Eger - hetilap, 1886
1886-01-19 / 3. szám
19 mely Magyarország függetlenségét proklamálta ...se határozatot, a nemzet nevében, az elnöki székből, Almásy mondta ki. De e dicsőség vérbe s árulásba fűlt. Minden veszve volt, csak a nemzet becsülete — nem; mert régi vitézi hírnevén nem ejtett csorbát az ifjú sereg, sőt öregbité azt, s uj fénynyel övezte, mit még kettétört fegyverén is csodálva bámult a világ. Következtek a boszu napjai. Almásy Pált is halálra ítélték. De ő már akkor túl volt a határon. Egy évtized nagy idő. Már majd nem ennyit töltött bujdosásban, midőn az emigratio egyik főhelyén, hol könyveinek élt, egy régi jó barátja látogatta meg. Nagy volt az öröme, hogy Magyarországról s ismerőseiről élő szót hallhatott, de százszorta nagyobb a fájdalom szivében, midőn barátja, visszatérni készen, tőle búcsúzott . . . „Nem, nem ! — kiáltott — nem lehet maradnom, megöl a honvágy, nem bírom tovább ... én is megyek, veled megyek haza — ha életembe kerül is. . .“ Alig lehetett erről lebeszélni őt. De már soká csakugyan nem bírta ki a hontalanság emésztő keservét. Haza, haza! ez az örök vágy hasgatá szivét. És haza jött. Voltak, kik ezt akkor gyöngeségnek mondák s rósz néven vették tőle. De hát az a hazát nélkülözni nem tudó, az a megrepedéshez oly közel állott szív nem volt-e kész másodszor is elébe menni a halálnak ? Nagy volt az elégületlenség országszerte a 61-iki kísérlet után, melynek eredménytelensége s a hatalom semmi jóval nem biztató, sőt elkeserítő üzelmei mind többeket tereltek arra a gondolatra, hogy nincs üdv másban, mint egy fölkelésben — fegyvert szegezve fegyver ellen ... a lengyelek példája is hatott . . . s készült egy magyar összeesküvés, melynek élén Almásy állt, A terv nem sikerült, s ő a halál torkába, s onnan börtönbe jutott. De megnyugtatta őt, hogy az, amit tett, még sem volt hasztalan, az is billentett az események mérlegén, mely nagyon érzékeny volt már minden szemernyi nehezékre. . . . De nem kisérem tovább lépteit. Mi láttuk őt később is egy-egy perezre; megfordult köztünk néha-néha, de már inkább csak emlékeiért. Látni kívánta még e kedves tájt, e Ment mendegélt; elérkezett egy erdőbe. A nap melegen sütött s a királyleány fáradtan, tikkadtan leült egy fa alá. Kevés váltatva közelében jajgatást hall: — Jaj! Jaj! Jaj! Ijedten tekintett erre is, amarra is, de nem látott senkit. — Jaj! Jaj ! Jaj! Ekkor bátorságot vett magának s azon helyhez közeledett, honnan a jajgatást hallotta volt. Csakugyan a fűben egy kis gyíkot pillantott meg. mely béna farkával csapkodva keservesen jajgatott. — Mi a bajod gyíkocska ? — Elvágták a farkamat s nem találom a darabját. Oh ha te megtalálod, be hálás lennék érte. Á királyleány megindulva jajgatásán, keresni kezdett; addig- addig keresgélt a fűben, mig végre csakugyan megtalálta a gyíkocska farkának a végét. — Köszönöm, köszönöm édes lánykám. Hogy hálámat megmutassam, ásd föl itt a földet, A királyleány elkezdett ásni s kis idő múlva egy vörös hagymát talált, alig nagyobbat egy mogyorónál. — Mit csináljak ezzel ? — Tedd el és becsüld meg; valamikor talán hasznát fogod venni. A királyleány zsebébe tette a hagymát. Tovább haladva, egy öreg-asszonynyal találkozott, ki egy zsák búzát czipelt hátán. Egyszerre csak kiszakad a zsák, s