Eger - hetilap, 1886
1886-01-19 / 3. szám
18 (E közben a lepel lehullt, s előttünk állt nagy hazánkfia, élet nagyságban, és élethüségben, Kovács Mihály jeles festőművészünk által megörökítve, diszmagyar ruhában, jobb kezét egy asztalon nyugtatva, bal kezével kardja markolatát tartva. Még el sem oszlott az arczkép szemlélete által a jelenvoltak szivében előidézett édesbus benyomás, — midőn a szónok igy folytatta :) Itn itt áll előttünk művészi képmása, egész rokonszenves valójában, milyen az életben volt, azon férfiúnak, ki midőn, még ifjan, először e terembe lépett, mig antinousi alakjával mindenki vonzalmát egyszerre megnyerte, fényes szellemi és erkölcsi tulajdonságaiért mindjárt a legfontosabb hivatások jelöltjéül is iidvözöltetett. S valóban, csakhamar ő lett egyik legtevékenyebb s áldozatkészebb tagja azon hazafiul phalanxnak, mely a reformoktól irtózó, majd azokat rossz útra terelni akaró kormánypárt ellenében, itt e falak közt, éveken keresztül, lankadatlan, sőt fokozódó lelkesedéssel, vívta a szabadelmű ellenzék alkotmányos harczait és ki is vívta, minden nehézség s akadály daczára, a szabad elvek teljes győzedelmét, mely győzelem akkor lett végleg döntő diadallá, midőn a megye 1844-ben Almásy Pált előbb országgyűlési követté, majd még ugyanazon évben egyhangúlag első alispánná választotta meg. Mily szép idők voltak ezek, mily derült napok! Az idealismns és lelkesedés fénye ragyogott felettök. Az eszmékben való hit, az elvekhez való ragaszkodás, az önbizalom, a remény egy szebb jövőben — ifjúvá, munkássá, hőssé tevék a nemzetet. De hogy volt ez lehetséges ? Hisz még e század harmadik tizedének kezdetén is tespedt és hallgatott s álomba volt merülve ... Ki rázta fel álmából s hogy ifjodott egyszerre meg? Felrázta — tudjuk — maga a hatalom törvénytelen s alkotmányellenes zsarolásival. De ismét elaludt volna, ha nem jön Széchenyi, a nagy ébresztő, a ki nem csak a testét rázta fel, hanem felkölté lelkiismeretét is — elébe tartván biinei lajstromát s gyalázatos végét, ha talpra nem áll rögtön, s rögtön nem kezdi meg azt a nagy munkát, mit csak egy egész ország képes végezni ... és jött Kossuth, (zajos éljenzés) a lángelme s nagy szív ihletével, hogy hatalommá tegye az irótollat, revelatióvá az ékesszólást, s a népszabadság e két fegyverével törjön előre s vezesse nemzetét . . . . s jöttek velők — előttük és utánuk — a múltat dicsőítő, jelent szégyenlő, jövőbe látó szellemek, kik uj, de mégis ismert nyelven és soha nem hallott édes hangokon taniták, hogy mit tesz magyarnak lenni . . . Ezek teremték meg az ifjú Magyarországot, melynek Almásy Pál is egyik zászlóvivő munkása s hőse volt. (Hosszan tartó éljenzés.) És folyt a munka, a szabadság, műveltség, jólét s nemzeti dicsőség nagy munkája, mint midőn az alföld síkjain egész falvak népei — ekék s boronák ezreivel — egyszerre dolgoznak a mezőn, s mig kezeikben ég a szorgos munka, fejők felett pacsirták énekelnek, hirdetve a megérkezett tavaszt. ... A nemzet lelkében is tavasz volt akkoron; kikelet fénye áradt a hazára s kalászba szökkent minden kis fűszál. Gazdagnak Ígérkezett az aratás. És gazdag lett — de a halál aratása. Mert a szabadság nagy kincs. Drágán szerezhető meg. Vérnek kell folyni érte. Kemény törvény. De romlatlan nép, egészséges nemzet végrehajtja azt. Végrehajtá a magyar is. A béke munkásai helyt álltak a harcz mezején is, s véres munkájok férfi karra vallott. A kormány s országgyűlés már Debreczenben volt. Almásy Pálra, kit a pesti nemzetgyűlés mindjárt megalakulásakor alelnökének választott, minthogy a távol maradt elnök tisztére most ő volt hivatva, itt várt a legfontosabb feladat. A Hatvannál s Bicskénél győztes honvédsereg megnyerte az isaszegi csatát is, mely az osztrákkal szemben végleg eldönté fegyverünk fölényét, s Váczon és Nagy-Sarlón keresztül tört diadallal Komárom felé. Ideje volt megadni már a nemzeti nagy küzdelemnek jellemét. Felelettel tartozott Olmiitznek Debreczen. Válaszolni kellett deczember 2-ára, mely az egységes s öszpontosi- tott osztrák birodalmat hirdette ki. E válasz becsületkérdése volt a forradalomnak. E választ adta meg april 14-e, És jött a regg, — és felriadtunk: Elég a néma kínból, — tettre fel! Jogért, eszmékért tettre keltünk ! . . . A költő tolla uj éllel csatáz, — S diadalának uj terévé Lesz a jog háza — a vármegyeház . . . „Ábrándos költő — nem volt ily szó ! — Rideg valóval mi közöd neked?“ Tudtuk: mint az arany fény nélkül, Igazság eszmény nélkül nem lehet! Eszmény! Nemes nagy lelkek napja ! Ez, szellemed’ is ez ragyogja be ; Hiszed hitednek szent győzelmét, Mely e világ bál vány it rontja le . . . Idők rohannak ... ám eljön még Betelt reményid várt arany-kora! Aranytoliaddal irj, küzdj érte! . . . Előre ! ... mi el nem hagyunk soha.-----------------H ol volt, hol nem volt .... (Capuana Lajos olasz meséiből.-! Fordította: Szabó Samu. A szépség forrása. Volt egyszer egy király meg egy királyné; azoknak volt egy lányuk. Ez a szegény leány oly csúnya és esetlen volt, hogy szülői egészen kétségbeestek miatta. Bezárva tartották egyes-egyedül, titkos, elkülönített szobában ; s egyik nap a király, másik nap a királyné vitt neki eledelt egy kosárban. Akkor azután kisírták magukat keservesen. — Szegény, szerencsétlen leánykám! Királyleánynak születtél s ime nem örülhetsz sorsodnak! Midőn felnőtt, 16 éves korában igy szólt atyjához: — Felséges atyám ! Miért tartotok engem itt bezárva ? Engedjétek meg, hadd menjek a világba. Azt súgja a szivem, hogy megtalálom szerencsémet. A király nem akart beleegyezni. — Hova menne szegény leány, elhagyatva, egyedül s tapasztalatlanul ? Nem, nem! Az lehetetlen! — Engedjétek meg, mert különben megölöm magamat! Ezen kétségbeesett fenyegetésre a király nem tudott többé ellenállani. — Menj hát Isten hírével, édes lányom! Ellátta pénzzel, hogy szükséget ne szenvedjen, s egy éjszaka, midőn mindenki aludt a királyi palotában, a királyleány útnak indúlt.
