Eger - hetilap, 1886

1886-06-08 / 23. szám

183

mit kellett volna tennünk; merről is jöhetett be hozzánk ez a csúnya bogár? stb. — hanem az a kérdés: mi most legfontosabb teendőnk ?

Nézetem az, hogy meg kell hallgatnunk a tüzetes szőlővizsgálatra a kormány által ide küldendő szakbiztost, tőle a legrészletesebb utasításokat kérnünk, s azokat mindnyájunknakvállvetve, mint egy embernek, a legszigorúbb pontossággal teljesítenünk. S minthogy e pusztító vész kiirtása, vagy legalább tovateijedésének megakadályozása kétségkívül tetemes áldozatokat fog tőlünk követelni: semmiféle, bármily nagy és terhes áldozathozataltól sem szabad visszarettennünk, hanem azt mindnyájan, az összes városi lakosság, kivétel nélkül, anyagi viszonyainkhoz aránylag, készséggel viselnünk. Mert azt mindenki beláthatja, hogy itt nem csupán a szőllős gazdák vagyonának megmentéséről, hanem városunk anyagi existen- tiájának egyik legfontosabb életkérdéséről van szó; mert Eger város lakosságának legnagyobb része bortermelőkből, borkereskedőkből, főképen pedig szőlőmüvelőkből áll. S ha ezek elpusztulnak, vájjon hová sülyed nálunk az ipar és kereskedelem ?

Addig is, mig a kormány által küldendő vizsgáló biztos óvóintézkedéseit s utasításait veszszük: értelmes és szakképzett szőlő-művelők a következőket ajánlják szőlős gazdáink figyelmébe.

Akinek üres szőlő-telepe van, ne ültesse be idevaló vesz- szőkkel, hanem tartsa fel a nyerendő amerikai phylloxera-ellenes alanyok számára.

Akinek pedig fiatal szőlőiskolája van, ne ültesse ki azt szol- lejébe, hanem ültesse széjjelebb, hogy a fiatal tőkék a telepen megbokrosodván, a kiültetendő amerikai alanyok számára elegendő oltóvesszőt szolgáltathassanak.

A fő dolog pedig az, hogy minden szőlős gazda személyesen és a legnagyobb gonddal vizsgálja meg saját szőlejét, s ha legkisebb gyanús körülményt is lát. tüstént jelentse be a hatóságnak ; mert kisebb bajon könnyebb segíteni; s gyors intézkedés néha válságos veszedelmeknek veszi elejét.

Városunk elülj áróságától s képviselő-testületétől pedig megvárjuk, hogy e részben minden szükséges lépést és intézkedést a leggyorsabban megteend, mert proximus ardet Ucalegon.

Verus.

A jogászok nyári-mulatsága.

Eger, 1886. június 5.

Még minden csendes, még minden alszik.

Csak a szerelmes kis csalogány danája hallatszik a távolból, tovább altatván párját a fészek Jágy ölében. Szürke homály

— Mit akar? — kérdezi az inas.

— A nagyságos ifjú úrral akarnék pár szót szólni.

Megütközve nézi az inas a betolakodót; azt hiszi, hogy részeg, mert szemei úgy villognak, hangja olyan furcsa, rekedt, a bőrkötény meg a nyakában van.

— Csak menjen dolgára, — utasítja el az inas.

De már akkor kinyílt a belső ajtó s egy göndör fej jelenik meg a nyílásnál.

— Maga az, András ?

— Igenis én vagyok.

— Jöjjön be. Mig felöltözöm, addig elmondhatja, mi jót hozott.

Kissé sápadt volt, hanem olyan nyájasan beszélt akkor is, és úgy mosolygott.

Egészen úgy, mint mikor még kicsi volt, s Hombár András a térdére ültette és úgy lovagoltatta őt ott lent a raktárban.

És Hombár Andrásnak ez jutott legelőször is eszébe, a mint belépett, s a szó elfúlt a torkán és egészen mást mondott, mint a mit mondani akart.

Tizenöt éve már, hogy becsülettel szolgálja a házat, — kezdte akadozva. Az úrfi egy darabig csak hallgatta, színe majd pirosra, majd sápadtra változott, aztán hirtelen félbeszakította a raktári szolgát, kinyitotta Íróasztala fiókját s egy csomó bankjegyet összegyűrve kezébe nyomta annak:

— Sajnálom, András, nagyon sajnálom, a mi történt, s a mivel tehetségem szerint segíthetek, higyje el, hogy mindig . . .

