Eger - hetilap, 1885
1885-11-03 / 45. szám
2 nekik valóra bukkannak, különczködésük érdeke szerint nyomban felkapva elsajátítják; szenvelgik az igazságot, és szen- velegve megrontják ; a bizonyost kételybe vonják ; az igazat hamissal keverik ; emez ékszereinkből csalnak ki álfényt bölcselmük csillogtatására; s az egy egyenes útból sok teker- vényes, tévesztő ösvényt nyitnak.“ Különben a stoicismus, platonismus és dialektismus töredékeiből összeszerkesztett eme kereszténység hívei meggondolták-e, hogy éppen maga az ész, melyet vezérfényül követnek, természeténél fogva ellenükre szól. Mert : felismerni a határt, a meddig útja visz, s megállani a korlátnál, melyen túl mennie hatalma nincs: ez az ész jó-zan használata- és haladásának feltétlen törvénye. Hogy az emberi tudomány a kinyilatkoztatás fénye nélkül is sokra haladhat, nem meglepő, és nem lehet szavunk ellene. De a bölcselet oly önálló rendszere, mely a természetfölötti renddel minden kapcsolatot megszakít, mely az isteni vallás magas bölcsészeiéhez föl nem emel, mely Istennek e földön megjelenését merő lehetetlenségül állítja fel, — lehet e rendszer bárminő, — az sem nem keresztényi, sem nem bölcsészeti. Igazán és szépen mondja ide- vágólag az aquinoi Szent: „A hit ugyan nincs az emberi természetben, de az ember természetében van, hogy az ész a belső sugalmaknak s az igazság külső hirdetésének ellene ne szegüljön; s ennyiben a hitetlenség természet- ellenes.“ E tévedések pedig annál súlyosabbak, mert a keresztény hit éltető és boldogító szellemének kizárására és visszahatására czélzanak ; pedig űzzék ki azt, és az emberi igazság és jog tiszta fogalma is elhomályosul, s eltűnnek az emberiség ama közös alapelvei, melyekbe nagy hajótöréseinél mentő horgonyát megvethetné. Hiú önámitás pedig, hogy ama világnézet csak azok kiváltsága, kiket a közönségesnél magasabb müveltségök a tömeg fölé helyez; kiktől tehát, mert a társadalmi rend biztonságában saját jólétük és előkelő állásuk érdekelve van, soha félni nem lehet. De hát vájjon azon emberek, kik a társadalmi zavarok és lázadások főszítói, készültségüket nem ama fensőbb tanulmányokból meriték-e, s nem éppen ebben rejlik-e végzetes hatalmuk ?! Végre is pél- dájok után indul a nép, mely a felsőbb osztályok erkölcseit oly könnyen magába veszi; s a felbolygatott tömegek szakítva a vallással s a legképtelenebb és legvészesebb bujtogatásokra is készséggel hajolva, feltüzelt vágyaikkal aztán csak egy czélt ismernek: élvezni a föld javait. S azért, ha városi, s részben már falusi népünknél is az ősi erkölcsök megpusztulását, a napról napra fokozódó romlottságot kell látnunk, kérdés lehet-e: kikre hárul a felelősség ? Látja a nép, hogy a müveit, vagyonos osztálynak nem kell a templom, nem kell a vallási élet, és nem kell neki sem; látja azoktól elhanyagolva a szentségeket, elhagyva az Ur asztalát, csoda-e, ha a vallás üdvös kötelékét ő is lerázza; s éjnapi gondja a földi élvek megszerzése lesz? Az Ur napjának megtartását, a sűrű példák nyomán elavult szokásnak veszi; s az isteni parancs teljes feledésbe megy. Vasárnapokon nagyobb városainkban a hétköznapi dolog foly, nyitvák a műhelyek, köznapi munkazaj a köztereken. 