a búza mind a földre ömlött. Az öregasszony haját tépte kétségbeesésében. lelkes várost és e termeket, hol az erős ellenzéki szellem és az önkormányzat hatalmas ösztöne, egymást támogatva, nyerte diadalait s helyet foglalt azon tényezők közt, melyek előkészítői voltak annak a megváltásszerii metamorphosisnak, hogy Verbőczy népéből Kossuth nemzete lett. . . Azóta sok minden megváltozott, Az elv becse nagyon alászállt, a lelkesedést mosolyogva nézik, reális politikusok lettünk, nyüzsög közöttünk a sok nemzetgazda, anyagi jólét ! ez a jelszó mostan ... De hát hol a gazdagság ? hol a munka díja, a gyarapodás? Vezettek-e eddig e praktikus tanok máshova, mint a szegénység praxisához? . . . A 67-ben megcsonkított Parlamentarismus helyén pedig támadt egy mindent elnyelő hatalom, mely veszélytelen felelőssége orvén, s nemzetiségi és közigazgatási bajok ürügye alatt sivataggá pusztítja a szabadságnak azt a termőföldét, melynek talajából maga is kinőtt, s mely hű kezekkel kul- tiválva, tudna gyümölcsöt hozni még ma is. . . . De már gurulnunk kell tovább a lejtőn, amelyre 67-ben léptünk, hívén hogy úgyis a tetőre érünk. Majd lenn az aljban eszmélünk talán s egyesülünk is visszafoglalni ősi örökünket, . . . Akkor lesz majd nagy ünnep e teremben ... s a te képed előtt is — oh dicső fia megyénknek, ki hive s hőse voltál a valódi paiiamentarismusnak, mi a függetlenséggel azonos, de egyszersmind erős oszlopa is megyéd önkormányzatának ; — a te képed előtt is felhangzik majd a győzelem s hazafi hála örvendő zaja. . . Mi addig is kegyelettel merengünk képeden, s szent lesz előttünk emlékezeted. Arany-toll-Zalárnak. Tegnap, f. hó 18-án, Hevesmegye székhazának dísztermében, — hol reggel az Almássy Pál arczképének leleplezése alkalmából egy megható hazafi-ünnepnek voltunk tanúi, — a délesti órákban egy másik nevezetes ünnep ment végbe. Ez alkalommal nyújtotta át Hevesmegye tisztikara, a megye aranytollú főjegyzőjének, Z a- 1 á r Józsefnek, tisztelete, szeretete, barátsága, s elismerése jeléül az a r a n y-t o 11 a t. A megható ünnep lefolyása következő volt: Már 4 órakor többszázra menő díszes közönség foglalta el — Nem tesz semmit — mondja neki a királyleány, — majd felszedem én egy szemig. — Jaj! Jaj! Meg van számolva, hogy hány szem volt! Ha csak egy szem fog is belőle hiányozni, megöl az uram, tudom biztosan. S a királyleány szent türelemmel fölszedte mind. Nem hiányzott abból egy szem sem. — Köszönöm édes leányom! Jutalmul nem adhatok mást, mint ezt, S odaadott neki egy garasos fanyelű bicskát. — Mit csináljak én ezzel ? — Tedd el s becsüld meg; valamikor talán hasznát fogod venni. — A királyleány zsebébe tette a bicskát. Amint tovább ment mendegélt, egy mély árok szélére jutott, Az árokból keserves mekegés hallatszott. Nézi, hát látja, hogy egy kecske fekszik az árok fenekén. — Mi bajod van kis kecske? — Beleestem ebbe az árokba, s kitörtem a lábam. A királyleány leszállt az árokba, nyakába vette s kihozta a kecskét; azután zsebkendőjével olyan jól bekötözte a lábát, hogy a szegény pára sántikálva el tudott biczegni. — Köszönöm édes leányom! Mit adjak neked hálám fejében ? íme fogadd el tőlem a csengetyűmet. — Mit csináljak én ezzel ? — Tedd el s becsüld meg ; valamikor talán hasznát fogod venni. — *