Nem mondhatta tovább; egy vas marok abban a pillanatban torkát fojtogatta.

borítja az eget, majd erős küzdelem támad éj és nap között. Egyszerre csak gyémántfénynyel tündöklő sugarak törnek elő a „Nagy Eged“ háta mögül, s nyomban utánuk megjelenik a nap, milliónyi sugaraival forró csókot nyomva az álmodó természet ajakára, felébresztve mindent, a mi él, édes álmából. A fülemile pacsirtával versenyezve indúl légi útjára, mig a fecske csicseregve repül ki az eresz alól és emelkedik a felhők fölé. Kifáradt szellők vidáman suhannak tova, majd munkás méhek és dongó bogarak zsongva repkedik körül a harmatkönnyben úszó virágocskákat.

Csak még egy hiányzik a természet e nagyszerű ébredéséből .... az ember.

De nem .... ablakredők nyílnak meg az utczákon, a kertek lugasai és lombozatai között; apró szőke és barna fürtös fejecskék jelennek meg az ablakokban, a kíváncsiság egy kifejez- hetetlen nemével, szemlélve a ragyogó időt. De miért e kíváncsiság ? . . . hisz más alkalommal még boldog álomba vannak merülve e drága fejecskék, mikor a mama a redőket már rég kinyitogatta.

Hja! . . . ma délután lesz ám a jogász-mulatság az érsek- kertben. Van is öröm, sürgés, forgás, készülődés mindenfelé. — Mikor aztán már úgyszólván készen van minden, jön egy csúnya felhő, aztán egy másik még csúnyább felhő, dörgés és morgás közt adják tudtál, hogy a mulatságot nem engedik megtartani és sűrű könyekkel áztatják meg a földet.

Könyeiktől nedves lett fű, fa, virág, minden, hűvösebb lett a levegő, — s igy történt, hogy a jogászmulatság az ó kaszinóba tartatott meg. Lám! milyen kár, hogy nem volt a rendezőbizottság tagjai között holdkóros természetű, (pedig volt köztük fülig szerelmes elég) mert akkor figyelmeztetett volna bennünket arra, hogy épen e napon holdváltozás állott be, mi rendesen az időnek is fordulatot ad. No de mindegy, érsekkert vagy ó kaszinó ; itt épen olyan jól mulattunk, mintha az érsekkertben lettünk volna, a különbség a kettő között csak annyi, hogy mig amott a hűvös levegő ártott volna az egészségnek, addig itt olyan melegségben voltunk, hogy ha csak a felét eltehettem volna, a jövő télre, nem kellene gondolnom a fűtésre. Ha doktor lennék, gőzfürdő helyett minden beteget ilyen nyári mulatságra kühlen ék.

A mulatság ‘/* 9-kor vette kezdetét, s ha igaz, hogy „finis coronat opus!“, — akkor ez a mulatság csakugyan jól sikerült, s egy séta a teremben hullámzó hölgyek között eloszlathatott előre minden kételyt az iránt: „hol terem több jó bor és több szép leány, mint itt belől Magyarország határán“ ?! . .

Több szép hölgyet, mint ez estén, még az elmúlt farsang legfényesebb báljain is alig láttam. Volt jó bor is, gazdag vacsorával párosulva. Istenem ! milyen baj is, hogy a mi szellőinknek se hagy békét a filloxera. Már ha minden állatot bevitt, de ezt az egyet künnhagyhatta volna Noé a bárkájából.

— Megöllek, gazember, megöllek! — ordított a bőszült

apa.

A fojtogatott hörögve kiáltott segítségért, egy szék a küz- ködésben fölborult, az inas az előszobából berohant, aztán berohantak mások is.

— Nem fojthattam meg a kölyköt! . . . nem fojthattam meg! — lihegi az elkeseredett ember.

Föláll, s lázas szemei még mo st is ellenségét keresik a sötétben, mintha egy perezre elfelejtene tért, időt, múltat, jelent, mintha minden összezavarodnék fejében. Mintha a pinczeszoba egyszerre átváltoznék fényes teremmé, ragyogó nagy kristály-tükrök kápráztatják a szemet, nehéz selyem függönyök susognak, aranyos ezifrázatok a falakon, csodálatos alakú virágok drága porczellán edényekben.

Aztán ép oly hirtelen eltűnik mind az a fény, az a pompa; komor, piszkos falak emelkednek köröskörűi, csak egy félig befalazott vasrostélyos ablakon jön be a világosság, nyikorogva zárul be a vastag tölgyfaajtó, egy pár undok zsivány-arcz bámészkodik az új lakótársra.

— A börtön ! a börtön ! — mormogja Hombár András.

A börtön, a hol nyolez hónapot töltött. A törvény keze szigorú, mikor olyan szegény ördögöt kell sújtani. Példát kell adni. Igenis, példát adni, és Izsépy Pál. a dúsgazdag kalmár azt hiszi: nyolez hónap nagyon is kevés olyan hálátlan gonosztevőnek, kinek ő tizenöt év óta ád kenyeret, s ki most azzal fizeti vissza a jótéteményeket, hogy urának fiára emeli vakmerő kezét.

— Azt a kezét, mely, hogy még megvan, csak Izsépy úr*