8 vájjon e mindegyre terjedő ünneptörés a vallásnak nem nyílt megtagadása-e, melyet Isten igazsága méltán sújt ? A nép féket nem ismer, s minél távolabb fordul el — vesztére — az isteni fénytől, kegyelemtől és jóságtól, minél szilajabban dobja el az egyház üdvös fegyelmét; annál izgatottabb hévvel tör oda, hogy a müveit osztályok példájára mohón szerezze a vagyont. Amazok a bírásban telhetetlenek; emezek — szegénységben még — fenyegetőleg áhitnak, mint nevezik, örökségükre, hogy gyötrő élvszomjukat e zsákmánynyal elégítsék ki. És mindez méltó büntetésül azoknak, kik maguknak vallás nélkül a szabadosságot tartva meg, a vallást, szigorú parancsaival, előkelő, negédes kicsinyléssel a népre utalják. Ki szelet vet, vihart arat. Végzetes helyzet. S valóban volt-e valaha korszak, melyben ily heves lett volna a szellemek forrongása, ily éles a fennálló rend elleni türelmetlenkedés, ily átalános az egyéni és közelégületlenség, ily izzó a népek és nemzetek ellenséges gyűlölködése, s a jövő ily sötét aggályok- s balsejtelmekkel zaklatta volna a lelkeket. A baj az elmék, a szellemek mélyébe ette magát; eredete oly világos, okai oly ismeretesek; és mégis mily vakság! Az égető veszélyek egyedüli óvszerét a csalékony észnél keresik, melynek megbizhatlanságát s tévedéseit pedig annyi példa mutatta ki. A baj valódi gyökere ott rejlik, hogy az Üdvözítő szeretete a szivekben kihűlt. S a nemzetek, mert a szere- tetben nincsenek Istennel, törekvéseikben egyre lázadóbbak Isten ellen. Elhagyva az élet forrását, mind mélyebbre sü- lyednek az élet kevélységének, a test és szemek kívánságának, az ősi romlottságnak, vagyis az önimádás-, a féktelen hírvágynak lejtőjén. Innét az egy haza fiainak irigykedő egyenetlenkedése; innét az egyesek és osztályok gyászos belharcza, s ebből a társadalom végveszélye. A szabadulásra nincs csak egy ut, az, melyen az elbukott emberiség a romlás örvényéből egyszer már dicsőén kiragadtatott: a megváltó Jézus szeretete. Ez emelte fel újra a tévelygő emberiség szivét Istenhez, a minden jónak kútfejéhez, ez forrasztá egybe a sziveket Istennel s a testvéri szeretet tüzével egymás közt Istenben. Az emberi szív és lélek természetének beható vizsgá- lása teljesen meggyőz, hogy népek és egyesek összes életkérdései a szeretetben találnak megoldást. Minden emberi cselekedet rugója a szeretet; egyének és társadalmak sorsa és üdve ezen fordul meg. Nincs az életben botlás, tévedés, nincs romlottság, mely nem a szeretet rendjének megzavarásában lelné okát, Mi a csillagok rendszerében a vonzerő törvénye, az az erkölcsi világban a szeretet rendje. E rendet pedig megzavarta az emberi nem, midőn elpártolt Teremtőjétől. Szeretetve született az ember, s ez érzelem szivéből kiolthatatlan. Ha Istent, mint léte- és összes törekvéseinek köz- és gyúpontját nem szereti, szeretetének szükségkép e központon kívül keres tárgyakat; ha szeretetével az égiek- hez nem emelkedik, leszáll a mulandókhoz, s ahová minden zabolátlanság vezet, hanyatthomlok rohan vesztébe. Hogy a természeti rendben, elvontan, s a kinyilatkoztatás világa nélkül, Isten szeretete lehetséges-e? nem kutatom, még kevésbbé tagadom. De a századok nyújtotta tapasztalatok alapján bátran állítom, hogy -a valódi Isten- szeretettel, mint kizárólag sajátjával a keresztény hit ajándékozta meg a világot. A pogányság nem a valódi Isten-szeretet vallása, sőt ennek éppen ellentéte volt. Az önszeretet s a teremtmények szeretetének élő kinyomata. Aljas érzéki szeretetének tárgyait emelte istenné, Istent azokká alacsonyitotta. „Minden isten volt, kivéve Istent“ ; jól jegyzi meg Bossuet. Szent élet és erkölcsi tökély a pogányságban azért nem is volt lehető. Benne a szeretet, elfordulva Istentől, két irányba csapott. Az ember ugyanis, ha igaz szeretet nem fűzi Istenhez, vagy föllengve üres elvontságokban révedez, mig a gőg tetőpontjára jut és önmagát imádja istenül; vagy a földiekhez húzódik szive, s akkor érzéki szenvedélyei mind mélyebbre sodorják. Hogy valóban ez volt a pogány
