes hanggal 100 meg 100 férfitorokból vé­gig a városon, nem volt sem halott, sem sebesült, sem ablak­lámpa betörés, egy-két a beug és punktum; nem görbült meg senkinek még a hajaszála sem. A jelenlegi tüntetőkkel egy jóra- való ember sem vall azonosságot, miután a tüntetésnek már most sem czélja, sem tárgya nincsen. Csak méltó boszankodásra ad ok­ot és rontja a főváros jó hírnevét a bécsiek előtt, kiknek most ugyancsak van alkalmuk reánk kigyót-békát kiabálni. Még csak tegnap történt meg rajtam, hogy véletlenül későb­ben érkezvén haza, mint rendesen szoktam, kis feleségem és egy vidéki kis leányrokonom jajveszékelve jöttek elém és kutattak rajtam tetőtől talpig. — Mit akartok? — kérdem ámulva. — Hát nem szúrtak meg? — kérdi a feleségem. — Eszem ágában sincs magamat agyon szuratni, — felelém. Jellemzi a mostani izgalmas állapotot itt a fővárosban. Hány hü feleség tölt kínos perczeket, mig a férje távol van. Mert igy megyen ám ez most minden háznál! Illés József. Törvényszéki csarnok. Az Okolicsányiféle gyilkossággal vádoltak ügyében kir. tör­vényszékünk f. hó 10-én kezdte meg a végtárgyalást, mely két napon át folyvást tartott, s a harmadik nap déli óráiban az Íté­let kihirdetésével ért véget. Elnök: Szuhányi János; szavazó bírák: Kászonyi An­— Oh, nagyon nehéz. Az éjjel egy óra után feküdtünk le, — felel a fiú mintegy mentegetőzve. — Add ide, majd viszem helyetted egy darabig, — szól Hombár András. A gyermek ijedten néz a mogorva nagy emberre ; de már az fölkapta akkor vállára a kosarat. Neki csak könnyű pehely. ügy megy a fiúval sok, sok utczán át; néhol megzörgetik kávéházak, kávémérések bezárt ajtait, egy-egy álmos boglyos fej kikukkan s átveszi a sütemények bizonyos mennyiségét. A ko­sár tartama mindegyre fogy; most már oly könnyű az, hogy a fiú is játszva elviheti. Hombár András átadja neki s elválnak. De amint most igy tovább siet, csodálatosan megkönnyeb­bültnek érzi magát a komor férfi, s olyan enyhítőn susog homlo­ka körül a reggeli szellő, mintha azt susogná fülébe: „Mindnyá­jan hordjuk terhűnket itt e földön; mindnyájan, nemcsak te ma­gad.“ A tornyokban harangoznak, s a harangoknak is oly enyhítő, vigasztaló, ünnepélyes hangjok van ma, s Hombár Andrásnak úgy rémlik, mintha folyvást azt konganák: „Krisztus föltámadott! Örüljetek, szeressetek, bocsássatok meg!“ — Nem; én nem bocsátók meg! — mormogja Hombár András. Hanem a harangok az egész úton, amerre megy, utána kong­ják : „Szeressetek, bocsássatok meg!“ Es Hombár András úgy érzi, mintha bensejében két különböző lélek küzködnék: az egyik,

Next

/
Oldalképek
Tartalom